Shock!

Amikor Slash elkezdte a saját útját járni, bevallom őszintén, nem győzött meg róla, hogy a rajongójának kellene lennem. Valahogy nem indult be a zenéje, lemezenként egy-két dal fogott csak meg, és a snakepites idők utáni produkciója szintén csak egy „ühüm"-jóváhagyást ért el nálam. Pedig igazán rokonszenves figurának tartottam mindig is, viszont nagyon úgy tűnt, hogy őt is elérte a szerzőtárs-nélküliség kárhozata, egyszerűen nem volt, aki vezesse kezét a témák között. Aztán gondolt egyet, és felhívta pár haverját, ismerősét, arra pedig már én is felkaptam a fejem, ahogy Ian Astbury életet lehelt abba a dalba, amire a cilinderes felkérte. Számomra itt kezdett Slash olyanná (vissza)vedleni, amilyennek szerettem: dögös rock'n'roll gitárosnak, akinek témái napok múltán is a fülemben zörögnek.

Sajnos az első szólólemezért egészében továbbra sem tudtam lelkesedni, ugyanakkor itt talált egymásra Myles Kennedy és Slash mint szerzőpáros, és ez a meghatározó, hiszen kettejük találkozásából született az Apocalyptic Love, amely a nagy lelkesedésnek köszönhetően már nevében is megadta a kellő tiszteletet a társnak és a kísérőzenészeknek. Így láthatott napvilágot a formáció a koncertszervezők és plakátkészítők nagy aggodalmára a Slash featuring Myles Kennedy & The Conspirators elnevezéssel. Ezzel a lemezzel Slash visszakanyarodott arra az ösvényre, amelyet nagy valószínűséggel egyöntetűen várt már a hozzá lojális közönség, vagyis a nyegle, ütős rock'n'rollhoz, A7X-es keménykedés vagy borongós felhangok nélkül (még ha azokban sem volt rossz). Kennedy személyében Saul Hudson olyan dinamitot talált, amilyet dr. Emmett Brown adagolt a gőzmozdony hajtotta időgépbe: az alapvetően szépen dohogó, de álmosodásra hajlamos szerkezetbe Myles új energiát pumpált, és innentől kezdve a gitáros is magasabb fordulatszámon pörög. Innentől fogva rendszeresen megfordult a lemez a lejátszóimban, a World On Fire pedig a héten szinte egyeduralkodóvá vált.

A hírekből lehetett tudni, hogy a gitáros ezúttal egy sokkal gitárközpontúbb, keményebb kötésű albumban gondolkodik, azonban ezeket a híreket én erős fenntartással szoktam kezelni, hiszen sosem tudni, mennyi a valós és mennyi a marketing tartalma a szövegnek. A World On Fire viszont reszelős riffjével, jó tempójával és hadarós szólójával már akkor letepert, amikor először meghallottam a rádióban. Aztán jött a lemez, és az első öt dal tovább ütött rajtam, nincs pihenő, nincs lazítás. A legfrappánsabb jellemzést Anyánk, a stáb védelmezője, Szilvia adta, mikor „eléggé seggrázósként" jellemezte az anyagot. Az, szó szerint. Szintén egyetértettünk abban, hogy helyenként még gunsabb a Gunsnál is. A dalok mindegyikét a Slash / Kennedy-páros jegyzi, illetve a Shadow Life-ba Todd Kerns a nagyszerű énekesi tehetséggel megáldott basszer is beszállt. Egyelőre nem tudni, melyikük szorgalmazta ezt a bulisabb irányt, vagy spontán együttműködésről beszélünk, de az eredmény telitalálat. A nyitódal magával sodor, tökéletes, libabőröztető teljesítmény, a hozzá készített szövegklip pedig remekül passzol a hangulatához is. Akad benne pici kolomp, sok riffelés, remek vokálok és kissé affektálós ének, amiben Kennedy csak annyival toldja meg a hangját, hogy legyen okom a vörös hajúra gondolni, és ennyiben ki is merül a már mindenki számára dögunalmas Guns-nosztalgia.

Az említett seggrázás aztán folytatódik az említett öt dalon keresztül, vastag ritmusgitárok és hatalmas kórusok közepette. Ne ijedjen meg senki, amikor azt írom, hogy a lábdob többször is diszkós pumpálással dönget, minden ütemre, a lábcin pedig a kontrát üti, mert nagyon jó kis ütemek jönnek ki belőle. És hogy még inkább összezavarjam a drága olvasót, leírom, hogy az Automatic Overdrive kezdő riffje a Megadeth dallamosabb felfogású vonalát idézi, á la Countdown To Extinction. Nem, nem, nem úgy szaggatnak a riffek, de a dallamvezetés és a gitárok szikársága nagyon is olyasmi, de ettől még marad minden slash'n'roll. Mint ahogy a tipikus akkorbontogatással induló, szólógazdag Wicked Stone is ízig-vérig slágerszám, ahol egészen alattomosan zakatol az alap, elejétől végéig döngölő lábdobokkal kísérve. Rettentő szépen gyúrták benne egybe a témákat. A lemez kettes számú slágere ugyanakkor a 30 Years To Life. Olyan hangulatban indul, mint a Paradise City, slide-olás, stadionkórus, nagydob-pergő lassú ütemben, majd hirtelen beindul a tempó, szinte metalos kötésben érkezik az egyszerű riff. Unos-untalan visszatekerem azóta is, nem tudok elszakadni tőle. Az első megnyugvás a Bent To Flyjal érkezik, amely az Alter Bridge szolidabb oldalát idézi, ha már mindenképpen hasonlatot kellene keresnem. Többnyire akusztikus dal, amelyet a refrénre megizmosítanak: Kennedy itt is nagyot énekel, kihasználja hangjának bársonyos és éles oldalát is, Slash pedig nagyon szép szólót ragaszt a közepébe. A téma, ha jól értelmezem, a családi el/leválásról szól, szép képekben megfogalmazva.

