Shock!

Február 7-én ismét Budapesten koncertezik a világ egyik legismertebb rockgitárosa, Saul Hudson, azaz Slash, aki a tavalyi Apocalyptic Love albummal a Velvet Revolver kalandos évei, illetve vegyesebb első szólólemeze után visszakanyarodott a saját gyökereihez. A mostani, Myles Kennedy énekessel vitt zenei világ legegyértelműbb előképe a korai Guns N' Roses mellett a gitáros első önálló projektje, a Slash's Snakepit volt, amelyről manapság már nem esik túl sok szó, pedig a formáció – teljesen eltérő felállásban – két óriási albumot is letett az asztalra, és Slash a mai napig játszik is ezekről. Ennek apropóján tehát úgy döntöttünk, felidézzük egy kicsit, annak idején pontosan mi is hívta életre a Snakepitet.

A Slash's Snakepit egy kényszer szülötte volt. A Guns N' Roses a Use Your Illusion albumok turnéinak befejeztével mozdulatlanságba dermedt, és ugyan 1993 novemberében megjelent a „The Spaghetti Incident?" feldolgozáslemez, ezen kizárólag korábban rögzített átértelmezések szerepeltek. W. Axl Rose kivételével a teljes zenekar szerette volna megturnéztatni az albumot, ám mindez az énekes ellenállásán meghiúsult. A tétlenségbe merevedett csapatban szép lassan a kommunikáció is kezdett elhalni.

Mivel maga Slash sosem volt az a tétlen fajta, nála már hegyekben sorakoztak az elkészült demók, amiket Matt Sorummal, Gilby Clarke-kal, illetve Mike Inezzel, az Alice In Chains – és korábban Ozzy Osbourne – basszusgitárosával rögzített. A gitáros saját bevallása szerint ugyan mutogatta a felvett dalötleteket Axlnek, az énekes azonban a füle botját sem mozdította rájuk, így Slash 1994 nyarán bejelentette, hogy az elkészült témák első önálló albumán jelennek meg, ami Slash's Very Own Snakepit néven fut majd. Slash: „A nótákat eredetileg a Guns N' Rosesnak írtam, de Axl azt mondta, nem tetszenek neki, én pedig ott álltam egy rakás jó dallal, pár baráttal, és egyszercsak azon vettem észre magam, hogy van egy nagyszerű bandám. És amikor Axl néhány hét elteltével felhívott, és azt mondta, hogy ez és ez a szám mégis tetszik neki, csak annyit válaszoltam: haver, erről lekéstél!"

Mindez érthetően nem mozdította elő Axl és Slash amúgy is egyre fagyosabb viszonyát, a helyzet pedig csak még rosszabbra fordult, amikor 1994 őszén az énekes önhatalmúlag eltávolította a Guns N' Rosesból Gilby Clarke-ot, méghozzá mondvacsinált indokokkal. A gitáros épp Pawn Shop Guitars címmel hozott ki egy igen tetszetős és változatos szólóalbumot, aminek kapcsán alapos interjúkörutat is lebonyolított – itt hangzott el pár olyan mondat, amik kiverték a biztosítékot az érzékeny lelkű Axlnél. Slash nyíltan Clarke pártjára állt a vitában, főleg, miután kiderült, hogy Axl egy régi indianai cimboráját, Paul „Huge" Tobiast szeretné beerőltetni a zenekarba Gilby helyére. Slash: „Gilby igazán nem ezt érdemelte volna, amiért megmentette a zenekar seggét a Use Your Illusion turnék előtt. Persze rám hárult volna az az elbaszott feladat, hogy megmondjam neki: Axl kirúgta, én azonban nem voltam hajlandó magamra vállalni a dolgot. Ami azokat a bizonyos nyilatkozatokat illeti, Axl azon rágott be, hogy Gilby azt mondta: a Guns N' Roses tulajdonképpen Axl bandája, pedig mindez cseppet sem állt távol a valóságtól... És azt is nehezményezte, hogy kiderült: még egyetlen dalt sem írtunk a következő Guns albumhoz, pedig ez is igaz volt."

