Shock!

A Pantera kezdeti időszaka a mai napig ellentmondásos vélemények táptalaja. Tény, hogy a zenekar nagyon máshonnan indult, mint ahová végül a '90-es évek elejére eljutottak, az átlagosnál hosszabb tanulási-érési időszak azonban alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy kiismerjék önmagukat, és megerősödjenek. Az első négy albumról folyó vitákban nagy része van annak is, hogy ezeket a korai zsengéket az áttörést követően maga a csapat sem vállalta fel, és a beszerezhetetlen eredeti nyomásokat leszámítva a mai napig nem létezik hivatalos, széles körben terjesztett kiadásuk. Azt azonban ők maguk sem tagadták soha, hogy a Metal Magic, a Projects In The Jungle, az I Am The Night és a Power Metal nélkül soha nem születhetett volna meg a későbbi Pantera hangzás. A ma huszonöt évvel ezelőtt megjelent negyedik lemez már csak azért is különösen fontos ebből a szempontból, mert ez volt a zenekar első produkciója, ahol már Phil Anselmo állt a mikrofonnál.

A Pantera kezdeti időszaka és gyökerei annak ellenére is közismertek, hogy magukat a korai lemezeket korántsem hallotta annyi ember, mint ahányan előszeretettel röhögnek a zenekar akkori imázsán. Ezen a ponton különösebb értelmét nem látom részletezni, milyen áttételeken keresztül alakult ki végül nagyjából 1982-re a csapat első, már tényleg ezen a néven játszó felállása, benne a magot jelentő két testvérrel, „Diamond" Darrell Abbott gitárossal és Vinnie Paul Abbott dobossal, basszusgitáros cimborájukkal, Rex „Rocker" Brownnal és énekesükkel, Terry „Terrence Lee" Glaze-zel (aki egyébként a legkorábbi inkarnációban gitárosként szerepelt, és még előbb került a tesók mellé, mint Rex). A lényeg annyi, hogy az Abbott fivérek szintén zenész édesapja, Jerry segítségével a Pantera gyorsan elkezdte komolyan venni a dolgokat, és a lehető legjobb iskolában szocializálódtak: heti hat estén át háromszor egyórás koncerteket adtak Texas városainak különféle bárjaiban, kocsmáiban különféle klasszikus hard rock és metal témák feldolgozásaival.

A három hangszeres alapból őstehetségnek számított – Darrellt már tinédzserévei közepén is kitiltották az összes környékbeli tehetségkutató versenyről, mert éveken át mindegyiket megnyerte, és nem hagyott esélyt másoknak –, a rengeteg koncert azonban még jobban megacélozta őket zenészként. „Ennél jobb kiképzésen nem is eshettünk volna át", emlékezett vissza később Darrell. „Azt hiszem, színpadi precizitás, feszesség és pontosság tekintetében nem sok banda veheti fel velünk a versenyt, és ez kizárólag annak a rengeteg koncertnek köszönhető, amit a korai időkben adtunk. Ha csak egy szál villanykörtével küldenek ki minket a közönség elé, akkor is garantáltan lerobbantjuk a többieket a színpadról!"

A Pantera első három, Vinnie-ék apjának stúdiójában felvett, saját kiadásban megjelent albuma ettől még persze távolról sem volt remekmű, ám egy nyílegyenesen fejlődő csapatot mutatnak. Az 1983-as Metal Magic még nem nagyon lépett túl a Van Halen és a KISS amatőrebb hangzású másolatán, utólag meghallgatva azonban valahol vicces, hogy a későbbi Dimebag játéka valamennyire már itt is felismerhető, és Vinnie Paul megoldásainak csírái is ott kísértenek a felvételekben. A banda szüntelenül koncertezett az anyaggal, többek között olyan csapatok texasi előzenekaraként, mint az ekkor már komoly népszerűségnek örvendő Quiet Riot, illetve az éppen felfutóban lévő Dokken, valamint a klubszinten már szintén elismert Stryper. Az államból nem tudtak kitörni, de ez nem szegte kedvüket: az 1984-es Projects In The Jungle (amit alighanem minden idők legrettenetesebb lemezborítójába csomagoltak) egy érezhetően súlyosabb, harapósabb bandát mutatott.

