Shock!

Mindig apró fülvakarásban vagyok egy-egy új Vader-anyag megjelenésekor. Egyfelől nem tudom nem szeretni a lengyel matuzsálemet, másfelől felröppen bennem a kérdés, hogy kell-e ez a fajta időutazás a 2000-es években, nem lenne-e egyszerűbb a '80-as-'90-es évek death metal albumait hallgatni újra és újra. A válasz minden esetben: naná, hogy kell. Ha időutazásra vágyik az ember a halálmetál területén, a Vader tökéletes választás. Mint egy megbízható, a szó legjobb értelmében vett automata, Peter Wiwczarek és dühöngő vándorcirkusza úgy köpi ki magából újra és újra az ezerszer megrágott, mégis megunhatatlan és zabálnivaló produkciót.

A titok az őszinteségben és az elhajlások nélküli menetelésben rejlik. Igaz, ennek köszönhető, hogy a Vader időnként inkább tűnik nosztalgiazenekarnak, mint a színtér meghatározó bandájának, de a lengyel testvérek munkásságáról – beleértve a jelenlegi albumot is – csak a tisztelet hangján lehet szólni. A death-színtér az utóbbi évtizedekben elég vegyes teljesítményt mutat, köszönhetően a szánalmas felhígulásnak és a nyakra-faszra kiadott, selejt minőségű, komolyan semmiképpen nem vehető zenekarok PR-ban ügyes, minőségben köpésre késztető anyagainak. Tegyük össze a két kezünket, hogy léteznek olyan zenekarok, akik a néhány friss, valóban értékelhető hang mellett több évtizede talpon vannak, és változatlan intenzitással okádják az old schoolt a fülünkbe. A Vader pedig az egyik legnagyobb ebben, főhajtás nekik.

A Solitude In Madness ennek megfelelően semmilyen meglepetést nem tartogat. Minőségi, csúcsra járatott klasszikus death metal ez, némileg lágyítva a thrashes beütésekkel, amelyek egyébként is kezdenek dominánssá válni a Vader palettáján. Bár vannak, akik visszasírják az extrémebb vonalat, számomra ez inkább szórakoztató, mint dühítő. Már a számomra nagyon is kedves című Shock And Awe megbizsergette évtizedek óta edzett hallócsontomat, death metal a javából, nagyon szépen csiszolt szólókkal megrittyentve. Itt nagyjából rá is eszmélhetünk, hogy bonyolultságot, progresszív kicsapongást nem nagyon fogunk találni az albumon, de ki az, aki a Vader kapcsán az új utakat emlegetné szemrehányóan? És ez így folytatódik még tíz nótán keresztül, kegyetlen dörgéssel, tufa egyszerűségű, mégis régi ismerősként üdvözölt riffekkel, néhány (patikamérlegen adagolt) meglepetésfoszlánnyal, plusz egészen kiváló szólókkal. Szerencsére ezúttal a tempóra sem lehet panaszunk, Nagyúrék hasítanak rendesen, középtempó csak néha tűnik fel egy-egy nótában, de az is valami aprósággal megfűszerezve, hogy el ne unjuk magunkat menet közben. Mondjuk erre elég kevés az esély, egyrészt a Solitude van annyira izgalmas, amilyen egy ilyen időgépes cuccosnak lennie kell, másrészt az egész album fél óra. (Van, akinél ez két szám, ugye, de a kevesebb néha tényleg több, és a lengyel vadállatok ezzel nagyon is tisztában vannak.)

Ez annál is figyelemreméltóbb teljesítmény, mert a rövidség néha meggondolatlan lépésekre készteti az alkotót, jól van az úgy alapon. Esetünkben ilyesmiről szó nincsen, az album vége után máris sírdogálni kezd az újrajátszás gomb, mi pedig jól megvigasztaljuk, szólhat elölről az egész cucc, megunni úgysem lehet, egyszerűségében sem. A listába még az Acid Drinkers 1997-es Dancing In The Slaughterhouse-ának újragondolása is belefért, ráadásul zseniális hangulattal, a thrash és a death olyan finom összesimulásával, ami tananyag is lehetne. Szétcincálni nótákat helykitöltés gyanánt ezúttal is felesleges. Tömény fél óráról beszélünk, ott az eleje, ahol a vége is. A legfeszítettebb, klasszik death-nóta (Despair) a maga 1 perc 48 másodpercével és nem gyenge tempójával éppen úgy beilleszkedik a sorba, mint a szellemes, pincében caplató, slayeres ízű gitárral fűszerezett Sanctification Denied, ami nálam a ritmusszekció miatt első hallásra az egyik favorit lett. Ennek megfelelően sem üresjárat, sem unalomba fulladt pillanatok sincsenek az albumon. Ahogyan különösebb csavarok, ötletelések sem, még ritmusváltást is nagyítóval kell keresgélni a nótákban, de ha van valami, amiért zabálhatjuk a lengyelek stílusát, az éppen ez. Ha mindenáron ki akarnék emelni valamit, az az Emptiness lenne, ami totál felvállaltan thrash-szerzemény lett, nem beszélve a szólókról, ami már-már egy másik stílus határait feszegeti, és nem a brutálisabb irányra gondolok. Ebben a nótában mutatkozik meg, milyen az, amikor a Vader a szép szóval oktatás mellett játszani is engedi magát, a nóta egyszerre mosolyogtató és elismerésre méltó, egyszerűségétől kiváló darab.

Hihetetlenül intenzív, odaverős nóták, jól ismert, mégis élvezetes, tömény riffekkel, ötletes szólókkal, Peter bivaly hangszálaival megtoszva, remek old school témákkal, fasza hangzással. Nincsenek csúcsok vagy hullámvölgyek, a Solitude In Madness első hangjától az utolsóig maga a megbízhatóság és az, amihez hozzá lehetünk szokva a Vadertől. A lengyel veteránok fantáziátlanságukban sem tudnak rosszat csinálni, a rutin és az őszinte zúzás elvisz mindent. Ha visszavágyunk letűnt korokba új időknek régi szavaival, a Vader alap. Ismét köszönjük, el vagyunk kényeztetve.