Shock!

Először PeCsa, ott egy hét alatt teltház, utána Aréna, ott pár nap alatt minden állójegy elfogy, majd a koncert napján már ülő belépő sincs – mindig jólesik ilyen sztorikról beszámolni Magyarországon, még akkor is, ha a Slash iránti bizalomban nyilván a mai napig perdöntő jelentőséggel esik latba a Guns N' Roses páratlan múltja és itthon is máig élő legendáriuma. Aki azonban eljött ezen a csütörtök estén az Arénába, és kinyitotta a szemét meg a fülét, az nem néhány régi klasszikust hallott némi jelentéktelen töltelékkörítésbe ágyazva, hanem egy roppant reményteljes új sztori kezdeti szakaszába pillanthatott bele.

Muszáj előrebocsátanom: ahogy tavaly a Szívidomár lemez kapcsán is leírtam, amellett is értékelem a Leander Risingban megbúvó zeneiséget és a csapat vízióját is, hogy a dalaik nem feltétlenül nekem szólnak. Itt viszont ezzel együtt sem voltak meggyőzőek. Négy roppant szimpatikus, profi muzsikusról van szó, akik nyilvánvalóan jól is játszanak, a zenéjük lényegéből azonban vajmi keveset tudtak átadni vagy megmutatni ezen az estén. Ebben a csapnivalóan rossz, tompa és erőtlen hangzás is alaposan közrejátszott, de érzésem szerint inkább az a gond, hogy a Leander Rising még nem való ekkora színpadokra.

Feltűnő volt, mennyire nem lakták be a deszkákat, és egy ilyen méretű bulin egyszerűen nem lenne szabad ennyire nullára redukálni a kommunikációt sem a közönséggel. És most természetesen nem arról beszélek, hogy Robb Flynnt idéző hosszadalmas prédikációkra áhítoztam volna Leandertől, hanem arról, hogy manapság már a jó dalok sem adják el önmagukat sehol – pláne nem egy olyan közegben, ahová zeneileg abszolút nem is passzol az adott csapat. Némi mozgás, kikacsintás, lazaság bizony nem ártott volna, mert így – a szüntelenül mosolygó Vörös Attila kivételével – kissé karót nyeltnek, sőt, néhol egyenesen megilletődöttnek tűntek.

Az persze nem vitás, hogy eleve baromi hálátlan feladat egy olyan ezerféle különböző ember által kedvelt, össznépi előadó előtt fellépni, mint Slash, de a Szomorú vasárnap feldolgozásnak például éppen emiatt kellett volna istenesen működnie ebben a közegben. Nos, nem működött – ugyanolyan jeltelenül múlt el, mint maga az egész koncert is. Pedig önmagában véve tényleg jól zenéltek (bár Leander élő énekteljesítményén mindenképpen akad még fejlesztenivaló). Mindegy, majd legközelebb... A jövőtől így sem féltem őket.

Akárki akármit mond, a Slash iránti érdeklődés ismét csak azt bizonyította, hogy a magyar közönség totálisan kiszámíthatatlan. A lefelezett Arénába végül az összes jegy elkelt, vagyis több mint 6500 ember verődött össze, hogy megnézze a Guns N' Roses egykori gitárosát és aktuális társait. Ez az egyik oldalról nézve természetesen örömteli, de megmutatja, mennyire sajátos is a mi ízlésvilágunk és hozzáállásunk itt a Kárpát-medencében, hiszen ez a formáció – a tőlünk keletre eső területeket leszámítva – a világon mindenhol maximum harmadekkora helyeken játszik. Azt sem igazán értem, miért nem jöttek el ezek az emberek nyolc évvel ezelőtt a Velvet Revolver koncertjére, ahol Slash mellett még két további ex-gunner is tiszteletét tette a PeCsában, nem is beszélve egy szintén elég komoly múltú énekesről. Aztán mégis csak maximum feleennyien figyelték őket... És most lehetőleg senki se jöjjön azzal, hogy „de a Velvet Revolver nem volt olyan jó, mint ez a csapat", ez ugyanis hiába igaz kétségtelenül, ha a megjelentek tekintélyes százaléka akkor is és most is elsősorban a gunsos múlt, illetve a konkrét Guns dalok kedvéért jött el. (Ennek nyilván megvannak a maga árnyoldalai is, de erről majd később.)

