Shock!

Dave Lombardo emberfeletti képességeit már a '80-as évek közepén sem kellett bizonygatni senkinek, a hőskorszak óta pedig azt is alaposan bebizonyította, hogy nem kizárólag elképesztő kétlábdobos témákban és az apokalipszist megidéző tamos pörgetésekben tud gondolkodni. Lombardo ráadásul több műfajjal is abszolút kompatibilis, elég, ha csak megnézzük, mi mindent csinált a Slayer helyett és mellett az utóbbi tizenakárhány évben: a Grip Inc.-ben demonstrálta, hogy a slayeres muzsikát is tudja izgalmas csavarokkal nyomatni, aztán ott volt a bizarr vivaldis projekt Lorenzo Arrugával, hogy a Fantomas perverz szónikus kísérleteiről és a DJ Spookyval folytatott együttműködésről már ne is beszéljek. A Philm pedig a dobmágus kalandozós kedvének újabb bizonyítéka, egy évek óta létező side-projekt, ami most jutott el az első nagylemezig.

Lombardónak ebben a csapatban két társa van a fedélzeten. Az egyik csókát Gerry Nestlernek hívják, énekes/gitáros, és a Civil Defiance nevű kísérletező kedvű Los Angeles-i metal csapatból lehet ismerni, a másik pedig Pancho Tomaselli basszer, aki a funk veterán War egyik kései inkarnációjában nyomult azelőtt (tudod, ők követték el annak idején az Exodus és a Korn által is feldolgozott Low Ridert, ami emellett még egy rakás filmben is szerepelt betétdalként). Már ebből a leosztásból – és a Mike Patton-féle Ipecac kiadó nevéből – is sejthető, hogy a zene nem éppen hétköznapi. Attól azonban szerencsére nem kell félni, hogy a trió Fantomas-szinten emészthetetlen, őrült zajbrigádként nyomul, bár Dave az elejétől fogva igyekszik mindenkit felkészíteni rá, hogy a Philmnek köze sincs a Slayerhez, és ha esetleg nem hittél neki, most bizony én is csak megerősíteni tudom a mestert. Vagyis amennyiben kizárólag tika-tikás thrasht vagy képes elviselni Lombardótól, meghallgatnod sem érdemes a Harmonicot, mert ez valami nagyon más. Olyannyira, hogy Dave még a szerkóját is alaposan lecsupaszította, úgyszólván teljesen minimálra vette a felvételekhez.

Elsőre nehéz mit kezdeni ezzel az anyaggal, de pár hallgatás után azért valamelyest összeáll a kép legalább azt illetően, miben is utazik a banda. A skatulyákat azonban még így is hanyagolnám, mert már azt sem könnyű összefoglalni, mi mindenből merít a Philm. Egyfajta sajátosan elszállós felhangokkal operáló, rengeteg '60-as és '70-es évek-beli hatást felvonultató rock/metal muzsika ez, amiben ugyanakkor megbúvik némi agyas poszt-hardcore érzésvilág is, máshol pedig konkrétan jazzbe hajlik. Az viszont vicces, hogy Lombardo összekeverhetetlen stílusa még ezen zenén is mindenhol átüt, és természetesen végig domináns is marad, még ha nem is feltétlenül annyira arcbamászó módon, mint a Slayerben vagy a Grip Inc.-ben. A Philm dalai szögegyenest mást kívánnak meg tőle, mint az anyazenekar, de itt is minden pillanatban lüktet, él, vibrál a játéka, sosem tudod, mikor variál bele az alapokba valami egyáltalán nem nyilvánvaló pörgetéssel, díszítéssel, mikor hagy ki egy ütemet, hogy aztán teljesen váratlan ponton pótolja ki valami egészen mással, és így tovább. Zseni a figura, ehhez nem is férhet kétség.

Magát a lemezt viszont attól függetlenül sem érzem tökéletesnek, hogy nem kimondottan nekem készült. Akadnak rajta kifejezetten működőképes dalok: a Vitriolize és a Mitch direktebb nyitó kettőse némi ismerkedés után már haverként veregeti vállon az embert a maga bizarr módján, a roppant agresszív Mild is üt, a kísértetiesen elszállós Way Down pedig még annak ellenére is mágikus atmoszférát teremt, hogy csak egy párhangos minimáltémát csűrnek-csavarnak benne. A Held In Light kissé wave-es lüktetésű, zajosan izgalmas zakatolása is bejön a maga sajátos voltában. Az album jammelős, spontán megközelítése is rokonszenves, ám pont ebben rejlik a gyenge pontja is: néhol kimondottan befejezetlen érzetet keltenek a dalok, valami még hiányzik belőlük ahhoz, hogy igazán erősek legyenek. Nem könnyíti meg a barátkozást a zajos, nyers hangzás és Nestler fahangja sem, bár ezek azért összességében a helyükön vannak, illenek a muzsikához. A nyolc percet közelítő Exuberance céltalan jazz-improvizációját és az ehhez hasonló részeket viszont képtelen vagyok díjazni, ezek sajnos sokadik hallgatásra is épp olyan fárasztóak, mint elsőre.

A kísérletezős zenék híveinek érdemes belehallgatniuk a Philmbe, mert tagadhatatlanul érdekes az anyag, rejlenek benne komoly értékek, Lombardo meg Lombardo, szóval egy bizonyos szint mindenképpen adott. A végeredmény azonban nem perfekt, így nálam inkább az egyszeri érdekesség kategóriájába esik a Harmonic pár olyan dallal, amiket adott esetben akár később is meg-meghallgatok majd, ha éppen olyanom támad.