A zenekar hangzása ekkor már inkább a korai Def Leppardot, hangulat és érzésvilág szempontjából pedig a Dokkent idézte, mint a KISS-t, tehát európai módra egyre inkább a masszív, feszes riffekre helyeződött a hangsúly. Itt ütközött ki először az is, hogy az egyébként roppant jó frontemberi képességekkel megáldott Glaze tehetsége elmarad a hangszeresekétől. A Projects In The Jungle-ön már több olyan dal is szerepel, amely kifejezetten erősnek tekinthető ezen a jellegzetesen amerikai hajmetalos vonalon, a frontember azonban számos helyen fülbántóan hamis, és ripacskodó előadásmódja sem mindig méltó a Darrell egyre pofásabb riffjeire, szólóira kihegyezett témákhoz. A szigorodás egyfelől teljesen természetesen indult be náluk, de egyszersmind tudatos is volt, és egyre több feszültséget okozott az énekessel. Vinnie Paul: „Terry mindig is amolyan David Lee Roth-féle kibaszott pop metal énekes akart lenni. Annak tök jó is volt amúgy, de akkoriban ez a dolog már kifelé futott, és mi is a súlyosabb hangzások felé tendáltunk. És amikor elkezdtünk Metallica meg Slayer feldolgozásokat játszani, egyszerűen nem volt hajlandó elénekelni ezeket, hanem simán lement a színpadról. Ilyenkor Dime énekelt, és hárman is kurva jól szóltunk. Dime nagyon-nagyon rákattant a Metallica, a Slayer, az Anthrax és a Megadeth zúzós gitárjaira. Láttuk is a Metallicát a texasi Tylerben a Ravennel, kábé harminc ember előtt, akkor ismerkedtünk meg Jamesszel és Larsszal. Lógtunk velük, jól összehaverkodtunk, vissza is jöttek hozzánk később. Onnantól kezdve beindult a játék, és tökösen, egyre súlyosabban zenéltünk."

Az 1985-ös I Am The Night ennek szellemében további súlyosodást hozott: a fémesebb hangzás mellett még kézzelfoghatóbbá váltak a hangszeres szekció Black Sabbath és Judas Priest hatásai, amelyek még a szokásosan amatőr hangzáson is átütöttek. A közhiedelemmel ellentétben nem igaz, hogy az ekkori Pantera a világon senkit sem érdekelt: a csapat az évtized közepére már egyértelműen a texasi metal színtér legnépszerűbb bandájának számított, csak éppen az volt a gond, hogy a kiadók magasról tettek Texasra, amikor a keleti és nyugati parti nagyvárosokban is több piacképes zenekar működött, mint ahány csillag pislákol az égen. Vinnie Paul: „Úgy utáltuk Texast, ahogy csak utálni lehetett egy unalmas porfészket. Ezer alkalommal éreztük úgy, hogy ott fogunk megrohadni, miközben New Yorkban meg Los Angelesben még a csapnivaló bandákat is szerződtették. Éjszakákat beszélgettünk át, és egyszerűen nem értettük, nekünk miért nem sikerül. Egyszer még fel is ültünk a repülőre, hogy megnézzük, mi a helyzet Los Angelesben, de annyi pózoló buzi rázta ott magát a klubokban, hogy nyomban hazáig szaladtunk, ráadásul egyes helyeken volt pofájuk 50 dollárt elkérni egyetlen sörért... Texasban legalább mi indítottuk el az egész metal mozgalmat, a klubok velünk fejlődtek, és ami mindebben a legfontosabb, a saját dolgunkat csináltuk, egyéni hangzással."

Az I Am The Night több mint 25 ezer példányban kelt el, ami kiváló eredménynek számított egy magánkiadású albumtól, főleg annak fényében, hogy Texason kívül nem is nagyon lehetett beszerezni, ám ekkor már egyértelmű volt, hogy Darrell, Vinnie és Rex kreatív elképzelései a jövőben összeegyeztethetetlenek lesznek Terry Glaze-ével. Az énekes 1987 elején közös megegyezéssel távozott a Panterából, a többiek pedig innentől fogva nagyjából fél éven át keresték a megfelelő énekest, és több jelölttel is koncertezgettek a texasi klubokban (érdekesség, hogy a később a Steel Prophetben megismert Rick Mythiasin is egy volt e potenciális frontemberek közül).