Az előzetes setlistek alapján előre lehetett tudni, hogy a gitáros nem sika-kasza-léc programban gondolkodik, és így is lett: Slash, Myles Kennedy, Todd Kerns, Brent Fitz és Frank Sidoris meghálálta a nagy érdeklődést, és szinte halálpontos kezdés után jó két órán át szórakoztatta a nagyérdeműt. A műsor nem tartalmazott lényeges eltéréseket az előző pár bulihoz képest, de ezt nem is nagyon bántam. Az elhangzott dalok listájából simán lejött, hogy Slash pontosan érzi: Kennedyvel tényleg új fejezetet kezdett a karrierjében, és ez a történet gyakorlatilag bárminél komolyabb dologgá fejlődhet, amiben csak a Guns óta részt vett, amennyiben nem cseszik el valami értelmetlen ego-baromsággal. Ennek megfelelően a program gerincét a méregerős tavalyi Apocalyptic Love lemez szerzeményei képezték, ezek közé szúrogattak be pár témát a gitáros jóval formátlanabb, korántsem egységes színvonalú 2010-es albumáról, és persze a kihagyhatatlan Guns klasszikusok sem hiányozhattak.

Hallottam rosszakat a hangzásról, de baloldalt, az első fertályban minden tökéletesen szólt, így ebbe nem tudok belekötni. Már a nyitó Halo is elementáris erővel jött le a színpadról, a második Nightrainnel pedig egyből kenyérre kenték a teljes arénát – innentől kezdve tulajdonképpen végig nyert ügyük volt, ugyanis még a lelátókon is mindenki felállva tombolt és őrjöngött. Érdekes, hogy Slashre annyira nem ragadt át ez a lelkesedés, bár a gitáros régen sem tartozott az esztelen vigyorgógépek közé: komótosan mozgott, és néha ugyan megeresztett egyet-egyet azokból a bizonyos hátrafelé-futok-a-színpadon akciókból, de összességében inkább ráhagyta a show-t Mylesra, illetve a végig lelőhetetlenül pörgő Kernsre.

Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a főszereplőn komoly nyomot hagytak az évek, különösen az utóbbi pár józan életű év. Ha Saul Hudson nem is produkált Dave Wyndorfhoz hasonló metamorfózist, azért ő is erőteljesen elkezdett tokára-fejre meg hasra gyúrni, de az ujjai szerencsére a régiek. Slash persze régen sem azért lett Slash, mert dilettánssá alázza Satrianit meg Vait, viszont csak nagyon kevés embernek adatik meg mindaz, amivel ő ösztönösen rendelkezik: játéka feelinges, jellegzetes és azonnal felismerhető, óriási dalszerző, aki ráadásul képes dallamos, megjegyezhető szólókat írni, emellett pedig szimpatikus figura és hatalmas fazon is egyben. A legjobb ebben az egészben az, hogy Slash kreativitása a jelek szerint nem kopik. Ha megfelelő társakat kap maga mellé – mint amilyen például ez a banda –, az általa képviselt riffes rock'n'roller vonalon még 48 évesen is verhetetlen, és 2013-ban is simán képes meglibabőröztetni az embert akár egy ezermilliószor hallott gitárszóló élő interpretálásával is. Ehhez nem kell más, mint egy-egy másképp megfogott hang, hirtelen odavetett díszítés vagy akár csak hápogtatás, ami minden alkalommal pont a helyén érkezik - többek között emiatt lesz valaki igazán nagy zenészegyéniség.