Amikor 1994 végén elterjedt a hír, hogy az Interjú a vámpírral mozifilm betétdala a Rolling Stones Sympathy For The Deviljének Guns-féle változata lesz, a sajtó már úgy cikkezett a zenekar háza táján uralkodó kaotikus állapotokról, mint a banda amúgy sem zökkenőmentes történetének addigi legmélyebb válságáról. Sokan reménykedtek abban, hogy a Sympathy For The Devil rögzítése majd újból közelebb hozza egymáshoz Axlt és Slasht, de a dalt végül olyan iszonyatos konfliktusok közepette vették fel, hogy az énekes kivételével utóbb mindenki elhatárolta magát tőle, és klipet sem forgattak hozzá. Miután Axl – ismét Slash megkérdezése nélkül – Huge-dzsal is feljátszatott a dalhoz egy szólót, a bongyorhajú végleg kiakadt, és innentől kezdve tényleg minden energiájával a Snakepit projektre koncentrált, és alaposan feldühítette ezzel Axlt.

Mindez annak fényében válik igazán érthetővé, ha hozzátesszük: bizonyos források szerint a gitáros által a történtekről többek között a könyvében is előadott verzió nem teljesen felel meg a valóságnak. „A többség nincs tudatában ennek, de akkoriban nagyjából két hétre összejött a Use Your Illusion felállás, és emlékszem: még mondtam is Axlnek, hogy ne bassza el", emlékszik vissza a tagok egyik legközelebbi bennfentes barátja, a Reckless Road könyvet jegyző Marc Canter. „Azt tanácsoltam neki: menjetek be egy szobába, üljetek le a ládákra, ne legyenek ott se barátnők, se menedzserek, csak ti, a gitárjaitok meg egy magnó, és akármilyen mágia születik abból, ahogy együtt zenéltek, azt próbáljátok megragadni. Csak zenéljetek egymásnak, és ne foglalkozzatok a világgal. Ez aztán persze nem jött össze, két hét után szétesett az egész terv, de Izzynek legalább ötven dalötlete volt, amiket bedobott a közösbe a próbákon, és tudom, hogy Slash is rendelkezett egy jó tucatnyi témával, amelyek közül három-négy Axlnek is nagyon tetszett. Slash viszont felszívta magát ezen, és azt mondta: ő akkor bizony mindegyiket magával viszi a Snakepitbe. Axl ezen állatira mérges lett: felháborodott, hogy Slash elvitte a dalokat, mert azok bizony kifejezetten a Guns N' Roses számára íródtak, és az, hogy Axl nem harapott rá mindegyikre, nem jelentette azt, hogy nem akart közülük kidolgozni és véglegesíteni néhányat. Slashnek akkoriban egy kicsit nagy arca volt – ha épp visszatértél egy turnéról, ahol minden este százezer embernek játszottál, az könnyen a fejedbe szállhat... Ugyanolyan volt ez, mint amikor Joe Perry otthagyta az Aerosmith-t, mert azt hitte, hogy egyedül is képes elérni ugyanazt. Aztán persze sehová sem jutott, és három album után visszatért. A szituáció itt is ez volt, azzal a különbséggel, hogy Axl soha többé nem bocsátotta meg Slashnek, amiért kisétált az ajtón. És a mai napig állati mérges rá emiatt."