Ahogy oly sok más esetben, itt is a sors szólhatott bele a további fejleményekbe. Az 1968-as születésű New Orleans-i énekes, Phil Anselmo kísértetiesen hasonló helyzetben volt, mint a Pantera tagjai néhány száz mérfölddel arrébb: a fanatikus metalrajongó frontember szintén helyi csapatokban énekelt, ám aktuális zenekarával, a Razor White-tal éppen azért szakított, mert súlyosabb, keményebb muzsikát szeretett volna játszani, mint a hangszeresek. Útjai ezután véletlen módon, ám mégis törvényszerűen keresztezték egymást a Panteráéval, miután közös louisianai ismerősök kölcsönösen ajánlgatták őket egymásnak. Vinnie: „Egy idő után kíváncsiak lettünk rá, annyian hozakodtak elő a nevével. Megkaptam a számát, felhívtam, és már a telefonvonal túlsó végéről is nagyon jó benyomásokat szereztem róla, ugyanis baromi karizmatikusnak tűnt. Úgy éreztem magam, mintha Paul Stanley-vel beszélgetnék. Gyorsan megállapodtunk, hogy adunk a dolognak egy esélyt, és négy-öt nap múlva átreptettük magunkhoz. Körülbelül másfél órát zenéltünk, és úgy éreztük magunkat, mintha legalább öt éve egy csapatban játszanánk. Mindent elénekelhetett velünk, amiket az előző csapatában nem, mi pedig mindent eljátszhattunk vele, amit Terryvel nem tudtunk, Anthrax nótákat, akármit." A próba annyira jól sikerült, hogy Phil utána már haza sem ment: átreptette a holmijait New Orleansből Texasba, és onnantól kezdve a csapat teljes jogú frontemberévé vált.

Anselmo gyökeresen új megközelítést hozott a Panterába. Glaze tehetségét senki sem vitatta, ám ahogyan azt Vinnie is mondta, ő amolyan vérbeli glamster-frontember volt, igazi showman. Anselmo ezzel szemben a klasszikus metal mellett a thrasht és a hardcore-t szívta magába, ami színpadi mozgásán, viselkedésén is alapvető nyomot hagyott. Ha lehetséges, a zenekar innentől fogva még látványosabb élő attrakcióvá vált, a közönség pedig nagyon gyorsan keblére is ölelte az új felállású bandát. Phil: „Terry Glaze szerintem kurva jó volt abban, amit csinált, de tényleg. Nagyszerű hang, nagyszerű kiállás – mindene megvolt, ami ahhoz a stílushoz kellett, és azt sem szabad elfelejteni, hogy kiépítettek vele egy masszív rajongóbázist, hiszen minden este teltházak előtt játszottak a helyi klubokban. Miután Terry távozott, elveszítették ezt a státuszt, amit nehezen éltek meg, de annál nagyobb elégtételt éreztek, amikor újjáépítettük a tábort."

A banda helyből komolyabban állt neki a korszakhatárt jelentő negyedik lemeznek, mint a korábbiaknak. Már az is egyértelműen jelezte szándékaikat, hogy első ízben egy külső fület is bevontak a munkálatokba a Keel gitárosa, Marc Ferrari személyében, aki Jerry Abbott és a zenekar mellett társproducerként jegyezte az anyagot. A dalok alapjainak jelentős része már Anselmo csatlakozása előtt is készen állt, Phil azonban gyökeresen más karaktert adott nekik, mint korábban Glaze: metalosabb, nyersebb, agresszívebb stílusa, öblösebb, erőteljesebb orgánuma jól passzolt a muzsika változásaihoz is, amely szintén keményebb lett, mint bármelyik korábbi lemez. A Power Metal végül 1988. június 24-én került a boltokba, és azonnal kedvező fogadtatásra talált az amerikai underground sajtóban. A lapok és a fanzine-ek ígéretes fiatalok bizakodásra okot adó munkájaként fogadták a banda teljesítményét, hiszen a legtöbb kritikus azelőtt soha nem hallott róluk. (A lemezről a magyar Metal Hammer elődjében, a Metallica Hungaricában is kedvező recenzió jelent meg.)