Többször leírtuk mi is, hogy Slash óriásit húzott Myles Kennedyvel, ez a koncert azonban még ennek tudatában is rácáfolt minden előzetes várakozásaimra. A vintage Johnny Winter pólóban és mellényben feszítő Kennedy ugyan fejre olyan, mint a srác a szomszéd farmról valahol a kietlen amerikai Közép-Nyugaton, ám ahogy két teljes órán át hozta végig lemezminőségben (!) a kimondottan nehéz énektémákat, azt szerintem még a műfaj elitjéből is csak nagyon kevesen lennének képesek produkálni manapság. Nem beszélt sokat a dalok között, de tökéletesen demonstrálta, miben tér el a tényleges színpadi jelenlét attól, ha valaki egyszerűen csak ott van a porondon. Amit pedig összeénekelt ezen az estén, az előtt tényleg le a kalappal. Zeneileg ráadásul sokkal jobban passzol a hangjához ez a szellősebb, lélegzőbb hard rock, mint az Alter Bridge metalosabb, szigorúbb muzsikája – ebben a formációban most bizony tényleg mindenki a helyén van.

Talán furcsa lesz, amit mondok, de éppen ezért én bizony simán meglettem volna ezen az estén a Guns dalok nélkül is. Még azzal együtt is, hogy az elhangzott huszonegyből mindössze hat téma képviselte a gitáros eredeti csapatát – vagyis abszolút nem pörgették túl a múltidézést –, és Myles ezek közül is mindet istenként énekelte. Pedig nem volt könnyű dolga, hiszen W. Axl Rose annak idején olyan markáns fazont adott ezeknek a számoknak, amivel úgyszólván lehetetlen versenyre kelni. Még az egyetlen Use Your Illusion korszakos téma, a Civil War is megalázóan tökéletesen szólt, zongora ide vagy oda. Ezt ennél jobban alighanem tényleg csak az igazi Guns játszhatta élőben annak idején, és olyan nagyot nyilván a kolosszális Rocket Queennel sem lehet tévedni, nem is beszélve a két ráadásról, a Kerns által bevállalt – és remekül hozott – Welcome To The Jungle-ről, illetve a Paradise Cityről. A Sweet Child O' Mine-t viszont ezzel együtt is enyhe túlzásnak éreztem. Oké, hogy itt annak idején Slash hozta a zenei alapokat, de a szöveg miatt ez a nóta olyan erősen kötődik személyesen Axlhöz, hogy mástól egyszerűen nem lehet hiteles, akármennyire jól is énekli el az illető. (Azt meg már inkább nem teszem hozzá, hogy maga Slash is többször fejtegette, mennyire nem tartja sokra ezt a dalt, mert még rosszmájúnak gondolnál.) De ahogy körbenéztem, e véleményemmel nagyjából egyedül lehettem a csarnokban, mert ez a dal okozta az egész este leghatalmasabb ovációját, a hatása alól meg még így sem tudtam kivonni magamat - az ilyesmi elég nehéz művelet, ha közben legalább 6497 ember üvölt körülötted valamit teljes eufóriában...

Ami az új darabokat illeti, az Apocalyptic Love nem véletlenül lett a tavalyi szerkesztőségi összesítőnk szerint is 2012 legjobb albuma. Már a stúdióverziók hallatán is egyértelmű volt, hogy Slash és társai minden felesleges zsírt lenyestek a dalokról, ám élőben bizonyosodott csak be igazán, mennyire frappáns, arénába való, közönségetető himnuszokról van szó. Legyen szó a Standing In The Sunról, a nagy kedvenc Bad Rainről vagy a drámai erejű Anastasiáról, mindegyik friss szerzemény megalázóan jól működött élőben, a Not For Me pedig még a parádés Civil War után is jelentőségteljes tudott maradni. Az első Slash néven kijött albumról három év elteltével sem lett jobb a véleményem, de Kennedyvel a mikrofonnál az erről leszedett dalok is sütöttek, főleg, hogy a nyersebb, erőteljesebb pillanatokat vezették elő róla. A legelementárisabbnak messze magasan a Back From Cali bizonyult közülük, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Ghost cultosan sötét eleganciája vagy a Nothing To Say sodró lendülete nem esett jól. Sőt, a Doctor Alibi is olyan erővel dörrent meg, hogy csak lestem, pedig a lemezen erre a dalra is mindig csak vonogattam a vállamat, és Todd Kerns is remekül interpretálta benne Lemmy énektémáit (sőt, amolyan be nem tervezett extra show-elemként még zakózott is a végén egy szépet, amivel társai körében is komoly derültséget okozott).