Sokat beszéltünk arról a szerkesztőségben, hogy a tizenhét dal sok vagy kevés, vagy netán pont elég. Én azt mondom, alapjában véve soknak tűnik, de az ilyesmi azért függ a hallgatótól is, na meg persze a termék minőségétől. Az első pár hallgatás után úgy láttam, három-négy szerzeményt lehagyhattak volna az albumról, úgy töményebb lenne, áldozataim például a következő Stone Blind és Too Far Gone lett volna, amelyek nem hozzák a korábbi lendületet vagy kiemelkedő témákat, rosszabb pillanataimban rájuk sütném, hogy töltelékek. De mindössze arról van szó, hogy a többi dal túl erős ezekhez képest. Slash korábbi lemezein simán emelték volna a színvonalat. A Beneath The Savage Sunban újból felbukkan a gonosz hangulat. Meglehetősen keménykötésű tétel, felépítése összetett, rock'n'roll-léptékkel mérve egyenesen progresszív, csak nehogy megint megemlítsem a Mega... nevet. Persze ezt a vonalat a továbbiakban is ellensúlyozzák a Withered Delilah-val, de főként a Battlegrounddal. Utóbbi számomra az album legkevésbé megkapó darabja, ez a fajta elszállósság sosem volt a kedvencem, még ha rossznak a világért sem tartanám. A hangulatváltós Iris Of The Storm is hasonló felfogásban született, ott mégis több kraftot vélek felfedezni. Az album vége felé helyet kapott egy instrumentális szám, a Safari Inn, amely annak tanúságtétele – ha még nem lett volna az a rengeteg szóló –, hogy Slash ma is kimondottan szeret a húrokon kavarni: így, az ötödik iksz felé közeledve is képes rendesen odavágni a gitárnak, és nem enged a „kevesebb néha több" tételnek. A The Unholy viszont kissé keserű hangulatban hagyja a hallgatót a végére. Bevallom, nem mindig tudom lejátszani, mert eléggé lehúzós, de a minőségi szomorkodás híveinek még ez is jutalom.

Ami Myles Kennedyt illeti, az énekes ezzel a produkcióval véglegesen igazolta, hogy a műfaj legnagyobbjaival együtt lehet őt említeni. Érzelemdús énekét élmény hallgatni, témái, dallamai mindvégig egyéniséggel bírnak: akad benne nyegleség, lezserség, szigorúság és erő egyaránt, egyértelműen a műfaj élvonalába tartozik, ráadásul élőben is rettentően pontos és élettel teli. A vokálsávokért, díszítő dallamokért döntő részben szintén ő felel, ugyanakkor nem szabad elmenni a csapat rejtett kincse mellett, ugyanis Kerns orgánuma is kivehető bizonyos részeknél – igaz, ehhez figyelmesen kell hallgatni a sávokat. Mint annak a ritka hangulatos arénás koncerten is tanúi lehettünk, Todd szintén hamis hangok nélkül képes elővezetni a melódiákat élőben is, aránylag magas fekvésű hangja pedig szuperül illeszkedik Kennedy éneke alá/mellé. Ráadásul mindemellé klassz színpadi jelenség is, és aki követte korábbi zenei produkcióit, megállapíthatta, hogy dalszerzőként sem rossz, műfajtól függetlenül. Ha az arculattal is akarunk foglalkozni, észrevehetjük, hogy a banda megjelenése, összképe sem rossz: Slash még mindig egy ikon, a többiek is remek kiállású fickók, akik hibátlanul kezelik hangszereiket. A lemez hangzása sem hagy kívánnivalót maga után, a lábdobot még talán egy árnyalattal metalosabbra is vették, mint a többi kellék megszólalását. Mindez Michael „Elvis" Baskette-et (Alter Bridge, Taking Dawn, Ratt stb.) dicséri. Ja, nekem a borító is tetszik, böngészős káosz, az ilyennel mindig szerettem piszmogni.

Elég nagy vihart kavartak a különféle fórumokon Gene Simmons szavai, amelyek a rockzene halálát vizionálták. Lássuk be, az öreg démon mondanivalójának bizony van alapja, másrészt éppen az olyan lemezek lennének a jövendölés cáfolatai, mint ez. Sajnos ilyenekből elég kevés jelenik meg manapság (az idei termésből ezek közé sorolom még például a H.E.A.T-et), de hátha jönnek még rejtett kincsek. Sok dal ide, hosszú játékidő oda, a World On Fire az év egyik csúcspontja.