Shock!

Hogy az új Lamb Of God az év egyik legjobban várt albuma volt, az természetes, már csak az előzmények miatt is. Hogy az egyik legjobb lett-e? Igen. Tudjuk, hogy a művészféle-fajta akkor tud igazán kiemelkedőt alkotni, ha valami nagy szarba kerül. Amikor heppi minden, el van foglalva azzal, és örül, mint majom a farkának. Aztán egyszer csak beüt a fingszagú ménkű, és máris megszületnek a mesterművek, mert a művész már csak ilyen, kiírja-danolja magából a bút s bánatot. Randy Blythe márpedig igen nagy pöcegödörbe került, amikor három évvel ezelőtt komoly esély mutatkozott rá, hogy egy szerencsétlen prágai koncert eseményei miatt a cseh bíróság lesitteli, a zenekarnak meg kampó. Hogy a halálesetet ki miként ítéli meg, az már rá tartozik, a bíróság mindenesetre felmentette titánunkat, aki nem meglepő módon kissé összezuttyanva tért vissza az államokba, hogy aztán türelmet kérjen a rajongóktól.

Türelem vihart terem, így miután az énekes kikászálódott a börtönsokkból, nekiállt bandájával elkészíteni a LOG eddigi talán legjobb albumát. A VII: Sturm Und Drang Randy Blythe személyes vallomása az életében bekövetkezett törésről, a hallállal való szembesítésről, az elmúlásról, a siker relativitásáról, és természetesen az emberi lélek legmocskosabb dolgairól. Sötét témák, de mit várjon az ember valakitől, aki negyven napot töltött előzetesben a híres prágai börtönben, és éjjelente lefejezéseken, miérteken és a válaszok elmaradásán töprengett. Az album ebből a szempontból bizonyos önterápiának is felfogható, ami Blythe igen nagy mákja, hiszen ki tudta írni-üvölteni magából a lázálmot. A mi mákunk pedig az, hogy a koncepcióhoz asszisztálhatunk, mert az élet óriási beintése esetünkben az év egyik legjobb zenéjét csapta elénk.

Maga Randy szívesen emlegette az album címe kapcsán a komplex szót, s ez hatványozottan igaz a zenére is. Idén még bajosan hallhattunk ennyire kidolgozott, a szó legjobb értelmében vett „mindent bele" anyagot. A Lamb Of God eddig sem definiálhatóságáról volt híres, a Sturm Und Dranggal pedig már értelmét is veszti a próbálkozás a szigorúan vett határkerítések felállítására. Kavarog itt minden, mint ítéletre váró őrizetes fejében a gondolatok. Thrash, metalcore, death és groove, amelynek fortyogó, lüktető masszájában csak egy dolog állandó: a folytonos változás. Igaz ez Blythe hangjára is, aki amúgy is igen technikás bömbölömbikának számít a színtéren, itt pedig nincs két szám, amelyben egyformán feszítene, öblösítene, üvöltene, vagy sóhajtana. A dallamos ének éppen a megfelelő helyen van, nem is viszik túlzásba, s jól jelzi a zinger önkontrollját, hogy az Embers nótában Chino Moreno, míg a Torchesben Greg Puciato teszi tiszteletét, nem is akárhogyan. Maga Randy is megpendít lírai hangokat, s bár ritkán használjuk ebben a műfajban a színes jelzőt, ez itt tényleg olyan, mintha a zenészek beszabadultak volna egy festékgyárba.

Hogy mitől az év eddigi legjobb albuma a Sturm Und Drang? Talán attól a plusztól, amit kivétel nélkül minden nótában meglelünk. Valamilyen apró ötlet, dallam, szellemes kitérő, valami olyan melódia felbukkanása, amire nem is számítottunk (az Embers ilyen szempontból nálam libabőr), a pokoli súlyos témák között lebegő könnyedség, vagy éppen fordítva, a lebegésbe egyszerre belecsapó tonnás nehezékek. A komplexitás, amelyről Blythe beszélt, ettől a sokszínűségtől válik teljesen értelmezhető kifejezéssé, s nem csupán klisés reklámdumává. Az Overlord a maga hat és fél percével a klasszikus példája annak, hány megközelítése van a definiálhatatlanságnak. A nóta összetettségével, dallamos énekével, Chris Adler háttérbe simuló dobjaival már-már kérdőjeleket rajzol elénk, hogy aztán a felétől kitörjön belőle az állat, olyan intenzíven, nyersen, mégis kidolgozottan, ahogyan csak lehet, bemutatva a tökéletes káoszt a természetellenes rendben, a vágyat a viharban, a vihart a vágyban.

Az album fő erőssége, hogy egy pillanatra sem ül le, nem hagyja nyugodni a figyelmet, nincsenek üresjáratok, s nemhogy töltelék nóták nem bukkannak fel, de töltelék másodpercek sem. Súlya, szerepe, funkciója van minden hangnak, minden finom megoldásnak, minden apró váltásnak. Miután valószínűleg így történt, nyugodtan leírhatjuk: olyan, mintha fejben már rég készen lett volna az első hangtól az utolsóig, hogy aztán a próbaterembe és a stúdióba lépve már csak ki kelljen nyitni a zsilipet, és rászabadítani az örökkévalóságra a fantáziát. A témák minden kidolgozottságukkal együtt olyan természetesnek tűnnek, hogy már az első hallgatáskor is felfigyelünk a trükkös, agyas megoldásokra, a másodpercnyi finomságokra. Az embernek már riffekről sincs kedve beszélni, mert hangulatában szinte minden tétel túlmutat azon a hagyományos felépítésen, amikor értelme van még elemeire bontani egy számot.

Nem tudnék olyan Lamb Of God-albumot mondani, amelyiket ne hallgatnék meg bármikor, de a VII: Sturm Und Drang magasan visz mindent eddig. Kegyetlenség ilyet mondani, de a végeredmény miatt csak jól jártunk Randy Blythe prágai kalandjával. Reméljük, hogy ez a színvonal marad a következő albumra is, de ahhoz már nem kell majd semmilyen tragédia motivációnak. Ez bizony még az új pontozási rendszerünk szerint is tízes. Mestermunka, megjelenése pillanatában klasszikus, és az év eddigi legjobbja.