Shock!

Tíz évvel ezelőtt jelent meg az Apocalyptic Love, Slash saját zenekari formációjának debütalbuma. Nyilvánvaló volt akkor is, hogy Saul Hudson a lehető legjobb embereket válogatta ki maga mellé, az első album akkorát szólt, hogy máig vígan hallani. Ha nem is rengette meg a rock világát, feelingje pont olyan friss és ugyanúgy üt, mint anno. Hasonló a helyzet a World On Fire-rel, sőt, ha lehet, azon még keményebben dörrent az a finom, húsos hard rock, hogy aztán a harmadik albumnál (amire senki nem számított, miután mindenki az új GN'R-anyagért imádkozott) kissé megcsappanjon a lelkesedés és a kraft, úgy a produktum előállítói, mint a befogadói részéről. Persze Slash és Myles Kennedy esetében a minőségi visszaesés még mindig a csúcskategóriás állományban értelmezendő, de az ember már csak ilyen: a telhetetlensége élteti.

Az alap kiindulópont az új album kapcsán megint ugyanaz: teljesen felesleges a Guns N' Roses után kiabálni egy projektbandát hallgatva. Bármennyire zenekarszínezete van a dolognak, valójában nem az. Lehet persze markánsan véleményezni, de ahogy Phil Anselmo esetében sem a Panterát kérem számon a The Illegals-anyagokon, úgy Slash önállósága kapcsán sincs értelme a nosztalgiából táplálkozó számonkérésnek. Mert ami az egyik helyen komplex, több kreatív agyból összeállt egység, az a másik oldalon személyes, pontosabban egyszemélyes vonalvezetés, ami ha működik, akkor megint nincs értelme a viszonyításnak. Slashnél pedig nagyon is működik, az már csak hab a tortán, hogy egy Myles Kennedy-féle istenadta tehetség ennyire felturbózza azt, ami alapból is fel van pörgetve.

A 4 pontosan az, ami minden Slash-album: erős, feelinges, örömből született rockzene, tele ösztönösséggel és mosollyal. Lehet persze összehasonlítást tenni, és valóban, ez nem az Apocalyptic Love vagy a World On Fire, legalábbis abban az értelemben, hogy másként szórták szét rajta azt a mindent elsöprő lendületet, ami az első két anyagot jellemezte. Van, akiben ez hiányérzetet okoz, mások simán csak megértő füllel próbálják hallgatni, megint mások az unalmas, de hatásos „kár ezzel az időt rabolni, amikor ott a Guns" mondatot kapják elő. A vélt igazság valahol mindegyikben ott lehet, de egyet nem szabad elfelejteni: a Slash-albumok soha nem bizonyításképpen vagy mérföldkő jelleggel készültek. A szó legklasszikusabb értelmében vett örömzenéről van szó, amit történetesen a világ egyik legjobb rockgitárosa és a világ egyik legmagabiztosabb rocktorka hoztak össze, és ha így nézzük a dolgot, akkor már örülhetünk is az ajándékunknak, sőt, eszünkbe sem jut, hogy a tíz évvel ezelőttinek szebb volt a csomagolása.

A 4 felépítésében és szerkesztettségében telitalálat. A nóták egymáshoz illeszkedése, de még halvány kontrasztjai is a logikus puzzle képét mutatják: tíz számból álló íven át jutunk el a zsíros vastagságtól a líráig, az átmenet pedig hiányérzet nélkül villantja fel azt a hozzáállást és feszültségmentes melót, amit a két cimbi beletolt az anyagba. A The River Is Rising betonos, grunge-os hangzása és refrénje, Slash szikár szólója remek indításnak, az azt követő Whatever Gets You By pedig csak feljebb tekeri az érzést: Pantera-ízű riffel indít, hogy aztán átcsapjon southern rockba, lebegős verzét és tökös refrént egyaránt tálalva. A The Path Less Followed nosztalgikus hangzása kissé kilóg az albumról, zeneileg talán a legkevésbé izgalmasabb tétel, bár a pár másodpercnyi kikacsintásért az Aerosmith Falling In Love-jára jár a pont.

Az Actions Speak Louder Than Words lecsupaszított, de baromi dögös, nyarat idéző blues-rock and rolljára, izmos refrénjére nem lehet nem mozdulni, míg az utána következő Spirit Love keleti hangzása menetelős, darabos kezdésből bontja ki magát, hogy aztán egyre vadabbá váljon egy zseniális Slash-betéttel. A Fill My World köszöntését a Sweet Child O' Mine felé nehéz nem észrevenni: a Mester kölcsönzött némi ízt a Mestertől, van ez így, amikor a legnagyobb összefut saját magával. Az April Fool zenei vidámkodása a Call Off The Dogsban teljesedik ki, utóbbi az album legbulisabb nótája, igazi energiabomba, kőkemény boogie, klasszikus Kennedy/Slash-refrénnel. Az albumot a Fall Back To Earth lassúja zárja, ami a maga hat és fél percével zseniálisan hozza vissza azt a libabőrt, amikor Slash egyedül maradt a színpadon, és elnyomta a Godfather témát. Ha valaki GN'R-t emleget hiányként, annak elég ezt a dalt meghallgatnia, annyira időutazós. Kennedy bús éneke tökéletesen illeszkedik a fájdalmas dallamhoz, minden pillanatban érezni lehet, hogy ez a két ember miért ennyire sikeres együtt.

Mi visz rá két ilyen formátumú zenészt, hogy az alapból full sikeres zenekaruk mellett újra és újra összejöjjenek az egyik ötleteit meghallgatva jammelni, amiből aztán kifaragnak egy albumnyi nótát? Mondhatnánk energia- és ötlettúltengést, nyughatatlanságot vagy a státuszukból adódó megfelelési mintát, kreatív viszketést. Az igazi ok azonban sokkal prózaibb ennél. Ez a két figura olyan örömöt talál a rockban, ami már régen túlmutat sikeren, pénzen, bizonyítási vágyon. Ezt az örömöt osztják meg bárkivel, aki hajlandó elfogadni és átérezni azt a semmihez nem hasonlítható érzést, amit kollektív élményként ünneplünk az ősidők óta. Hogy a 4 nem mestermű? Valóban nem az. Még csak nem is nagyon átütő anyag. Főleg, ha valaki viszonyítási pontot keres mögötte. De nem is annak szánták. Csak az a srác tolja rajta a színtiszta örömrockot, akinek játékától tátva maradt a szánk a nyolcvanas-kilencvenesekben, és aki azóta is ugyanaz az egyszerű, imádnivaló pofa maradt, hátra és jobbra-balra nézegetés nélkül.

Részemről jöhet a következő.