Shock!

Öt évvel ezelőtt, amikor a VII: Sturm Und Drangról, az évtized egyik legnagyobb mesterművéről írtam, valahogy úgy fejeztem be, hogy remélem, a kiugró színvonal a következő albumra is megmarad, ha lehet, tragikus motiváció nélkül. Fogalmam sincs, Chris Adler távozása tragikusnak nevezhető-e zenei értelemben (Art Cruz köszöni és élvezi, amúgy mi is), de egy alapító lelécelése valamiféle krízist mindenképpen okoz egy zenekarnál lelkileg. Mindez persze eltörpülhet Randy Blythe csehországi kálváriájához, a bűn és önkéntes bűnhődés időszakához képest, amelynek végeredménye a Sturm Und Drangon csúcsosodott ki, annak minden fájdalmával, kegyetlen őszinteségével és Blythe ön-újradefiniálásával együtt.

Ilyen szempontból számomra kicsit furcsa az öncímadás, márpedig a borostamester rá is erősített, hogy igen, ez itt a Lamb Of God esszenciája, az igazi, az, amit ők maguk a lényegnek gondolnak. Ez számomra egy picit mintha gyengítené a Sturm Und Drang mindent elsöprő őszinteségét, de persze ki vagyok én, hogy számon kérjek bármit a Lamb Of Godon öt év távlatából?

Tény, hogy az új album sem gondolatiságában, sem zeneileg nem az előző, zseni anyag nyílegyenes folytatása. A témák eltávolodtak attól a zsigeri, önmarcangoló, belső őszinteségtől, ami a Sturmot jellemezte, a szövegek szélesebb kaput tárnak nagyobb volumenű közéleti jelenségekre, ami pedig a zenét illeti, leginkább a hibátlan Sacrament jutott eszembe sűrűn, persze plusz tizeniksz esztendő tapasztalatával, tudásával és keserűségével súlyosbítva. Ha a Sturm Und Drang a sebezhető lélek brutálcsomagolása volt, az új anyag az azt beborító, nyers, agresszív kétségek izomból odavágó, mesterien komponált szövete. Nem tudnám újjászületésnek nevezni, hiszen az egyértelműen a 2015-ös album volt, annak csiszolt továbbgondolásának viszont igen.

Ne menjünk el szó nélkül az időszimbólum mellett. A borítón az órán éjfél múlt egy perccel, vagyis máris késő, az első nóta egyben óriási felkiáltójelként sürget és nógat (wake up!), ébreszt a nihilből. A Memento Mori nem vanitatum vanitasként legyint, inkább az ellenkezőjére mutat rá, az idő kegyetlen múlására, a ketyegésre, aminek a végét zombiként várni valóban hiábavalóság. A lassú, lebegő kezdés, Randy rekedtes, füstös éneke, Mark Morton gótikus hangzású gitárja mind az álomállapot szürreális ködét vonja körénk, hogy aztán az Ébredj! üvöltéssel bele is csapjunk a sűrűjébe, ami aztán tényleg a Sacrament legszebb pillanatait hozza zeneileg. Tökéletesen felépített tétel, zaklatott ritmus, szaggatott riffek, mindehhez Randy védjeggyé vált hangja, ami az évek folyamán egyre csak érettebb lesz, kopásnak semmi jele nincs jele rajta. A szokásos groove/thrash szentkettőség már itt biztosít bennünket a minőségről és arról, hogy az önmeghatározásként aposztrofált album kihasználja ugyan a hatalmas tereket zeneileg, de nem csatangol el a végtelenbe.

Suta közhely, hogy egy album baromi dühös, a Lamb Of God esetében külön felesleges is leírni. Az már inkább figyelemre méltó, hogy egy zenekar a dühöt ennyi éven át képes megőrizni, s ami fontosabb, őszintén és hitelesen kizenélni magából. Az a fajta agresszió ráadásul, ami Randyre jellemző, egészen sajátos. Mind fájdalmát, mind dühét képes olyan intelligenciával párosítani, ami eszünkbe sem juttatja az öncélúságot, vagy a tartalom nélküli, stílus által megkövetelt „mertígyszoktuk"-mentalitást. Érzelem és szenzitív értelem legszerencsésebb találkozása ez, amely mindig is jellemző volt a zenekar egészére, az utóbbi albumokon pedig különösen kidomborodik. Az új anyag ilyen tekintetben is tökéletesen illeszkedik az életműbe, mind énekhang, mind szövegek tekintetében. Nem beszélve arról a hihetetlen technikai tudással és míves kidolgozottsággal felvértezett agresszióról, amivel Morton, Willie Adler, John Cambell és – immár – Art Cruz gyalulják le az ember agyát, meghagyva benne éppen annyi sértetlen részt, hogy azzal el lehessen tűnődni a hallottakon, vagy éppen a halottakon.