Mai fejjel érdekes élmény meghallgatni a Power Metalt, mert sok szempontból nagyon más, mint a későbbi Pantera, sok tekintetben viszont közvetlen és nyilvánvaló előzménye a Cowboys From Hellnek. És aki erre tiltakozni kezd, az valószínűleg életében nem hallotta például a Shattered-öt az 1990-es anyagról... Utóbbi talán a legjobb viszonyítási pont az 1988-as műhöz: nem mondom, hogy a teljes Power Metal olyan, mint a Shattered, de a stílus azzal rokon, és az a szám tökéletesen passzolt volna ide is. Vagyis egyfajta karcos, riffcentrikus amerikai heavy metalt rejt az album még jóval tradicionálisabbra szabva, de a későbbi stílus magvait egyértelműen itt vetették el. A nyitó Rock The World kezdése egyértelműen Judas Priest, mint ahogy Anselmo énekdallamai is a korszak nagy torkait, Rob Halfordot, netán Geoff Tate-et idézik, a verzék alatt daráló staccato riff azonban már totális modern Pantera, igazi Darrell-esszencia, és Vinnie groove-jai is jellegzetesek. A címadó dal hagyományosabb megközelítésű, kétlábdobos US metalt hoz, de már ebben is lapul egy olyan halvány érzet, mintha a későbbi Pantera futott volna neki valami ismeretlen underground heavy metal csapat ismeretlen dalának. Vagyis a zene még más, de a védjegyek, a megszólalás már itt is összekeverhetetlen.

Az Over And Out szintén a korai és a későbbi stílus metszéspontján mozog, zeneileg talán ez a dal vetíti előre a legegyértelműbben a Cowboys From Hell világát. A riffelésben leplezetlenül tetten érhető a Megadeth és a Slayer hatása némi US power ízzel, a zúzós thrash/groove középrész azonban már valami egészen mást hoz, és Anselmo első kísérletei is itt hallhatók arra a bizonyos üvöltve éneklésre, amit aztán 1990-re már tökélyre fejlesztett. Ha némileg átgyúrják, ez a szám később simán felkerülhetett volna a Cowboysra is. Ugyanez a Death Trap zúzós kezdőriffjére és a bridge-nél érkező szaggatott belassulásra is áll, bár itt azért hagyományosabb az összkép. A záró, Darrell által énekelt P*S*T*88 pedig inkább félig-meddig poén, de a ritmuscentrikus megközelítés, a gitárhegyek és a kiabálósabb ének szintén megelőlegezte a két évvel későbbi vonalat. A fentiek mellett persze szerepeltek a Power Metalon a régi éra érzésvilágát felelevenítő darabok is, a Marc Ferrari jegyezte Proud To Be Loud együtténeklős party rockja például egyértelműen ezt az iskolát képviseli, a Burnnn! pedig tempós amerikai heavy metal sűrű riffeléssel, de mégis hagyománytisztelő felfogásban. Az úgymond legglamesebb szerzemény azonban a nem kicsit dokkenes Hard Ride, ahol az ember lelki szemei előtt egyből vakító neonfény-áradat és intenzív füstgépezés jelenik meg. A Down Below érdekes kísérlet, ez ugyanis már az I Am The Nighton is szerepelt, és vélhetően éppen azért mentették át ide, mert kifejezetten húzós, riffelős szám. Összességében azonban még Phillel is a múltba mutatott, nem pedig a jövőbe. A maguk stílusában egyébként ezek a dalok nagyon is jók, az meg más lapra tartozik, mennyire kompatibilisek a csapat későbbi világával.

Szándékosan hagytam a végére az album csúcspontját, a harmadikként érkező We'll Meet Againt, ez volt ugyanis a Pantera első olyan megmozdulása, ahol már tényleg teljes fényében csillant meg a zenekar zsenialitása és leendő nagysága. Pedig összességében ez sem feltétlenül jellemző tétel arra, ami a későbbiekben következett: melodikus, összekeverhetetlenül '80-as évek-beli hangulatot árasztó, epikus hangvételű szerzemény, a kimért, tökéletesen eltalált kezdőriffben azonban már minden ott van, ami Diamondot Dimebaggé tette, Anselmo énektémái gúzsba kötik az embert, a kifejezetten slágeres refrén pedig egyből a fülbe ragad. A csúcspont azonban mégis a kifejtős, többkörös gitárszóló, amiből egyértelműen leszűrhető, hogy ha a zenekar stílusa még nem is kristályosodott ki ekkorra teljesen, Darrell már bizony 1988-ban is gitáristen volt. Nekem a mai napig ez tőle az egyik kedvenc szólóm, leírhatatlan érzéssel, csodálatosan nyújtja a hangokat, méghozzá olyan avatott kézzel, ami párját ritkítja.

