Shock!

Az idei év (meg már a tavalyi is) egyik legjobban várt metal lemeze a Slayer új alkotása, amire azóta ácsingózik minden épeszű rajongó, mióta újra Dave Lombardo ült be az őt megillető helyre. Az előzetesen kiszivárgott nóták alapján nagyjából mindenki leszűrhette magának, hogy túl nagyot nem fognak hibázni a vén kecskék, tulajdonképpen a jól bevált Slayer elemeket illesztették össze újra, tíz dal erejéig.

A nyitó Flesh Stormban megvan minden amit szeretünk tőlük: gyors tikatika, sajátosan szléjeres bólogatós riff, Lombardo egyéni cinezése, Araya gyűlölettől fröcsögő (ámde a szája sarkában mindig mosolygó) ordibálása, minderre koronaként Kerry King totálisan értelmetlen szólója (no meg itt kakukktojásként ott figyel valami bizarr szintis indítás, amiről spontán a Mézga család Köbükije jutott eszembe). És ez így van jól, pontosan ezekért a dolgokért szeretjük őket, hogy immáron huszonnemtommennyi éve folyamatos intenzitással ontják magukból azt a fajta adrenalinpörgető súlyzást, amitől más zenészek, akik velük együtt indultak a pályán, már rég kidőltek volna, akár a rohadt nád – illetve sorra ki is dőltek. A Slayer ma is ugyanazt a gyomorból induló, torokig feszülő furcsa belső tüzet adja, amitől egy mai tizenéves rögtön nekiindulna a világnak egy szál fonnyadt pogácsával a markában, de a harmincas és negyvenes korosztálynak is jóleső, nyolc napon túl is érezhető zsibbadást okoz bármikor, bárhogy.

A lemezt első pár hallgatás után jól bekajáltam, utána valahogy azt éreztem, hogy mégsem tetszik annyira – köszönhető ez talán annak hogy a nóták nagy részét King írta, és az ugye nem kérdés, hogy az igazi nagy „slágereket" általában Hanneman jegyezte (nekem hiányzik is innen még több szösszenet tőle), ám ez az érzés csak addig tartott, amíg újra meg nem hallgattam a lemezt – természetesen hangosan, ahogy azt kiköveteli magának egy Slayer cd. A dalok nagyjából egy két hete éheztetett rinocérosz sebességével és vehemenciájával nyesik szét a tisztelt érdeklődő agysejtjeit, majd az elsőre megjegyezhetetlen riffekből apránként nyílik ki az a pár apró finomság, amitől egyedivé tud varázsolódni bármelyik, átlagszléjernek induló nóta.

A lemez előtt mondogatták Arayáék, hogy lesz majd egy olyan szám, ami nagyon más, mint amit eddig tőlük lehetett hallani, erre csak tippelni tudnék, melyikre gondoltak, talán a Jihad lehet a szerencsés kilógó. Bár a záró nóta, a Supremist elég bizarr, a Slayertől idegen riffeket tartalmaz, ez is esélyes lehet erre a posztra. Itt valószínűleg megalkották pályafutásuk legbutább témáját, de ahogy ezt előadják, az természetesen szeretnivaló. Meg arról is meséltek, hogy olyan gyors lesz a cd, mint a Reign In Blood volt, ettől nem kell félni. Bár előfordul, hogy rátaposnak a turbó pedálra – a Consfearacy (szellemes dalcím!) például pont egy ilyen értelmetlen, de pont ezért vonzó dal, főleg azok számára, akiknek orgazmusuk támad Lombardo kétlábgépes pörgetéseitől. Azért nem az az eszeveszett kalapálás megy végig, csak amolyan negyvenen túli gázpedálon topognak, főleg ha a Catatonic nótát szemléljük, ami mellett egy álmos plüssmedve is szélsebesnek tűnik. Még abban is van igazság, hogy egyik-másik dal kikacsint egy-egy régebbire, de ez esetben szemet lehet hunyni: jótól csentek. Azt egyelőre még nem tudom, melyik lesz ezekből az elkövetkezendő évek koncertfavoritja – talán a Cult, a Skeleton Christ, az Eyes of the Insane (egyik személyes kedvencem), meg hát persze a Jihad fogja megtaposni a koncertlátogatókat.

A borítóra meg épphogy csak addig fintorogtam, amíg a kezembe nem vehettem a végleges változatot: a gusztusos, matt papírra nyomott booklet a legjobb Slayer borítók egyike, a nyomasztó rajzokkal borított frontrészen meg sajátos fricskát mutatnak a keresztény egyháznak – és mielőtt hosszas fejtegetésbe kezdenék itt: sok igazság van emögött, csak ők a szövegekben megfejelik az egészet némi sületlen sátánozással, de hát minden normális rajongó tudja, hogy ezt egy percig nem szabad komolyan venni. A borítót meg lefedni egy külön papírral álszent dolog, ugye.

A stúdióban Rick Rubin helyett végül Josh Abraham ült a produceri székbe, Rubin pedig „csak" az kitüntető, ám feltehetőleg tevőlegesen sokat hozzá nem rakó „executive producer" címet kapta. Hiába, nagyobb kihívás a Metallicából újra élvonalbeli metalbandát csinálni, mint egy jól működő gépezet egyik fontos csavarjának lenni. A hangás amolyan szokásosan szléjeres, nem a legjobb, de nem is a legrosszabb – nekem például egy kicsit túlságosan káoszba fulladónak tűnnek a gitárok. Most így a végén elégedett mosollyal hajtom fejem álomra, hogy a Slayer 2006-ban is egy precíz (legalábbis lemezen, hehe) gyilkológépezet, náluk van az erő, hatalom. Uralkodjanak még sokáig.

A végére egy mottó: kávé helyett Ön is hallgasson inkább Slayert!