Akárhogy is történt, a lassan tényleges zenekarrá formálódott szólóprojektben a legnagyobb falatot természetesen a megfelelő énekes kiválasztása jelentette. Slash semmiképpen sem akart Axl-klónt állítani a mikrofon élére, és noha számtalan jelentkező kipróbálása után úgy tűnt, megtalálta emberét a Little Caesar frontember Ron Young személyében, az élet – és a Geffen kiadó – közbeszólt. Young: „Slash egyszerűen képtelen volt megtalálni a megfelelő embert a lemezhez, pedig valami kétszáz jelentkezőt hallgatott meg, vagy nem is tudom pontosan... Végül a producer, Mike Clink vetette fel neki az én nevemet, és működött is a dolog, az én stílusom ugyanis nagyban eltért azoktól az Axl-típusú énekesektől, akiket korábban kipróbált. Nagyjából két hónapig zenélgettünk közösen, és két-három napot stúdióztunk is, de a Geffen hatalmas nyomást gyakorolt Slashre. Ki akarták préselni a lemezből anyagilag, amit csak lehet, és ehhez egy olyan frontembert láttak szükségesnek, aki jobban hasonlít Axlre." Így került a képbe végül Slash gitártechnikusán, Adam Dayen keresztül a Jellyfishben érdekelt Eric Dover, aki ugyan korábban elsősorban gitárosként tevékenykedett, ám személyében ennek ellenére is meglelték a tökéletes megoldást. A döntés ugyanakkor keltett némi feszültséget, mert Slash az utolsó pillanatban választotta ki Dovert, és nem kérdezte meg róla előzetesen Matt Sorumot. A dobos berágott, és hetekbe telt, mire a gitárosnak sikerült kibékítenie.

Slash ekkor még biztosan nem akarta felégetni maga mögött a Guns felé vezető hidakat: a gitáros mindig is jó diplomata hírében állt, és jelentős mértékben ennek volt köszönhető, hogy egyik legjobb cimborája, Duff McKagan semmilyen fázisban nem kapott szerepet a Snakepitben – még annak ellenére sem, hogy a készülő lemez egyik központi dalát, a Beggars & Hangers-Ont közösen írták. Slash: „Ha Duffot is beveszem a csapatba, bárki jogosan mondhatta volna, hogy ez tulajdonképpen a Guns N' Roses Axl nélkül, ezt pedig mindenképpen el szerettem volna kerülni." A gitáros Duff felé sem kényszerült kínos magyarázkodásokra, miután McKagan hasnyálmirigye 1994 tavaszán megadta magát a vodkának, és szabályosan szétrobbant. Duff kis híján meghalt, így amikor a Snakepit lemez összeállt, nem is volt olyan állapotban, ami lehetővé tette volna számára a komoly munkát. A Slash's Snakepit első albuma, az It's Five O'Clock Somewhere végül 1995 februárjában került a boltokba. A Geffen nyomására Slashnek szinte minden megnyilatkozásában egyértelművé kellett tennie, hogy a Snakepit léte nem jelenti a Guns N' Roses sztori végét, és a cég nem is támogatta meg az albumot olyan mértékben, mint az a gitáros neve alapján indokolt lett volna.

Lelkes Guns fanatikus kölyökként megjelenésekor vettem meg a lemezt (naná, hogy műsoros kazettán), és emlékszem, mennyire szembetűnő volt már elsőre is a nyers, gitárcentrikus jelleg a Use Your Illusion szövevényes hangszerelésű eposzaihoz és sokfelé tapogatózó megközelítéséhez képest. Visszatekintve az It's Five O'Clock Somewhere hallatán vált először egyértelművé, melyik oldalért is felelt Slash igazán a Gunsban: a riffelős, dögös, köntörfalazástól mentes témákért. „Ez egy olyan lemez, amilyennek a Guns N' Rosest is hallani szeretném a következő albumon", mondta ekkoriban ő is egy interjúban. „A Use Your Illusion turnékon iszonyatosan utáltam azt a Las Vegas-i esztrádhangulatot a fúvósokkal meg a háttérénekesnőkkel, nem is beszélve az Axl exbarátnőiről szóló könnyfakasztó balladákról meg a méregdrága videóklipekről. Ezekre a szarságokra semmi szükség, csak be kell dugni a gitárt az erősítőbe, és nyomulni..."