Javarészt a pozitív kritikák következtében a Power Metal felkerült a Billboard Top 200-ra is, a 133. helyre – azelőtt csak a Projects In The Jungle keveredett fel tőlük a listára, de az is csak egyetlen hétre és épphogy, a 198. pozícióban –, a Pantera pedig a szokásos elánnal koncertezett Texasban a következő hónapokban. Az album egy év alatt nagyjából 40 ezer példányban talált gazdára, amire már nem lehetett nem odafigyelni, a zenekar ugyanakkor nem egyedül a kritikusoknak és a továbbra is elsősorban regionális alapon szerveződő – azaz szinte kizárólag texasi illetőségű – rajongótábornak tetszett, hanem a Megadeth főnökének, Dave Mustaine-nek is, akihez valamilyen úton-módon eljutott egy kazetta, és azonnal felfigyelt Darrell játékára.

Mustaine-nek ekkoriban épp hiányzott egy szólógitáros a Megadeth aktuális felállásához a So Far, So Good... So What! turnéi után kirúgott Jeff Young helyére, és nem is habozott: megszerezte az ismeretlen texasi gitáros számát, és megkérdezte, nem csatlakozna-e hozzá. „Sokan jártak nálunk meghallgatáson akkoriban, de csak két embert kerestem meg én, hogy tegyünk egy próbát", elevenítette fel később a történteket Dave. „Az egyik, az én Jeff Waters barátom eleve túl messze élt tőlünk, és amúgy is kattant volt egy cseppet. A másik Darrell Abbott volt a Panterából, aki csatlakozott is volna hozzám a Megadethben, ha Nick Menzát nem veszem be már korábban dobosnak a bandába. Az történt ugyanis, hogy beszéltem Darrell-lel, aki megkérdezte, hozhatja-e a tesóját is. Én meg: ki a tesód? Mondta, hogy a dobosuk. Én erre: hát, szar ügy, de most vettem be éppen egy dobost. És ennyiben maradtunk, innentől kezdve nem volt miről beszélni, mert csak Vinnie-vel együtt lett volna hajlandó jönni. Nem Nick Menza ellen mondom ezt, de ma már úgy gondolom: hibát követtem el, hogy nem adtam a dolognak egy esélyt. Örülök persze, hogy rátaláltam Nickre, és kitartottam mellette, de ha csak belegondolok, mire juthattam volna Darrell-lel, Vinnie-vel és Juniorral... A végeredmény aligha lett volna mérhető a Richter-skálán! De azt hiszem, erre már várnunk kell a túlvilágig, hogy kiderüljön..." Vinnie: „Dime azt mondta nekem: hé, haver, felhívott a Megadeth, és odaígérték nekem az egész kibaszott világot, egészségbiztosítást, Nike szponzori szerződést, havi fizetést, mindent, amim most nincsen. De ő némi gondolkodást követően azt mondta nekik, hogy vagy velem együtt megy, vagy sehogy. Örültem, hogy így döntött. Utána tartottunk egy megbeszélést, és azt mondtuk: oké, ez egy nagy dolog, és tegyünk azért, hogy számítson is. Minden valami okkal történik, szóval forduljunk bátran az új irányba, írjuk meg a lehető legjobb nótákat, és kibaszottul tegyük oda magunkat! Hagyjuk a francba a feltúrt hajakat, a csicsás ruhákat, hiszen úgysem azok írják a zenét, hanem mi négyen. És a következő hétvégén megírtuk a Cowboys From Hellt, a Psycho Holidayt meg a The Art Of Shreddinget. Attól a ponttól fogva gyakorlatilag egy új csapatról beszéltünk, egy sokkal céltudatosabb, sokkal intenzívebb zenekarról. És amikor az új demóink elkezdtek terjedni, az emberek hirtelen hihetetlenül izgatottá váltak."