Az album és a nóták szerkezete éppen ehhez a kettősséghez, a zsigeri agresszióhoz és a szellemes, odafigyelős, ötlettel megmunkált megoldásokhoz alkalmazkodik. A progresszív jelzőt csupán azért nem használnám, mert a Lamb Of God mindig is a sötét paletta ezer árnyalatát használta, így az lenne a meglepő, ha egyszer nem egy ilyen albumot kapnánk újdonság fedőnév alatt. Itt is mindent feltálaltak, hogy elégedettségünk maradéktalan legyen. A Checkmate mosolyogtató kezdése pár másodperc alatt robban át egy olyan feszes energiabombába, ami szétveri az ember agyát. Iszonyúan feszes és precíz tempójú dal, Cruz érezhetően lubickol benne, tényleg mintaszerű a hozzáállása, technikája és lelkesedése. Amikor Blythe arról beszélt, hogy az új dobos hihetetlen energiákat hozott magával, amit tovább is tudott lökni feléjük, nem kamuzott. A dalt hallgatva tökéletesen érthető, miről beszélt, Cruz játékát élvezet hallgatni benne. A Gear is ízig-vérig Lamb Of God-nóta, annak minden erősségével, imádnivaló, jól ismert elemével, profi felépítésével és ötlettengerével együtt, a Reality Bath a szirénaszerű gitárral és a kezdő basszussal hozza a finom ötleteket, a New Colossal Hate pedig annyira lesúlyozva dörren meg, hogy még feketeségével is elnyel mindent maga körül.

A Resurrection Man – az album egyik legnyomasztóbb száma – lidérces csilingelése még nagyobb parába fordul a zakatoló, monoton riffel, megfejelve Randy lehajtott fejű hörgésével-rikácsolásával, hogy aztán a harmadik percnél tempót váltson, behozva a klasszikus (már megint a Sacrament) hangzást, full thrashbe váltva az addigi mélysúlyt. A Bloodshot Eyes zeneileg kétségtelenül a legkomplexebb, Randy gátlástalanul játszik hangjával és annak terjedelmével, s miközben hallgatjuk a nagyon is ismerős témát, mindig bejön valami új, valami meglepő finomság, amitől azonnal emlékezetes marad a szerkezet és a körítés. Külön kalaplengetés a vendégénekesekkel felturbózott nótáknak. A Poison Dreamben Jamey Jasta, míg a Routesban az isteni Chuck Billy tette hozzá morcogását az albumhoz, mindkét esetben jól felismerhető és baromi élvezetes stíluskooperációval turbózva fel az egyébként is csúcsra járatott minőséget. Az albumot záró On The Hook méltó összegzése az anyagnak, egyszerre idéz mindent, ami a Lamb Of Godot a legnagyobbak egyikévé teszi, miközben szabad folyást enged azoknak a finom, lebegős ötleteknek, amelyek be is betonozzák pozíciójába a zenekart. A Lamb Of God mára magabiztosan mozog a csúcskategóriában. Tekintve azt a kimagasló minőséget, amit albumról albumra produkálnak, nincs ebben semmi meglepő.

Míg a Sturm Und Drangnál az első meghallgatásakor tudtam, hogy évek múlva is klasszikusként fogom értelmezni, az új albumnál nem mernék mérget nyelni erre. Azonban így is hihetetlenül erős, megbízható és zseniálisra csiszolt anyag, stílusában valóban kiemelkedő. Csak ajánlani tudom, veszíteni semmit nem lehet vele, nyerni annál többet. Kár lenne kihagyni. Ars longa, vita brevis. A művészet örök, az élet rövid. És úgyis mind meghalunk.