Ha már itt tartunk, a közönség egyébként meglepően jól ismerte az utolsó két album témáit, pedig – mint minden hasonló, úgymond „nagy" koncerten – itt is feltűnően sok volt a rockbulikra amúgy sosem járó, csúnyán fogalmazva otthonról kiszabadult, majd két sör után magát a világ királyának / királynőjének érző arc. A közhiedelemmel ellentétben az ilyen típusú figurák gyakran sokkal erőszakosabb és antiszociálisabb viselkedésre képesek egy koncerten, mint mondjuk egy thrash vagy hardcore buli zorall kinézetű, de kipróbált törzsközönsége, ezúttal is számos alkalommal feszélyezett az a vásári stílus, ahogy jól érezték magukat, de hát akit ez zavar, az ugye maradjon otthon inkább a négy fal között, mondhatod teljesen jogosan, szóval inkább abba is hagyom. A lényeg annyi, hogy a menetrendszerű mini-népünnepélyeket eredményező Appetite For Destruction dalok meg a Civil War mellett majdnem az egész aréna együtt énekelte Mylesszal a Not For Me-t vagy a Back From Calit is, ami ismét csak azt mutatja, hogy Slash a következő időszakban talán végre tényleg kijjebb léphet egy kicsit a Guns N' Roses máig gigantikus árnyékából. A Snakepit érát mindössze egy dal képviselte (a Serial Killer az Ain't Life Grandről, az elsőről sajnos semmit sem játszottak), és a Velvet Revolvertől is csak mutatóba kapták elő a Slithert a rendes program zárótételeként. Utóbbi dal Mylesszal feltűnően jobban szólt, mint Scott Weilanddel valaha, pedig az eredetit is szerettem, szóval remélem, előbb-utóbb több szám kerül majd a műsorba ebből az érából. Az überkedvenc Superhumant vagy a Fall To Piecest nagyon szívesen meghallgattam volna ezen az estén is.

Az önálló megmozdulásokat nem pörgették túl, magának Slashnek például csak egy hosszabb szólója volt, és azt is a Rocket Queen közepébe építették – ahol a GN'R időkben néha Axl legendás „I'm look a little bitty kid with a real big mouth..." kezdetű rapbetétje is helyet kapott –, és minden túlzás nélkül nagyon jókat pengetett. Nem vagyok egy gitárszóló-fetisiszta a koncerteken, de ha már mindenáron szükség van önálló mutatványokra, az ilyen típusú megmozdulásoknak sokkal több értelmét látom az üres, céltalan skálázásoknál. A többi hangszeres amúgy végig profi módon dolgozott a főnök alá, a már említett Kerns emellett még hatalmas fazon is, amolyan igazi klasszikus Sunset Strip rocksztár, de Brent Fitz is odatette magát. A hozzájuk képest új fiúnak számító Sidoris lényegesen visszafogottabb náluk, de hát ez az este róla szólt talán a legkevésbé. Néha pedig még Kennedy is gitárt ragadott a még masszívabb hangzás érdekében.

Azt hiszem, különösebb zárszó nem szükségeltetik a fentiekhez: Slash, Myles és a többiek közel tökéletes estét produkáltak az Arénában, sem a zenekarra, sem az este hangulatára nem lehetett panasza senkinek. Csak azt tudom most is mondani, amit már 2005-ben is leírtam - igaz, akkor a Velvet Revolver kapcsán, csak a mostani formáció kapcsán még sokkal hatványozottabban indokoltnak érzem. Vagyis lépjen túl végre a világ azon, hogy mindenáron a klasszikus Guns N' Roses újjáalakulása után sír. Annak a sztorinak több mint másfél évtizede vége van, és ennek épp az az öt-hat-hét-nyolc ember örül a legjobban, aki a fénykorban megfordult a nagy csapatban. Slash lehetséges legjobb jövőjét egyértelműen ez a mostani zenekar jelenti.