A banda ezután készített, új dalokkal teli demója eljutott Derek Shulmanhez, a korszak egyik befolyásos A&R szakemberéhez, aki többek között a Bon Jovit vagy a Kingdom Come-ot is felfedezte néhány évvel korábban, és megtetszett neki, amit hallott. Végül azonban – a véletlen folytán – úgy alakult, hogy nem ő, hanem egyik beosztottja látta először a csapatot élőben: Mark Ross éppen Észak-Karolina felé tartott, hogy találkozzon egy épp akkoriban leszerződtetett másik zenekarral, ám egy hurrikán miatt Dallasban rekedt, és elkeveredett a Pantera egyik helyi koncertjére. Anselmo: „Ugyan valaki említette, hogy ott lesz egy arc az Atlantictől, de mi nem találkoztunk vele, és nem is tudtuk biztosan, hogy ott van-e. Az az egészben a vicces, hogy nem is vettük komolyan az egész koncertet, mivel egy lányismerős születésnapján játszottunk egy helyi mexikói étteremben kábé negyven embernek. A tánctér szélén zenéltünk, a csaj tortáját valaki szétzúzta a kövezeten, mindenütt jégkockák hevertek, a padló állatira csúszott, mi meg attól is rettegtünk, hogy egy lépést tegyünk, nehogy kitörjük a nyakunkat. Dimebag még valami olyasmit is mondott a végén, hogy nem hinné, hogy az a faszkalap a kiadótól egyáltalán eljött a bulira..." Ross azonban ott volt, és totálisan lenyűgözték a látottak. Konkrétan olyannyira, hogy még a helyszínről felhívta Shulmant, és a lelkesedéstől levegőt sem kapva elújságolta neki: látta a világ legfantasztikusabb élő bandáját.

Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: a Pantera 1989 végén leszerződött az Atlantichez, és az 1990 derekán kiadott Cowboys From Hell albummal új korszakot nyitott a metalban. Mindez ugyanakkor azzal is együtt járt, hogy saját életükben is új fejezetet kezdtek, és az első négy lemez dalait onnantól fogva teljesen elfelejtették. Ebbéli elkötelezettségük szilárdságát mutatja, hogy az anyagokat később, már szupersztárként sem rehabilitálták, pedig a '90-es években bizonyára nem keveset lehetett volna értékesíteni ezekből a lemezekből. Az internet korában persze már nem probléma a beszerzésük, akkoriban azonban az volt: nekem például évekbe és nem kevés pénzembe telt, mire mind a négy albumot a polcomon tudhattam CD-n, és ezek természetesen mind különféle kalózkiadások, hiszen az eredeti, Metal Magic hálószobakiadós nyomások rég elfogytak mindenhonnan. (A Power Metal például egy olyan verzióban van meg, amelynek a másik felére a néhai Vicious Rumors torok, Carl Albert korai csapata, a Villain Time Will Tell című, hasonlóan jól beszerezhető albumát tették fel a leleményes gyártók, de többféle kiadás is létezik.)

Ha jobban belegondolunk, az első három kiadvány esetében érthető a banda elzárkózása, azok ugyanis még tényleg egy másik Panterát mutatnak, a Power Metal esetében azonban sosem tudtam száz százalékig azonosulni az ódzkodásukkal. Ez az album is archaikusabb megközelítésű és másmilyen, mint a későbbiek, de már egyértelműen az igazi Pantera zenélt rajta. Phil: „Hogy büszke vagyok-e a Power Metalra? Nem, nem vagyok az. De egyértelmű, hogy akkoriban még kerestük magunkat zenekarként. Én a magam részéről az akkori lehetséges legtöbbet nyújtottam, és a dalok is súlyosabbak, támadóbb felfogásúak voltak, mint előtte." Mindez nagyjából metszi a lényeget. A Power Metalon még nem bömbölt teli torkából a műfaj fejlődésének új irányt adó szörnyeteg, de oroszlánkörmeit már kimutatta, és az avatottak sejtették, hogy a Pantera műhelyében valami készülődik. Ennek megfelelően a lemezt a helyén kell kezelni: nem szabad túlértékelni - de lebecsülni is öreg hiba.