Shock!

Az album, amibe egy hét alatt zúgtam bele. Hajlamos vagyok belepottyanni a „régen minden jobb volt" édeskés illatú csapdájába, különösen igaz ez fiatalkorom meghatározó zenekarai esetében, a Korn pedig tagadhatatlanul az volt. Valahol 2002 után kezdtem elengedni őket, hogy aztán a mindenkori legújabb albumot párszor végighallgatva bólintsak, igen, még léteznek, aztán újra megfeledkezzem róluk a következő aktualitásig. A szériát éppen a The Nothing szakította meg nálam, akkor, amikor még azt hittük, hogy a világ nem is annyira elcseszett, mint amilyennek két év múlva gondoljuk majd. Az előző album kettős, egyszerre múltba révedő és jövőbe mutató szerkezete, de mindenekelőtt görcsösségmentes koncepciója és traumatikus, súlyos önvizsgálati vágya a lehető legjobbkor érkezett a Korntól. Hogy aztán megálljon az élet a járvány idejére, és a zenekar az egyetlen dolgot csinálja, amit abban a depressziós időszakban tehetett: zenét írjon. A végeredmény hallatán megszokásból majdnem továbbléptem, de aztán idejében észbe kaptam, hogy tudatosítsam magamban: régen minden más volt, velem együtt, nem jobb.

A Requiem bizonyos értelemben továbbviszi a The Nothing szellemiségét, de sokkal komplexebb, tudatosabb és tetszetősebb módon. Ha az előző albumot traumafeldolgozásként fogjuk fel Jonathan Davis részéről (mondjuk az ő esetében melyik album nem arról szól?), a Requiem valahol az elengedés anyaga. Hajlamos vagyok jelentőséget tulajdonítani az album címének, a szó eredeti, latin jelentésében, és úgy értelmezni, hogy az énekes démonjai a tagadás, düh, alkudozás és depresszió után most az elfogadás és a folytatás mezsgyéjén táncolnak valahol (My Confession). Nem beszélhetünk már zsigeri dühről, kétségbeesett ellenkezésről pláne nem, a Requiem inkább egyfajta lázadó belenyugvás az elfogadhatatlanba. Nem szubjektíven vádol, hanem a jelenvalót elemzi.

Ahhoz pár hallgatás is elég, hogy rájöhessünk: ez egy vérprofin szerkesztett, mind zenei felépítésében, mind érzéskoncepciójában rendkívül okos album. Ahogyan a klasszikus rekviem is, kilenc tételt tartalmaz, ha úgy veszem, Introitustól a Communióig, esetünkben a Forgottentől a Worst Is On Its Wayig, olyan összetett és szétágazó módon, hogy még a tökéletes 32 perc játékidő is többnek tűnhet. Ahogyan az érzelmi tartalom, úgy a zenei is hullámzó, de egyszer sem csapong vagy kalandozik el az esszenciálistól. Ami az egész albumra jellemző: a súly és a könnyedség összefonódása, a fülszaggató lebegés, a mocskos tisztaság, ez az, ami igazán izgalmassá és szerethetővé teszi. A nyitó Forgotten esetében szó sincs iránykijelölésről, indítóként nem az album csapását határozza meg, csupán egy a kilencből, amelyek 30 perccel később állnak össze koherens egésszé. Az a fajta nemes disszonancia, lényegi összerántás, erőltetettség-mentesség, ami összhatásban kiemelkedővé teszi az anyagot, már itt is tetten érthető, és lehet persze túllágyítással vádolni, de ez megint olyan, mint azt követelni, hogy újra és újra adják ki a Follow The Leadert. A Let The Dark Do The Rest szemtelen, lebegő éneke (plusz a slágerrefrén), ügyes szerkesztettsége, hajlékonysága és fekete, trappoló hangzása tökéletes példája a komplexitásnak, a Start The Healing lágysága mintha provokálva erősítene rá erre, ellátva munícióval a fanyalgókat, hogy aztán váratlan csavarral ránk omoljon a Lost In The Grandeur pszichedelikus vadsága és a Disconnect brutálisan kitalált, régi időket új fájdalmakkal telepakolt, gyönyörű dallama és komorsága. És még hátra van az igazi unikum: a Hopeless And Beaten elborult, halálos világa elég szépen illusztrálja, hogy a Head-Munky-Jonathan szerzőtrió mitől működik ennyire tökéletes összhangban ennyi idő elteltével is.

A Penance To Sorrow (talán a legjobban eltalált dalszöveggel) a legkiszámíthatóbb nóta az albumon, míg a My Confession riffjei, szaggatott verzéje és dallamai már régi ízeket idéznek, a legokosabb módon, a savanyú nosztalgia minden mellékíze nélkül. A Requiemet személyes kedvencem, a Worst Is On Its Way zárja, ami finom múltba kanyarodásával, minden depressziója ellenére is a reményt magában hordozó utalásával tökéletes végszót ad az albumnak, tisztán jelezve: a zene terápiás szerepe nem korlátozódik a traumák egysíkú felböfögésére, annál sokkal többre képes. Ez utóbbit egészen jól látható módon érzi most Jonathan Davis: a megszokott, brutálisan őszinte szövegek a kellő fantáziával, művészi bravúrral és alázattal összepakolt témák alatt tucatnyi hangon szólalnak meg, szabadjára engedve az egyetlen mögött megbúvó sokaságot, meghasonlottsággal, démonokkal és hittel megterhelve – vagy éppen megkönnyítve. Letisztult, őszinte és tökéletesen kerek egész.

Úgy kezdtem, hogy 2002 környékén engedtem el a zenekart. Talán nem véletlen a mostani visszakanyarodásom. Az Untouchables óta számomra nem volt ennyire egységes, tömör, lényegi és összegző albumuk, persze teljesen más perspektívából és zenei struktúrában, de már nem kell figyelmeztetnem magam, hogy ne kérjem számon a húsz évvel ezelőtti indíttatást és kivitelezést. Lehet múltba merengeni és sóhajtozni, de 2022-ben ez a Korn, és magam részéről úgy vélem, most nagyon jó helyen vannak. A Requiemmel talán nem kezdődik új korszak a zenekar életében, de bármi is következik, a jelen kiteljesedéséért már megjárták a poklot oda és vissza. Maradjon így. Sicut erat in principio, et nunc et semper, et in saecula saeculorum.