Mindez persze azt is magában foglalja, hogy a lemez könnyen elriaszthatta azokat, akik a Don't Cry és a November Rain kizárólagos ismeretében ültek neki meghallgatni (a Guns mítosza ekkor még olyan erős volt, hogy bizony szép számmal akadtak ilyenek). Az It's Five O'Clock Somewhere cseppet sem slágeres, emellett ráadásul az Appetite For Destruction és Use Your Illusion lemezek producereként is szerepelt Mike Clink állati tömény, gitárgazdag hangzást hozott létre, Slash karizmatikus, jellegzetes játéka pedig mindvégig uralja az albumot. Ebből a szempontból a lemez elsősorban a korai Gunsszal, illetve annak fő hatásával, a klasszikus Aerosmith-szel rokonítható zeneileg, ám még ezen a vonalon is egy sűrűbb, alaposan felpumpált változatot képvisel. Slash már a nyitó Neither Can I csaknem hét perces, epikus, súlyos bluesával egyértelművé tette törekvéseit: a tökéletes felépítésű dal még abszolút nem nyilvánvaló volta ellenére is perfekt indítás, ahol nemcsak a gitáros teszi le a névjegyet ízes díszítéseivel, szólóhegyeivel, hanem Eric Dover is. Már annak idején is nehezen hitte el az ember, hogy a Sebastian Bach, Ray West, Joe Leste típusú megzabolázhatatlan erőt rejtő, kissé rekedtes torok gazdája elsősorban gitárosként kereste a kenyerét, mert amit ezen az albumon produkált, az bizony maximális teljesítmény volt...

A bluesos nyitás dacára a lemez gerincét az adrenalinnal csordultig telített, dinamikus témák képezik: a dögös Dime Store Rock, az album egyik legjobb riffjét csatasorba állító Soma City Ward (egyik abszolút kedvencem – itt egyébként Izzy Stradlin is társszerző volt), a húzós Take It Away, az instru Jizz Da Pit, az aerosmithes lüktetésű Doin' Fine vagy az I Hate Everybody (But You) azt hozza, amiben Slash a legjobb, vagyis száz százalék rock'n'rollt tele elsőrangú riffekkel, lebilincselő szólókkal és nem feltétlenül azonnal ható, de idővel garantáltan a fülbe ülő dallamokkal. Az energiaszint és a riff-fetisiszta megközelítés a legkeményebb, legfeszesebb pillanatokban egyenesen az olyan street rock bandákat idézi, mint a Skid Row vagy a Spread Eagle, és ez eleve nagyon jót tesz az anyagnak. Aztán persze akadnak kevésbé döngölős, finomabb nóták is, mint például az Inez ízes basszusfutamaira épülő Good To Be Alive vagy a teljes egészében Gilby Clarke által jegyzett, játékosabb ütemű Monkey Chow. A lemez egyetlen hagyományos értelemben vett power-balladája pedig a záró Back And Forth Again, de ez is hat percesre nyúlik, vagyis nem a rádiókra kacsintgatva írták...

A Lower kissé Alice In Chains-ízű énekdallamokkal ellátott verzéi, illetve a jellegzetes nyugis – berobbanós – nyugis szerkezet ugyan megmutatja, hogy a lemez a '90-es évek közepén készült, de még ez sem minősül elhajlásnak, sőt, simán az egyik legjobb és legemlékezetesebb szerzemény. Az anyag koronája ugyanakkor egyértelműen a már említett Beggars & Hangers On, egy drámai erejű, letaglózó epikus rocktéma, ami Axl közreműködésével simán a Use Your Illusion lemezek soha el nem készült folytatásának egyik csúcspontja lehetett volna. Méregerős riff, borzongatóan hangulatos, finom verzék, berobbanó refrén – ez bizony mestermunka! Összességében egyébként minden dal erősre sikeredett – talán még a What Do You Want To Be és a Be The Ball marad el valamennyire a többitől, de ezek sem rosszak, inkább csak kevésbé markánsak. Az viszont utólag már feltűnő, mennyire egyértelmű üzeneteket fogalmazott meg néha Slash a szövegekben Axlnek: „Elég könnyű megállapítani, melyik szöveg Ericé és melyik az enyém, mert az én dalaim egyetlen személyről szólnak, bár ez akkor még senkinek sem tűnt fel... A felvételek elkészítését használtam fel arra, hogy kiadjam magamból mindazt a szart, ami szétfeszítette a mellkasomat."

