Nem mondanám, hogy naprakészen követem a Mötley Crüe-nek és tagjainak életútját, de annyi tiszta volt, hogy Mötley anyagra még egy ideig várhatunk - így számomra gyakorlatilag a semmiből bukkant elő a Sixx: A.M. myspace-re feltett ízelítő dala.
A The Heroin Diaries Nikki Sixx 86-87-ig tartó évét öleli fel: az elpusztíthatatlan basszusgitáros megtalálta egy régi naplóját, és ebből kerekített egy könyvet, majd hozzácsapott néhány dalt, és lőn soundtrack az olvasnivaló mellé.
Két - nálunk relatíve ismeretlen - sráccal zenél együtt (James Michael – gitár/ének, DJ Ashba – gitár), akik azért letettek már odakint az asztalra néhány dolgot, bár talán nem annyira hangosan, hogy nálunk, a nagy ándörgrándban nevük legyen. A dobokat programozták, ami sajnos óriási hibája a zenének, hihetetlenül idegesítő elsőre (aztán még huszadszorra is) ez az abszolút műanyag sound. Nem igazán értem miért nem lehetett élőbb dobhangzást csinálni, nem akkora nagy dolog ez ma már, a nóták elektronikus része meg nem annyira hangsúlyos, hogy megkövetelnék ezt a mechanikusabb, ridegebb soundot, hiszen pont, hogy élő, lüktető a zene. Mondjuk hozzá lehet szokni, de azért bizgeti az ember fülét sokadszorra is.
Ne számítson senki szokványos albumra, kezdődik rögtön egy két perces (helyenként színházi-epikus jelleget felvevő) monológgal, utána egy r'n'b alapú nótával indítanak. Ezután a klipes szám következik, amit ha eddig kétszázszor nem hallgattam meg, akkor egyszer sem. Kéremszépen, a Life Is Beautiful az év egyik rockdala, atom refrén, lüktető alap, amolyan modern glam/hard rock/rádiórock keverék, mindez a jó ízlés határain belül. Utána a Pray For Me nem kevésbé energikus, ismét kapunk egy fasza refrént, a dal elején meg mintha Mick Mars gitározna, az az idétlen gitárvinnyogtatás az ő védjegye, simán elmehetne MC nótának is.
Itt említeném meg az énekes srácot, akiből Amerikában nyilván minden bokorban terem egy, nálunk már kevésbé, illetve Európában sem ez a jellemző. A torka a mai igényeknek megfelelően hajlékony, és az alapvetően rockos, karcos sorokat díszítve gyakran nyafog amúgy Muse-osan, amiből már ebben a nótában is előrevetít egy szeletet. Én most ettől elvesztem, mert némi fáziskéséssel, de mostanában kattantam rá jobban a Muse-ra.
Következik a líraiak sora: a Tomorrow abszolút rádiós sláger, és már megint csak azt kell mondanom, hogy a refrénje üt a legnagyobbat, a nagy amerikai stadionrock-fájdalom benne foglaltatik. Az Accidents Can Happen szép-szép, ám gyorsan átmegy csöpögős nyálba. Nem is lenne elviselhetetlen, ha a lemez végére került volna, de a történet struktúrája nyilván nem ezt követelte meg. Fura, de a külön kiemelt, DJ Ashba által elkövetett gitárszólóktól pont sikítófrászt kaptam, mást képzeltem el ilyen zenei körítéshez.
Ezt követően sajna leül a lemez, mint nagymama piacozás után: átkötő monológot kapunk, némi vurstlis aláfestéssel, szerencsére kitalálták a skip gombot, amit gyakorta alkalmazok itt. A Dead Man's Ballet ismét feléleszt, ami akkora Muse helyenként, hogy még a jelenkori, Muse-mániás Dream Theater is megirigyelné. A refrént viszont gyilkolnám innen kifelé: geil együtténeklős, kart-karba öltős giccs, még akkor is, ha James azért jókat énekel benne. Szinte már csak a halleluja hiányzik a végéről.
Majd ismét egy monológgal folytatják, sajnos most skippelni nem lehet, egybegyúrták a Heart Failure cíművel, és végre visszahozza valami a kezdeti lendületet, noha azért lájtosan, meg ezt a nótát nem hangszerelték agyon, az azért erősen hallatszik, meg a Muse is már megint. Kár, hogy a végén megint beledumál Nikki, a (számomra) felesleges dumálások nélkül a lemez egyik legjobbja lehetne.
Sixx élete úgy látszik líraibb volt, mint gondolnánk, ismét andalodhatunk, akusztikus gitárral, zongorával, finom dobolással, finoman eléneklősen, közben Nikki ismét felolvas a naplójából – nem túl vidám dolgokat. A dalt nyilvánvalóan drámainak szánták, valahogy mégsem működik száz százalékosan. Annál inkább a Courtesy Call, na itt bejön az igazi, mindenen átívelő és elpusztító dramatikus érzés, lehet ezt így is. James talán itt énekli a legjobb témákat, kivédhetetlenül hatásos az egész.
A Permission újra csak a rádiók által szerethető darab, akusztikusabb verziója akár tábortűznél is elsüthető. A záró zenés monológ kissé eklektikus, számomra ismét teljesen felesleges (hiába, a zenei része jobban érdekel), de hát Nikkinek nyilván fontos volt kibeszélnie ezt-azt magából.
Annak ellenére, hogy egy ideje szinte mást sem tudok hallgatni (és ez egyre ritkábban fordul elő), mégis „csak" kilenc pontot érdemel, hiába van rajta jó pár tökéletes nóta, ami gyakorlatilag lemossa a mostanában megjelenő hard rockos zenéket, mégis felemás kicsit a lemez: szívem szerint a töltelékektől szabadulnék, élő dobossal újra feljátszatnám (Tommy Lee stílusa tökéletes lenne ide), helyenként jóval gazdagabb hangszerelést alkalmaznék, és tökéletes XXI. századi modern rockalbum lehetne. Viszont az év végi listám élbolyában bérelt a helyük már most.
Azt azonban bármibe lefogadom, hogy a tengerentúlon listás lesz néhány dal - abszolút megérdemelten. Az sem kérdés, hogy gondolkodás nélkül mennék koncertre, és a könyvet is szívesen elolvasnám. Ja bocs, a kezem megint a bilibe lógott...