Az album roppant kedvező kritikákat kapott a rocksajtóban, és üzleti fogadtatása is jónak bizonyult: az Egyesült Államokban ugyan csak a Billboard-lista 70. helyén kezdett, de ez kifejezett rádiós és MTV-s sikerdal nélkül, illetve a Geffen visszafogott promóciója mellett nem volt meglepő, és mivel 1995-ben még vásároltak az emberek lemezeket, abszolútértékben sem jelentett kevés példányt. Európában és Japánban mindenesetre jobb helyezéseket csíptek meg, bekerültek a brit Top 20-ba (a 15. helyen nyitottak), és mindenhol szép mennyiség fogyogatott a kiadványból. A csapat nyomban el is indult turnézni a lemezzel, ám nem is a Guns N' Roses köreiről lett volna szó, ha minden zökkenőmentesen halad. Mike Inezt ekkor már elszólították az Alice In Chains harmadik albumának munkálatai, így nem tudta vállalni a koncertezést, Sorum azonban egyes hírek szerint azért nem mehetett el turnézni a Snakepittel, mert Axl ultimátumot adott neki: amennyiben útnak indul Slash bandájával, a Gunsban veheti a kalapját. Az énekes ezzel párhuzamosan perrel fenyegette meg a gitárost, mondván, hogy mivel a Snakepit dalai eredetileg a Gunsnak készültek, azok megjelentetésével Slash voltaképpen átverte őt. Slash: „Ha megérintek egy gitárt és abból valami zene születik, az nem lesz automatikusan Guns N' Roses nóta. Ezzel az erővel az összes Michael Jackson, Iggy Pop, Jeff Beck, és még ki tudja, milyen lemez, amin gitároztam, rögtön Guns N' Roses anyag is lenne egyben..."

A perből végül persze nem lett semmi, de Axl és Slash innentől kezdve már tényleg csak az embereiken keresztül kommunikáltak egymással, a Snakepit ritmusszekciójába pedig James Lomenzo (ex-White Lion) basszusgitáros és Brian Tichy dobos került, akik az előző időszakban Zakk Wylde oldalán zenéltek a Pride & Gloryban. Slash egy pillanatra sem csinált titkot belőle, mennyire élvezte ezeket a kisebb, emberközelibb méretű fellépéseket: „A Snakepit klubkoncertjei sokkal élvezetesebbek voltak számomra, mint a Guns N' Roses stadionbulijai. Hetvenezer emberrel már nem lehet kiépíteni igazi zenekar-közönség kontaktust, de egy egy-kétezer férőhelyes klubban igen. Jól éreztük magunkat, nem volt semmi dráma: klubokban és színházakban léptünk fel, bevállaltuk a koncertet, odamentünk, aztán felmentünk a színpadra és játszottunk. Remek volt. Nagyon sokat segített nekem ez az egész abban, hogy ismét felismerjem, miért szeretem azt, amivel foglalkozom. Valódi lélek-meglelő projekt volt, mert az előző két évben már úgy éreztem, elfelejtettem, hogy ki is vagyok valójában. Mintha egy injekciót kaptam volna a karomba, újra felfedeztem, amit mindig tudtam: ha egy banda tagja vagy, nem kell feltétlenül érzelmi és lelki ronccsá válnod. Az egész szólhat akár a zenélésről is... Elégedett voltam, évek óta először könnyű volt a turnézás. Élveztem a többiek társaságát, nem került sor drámai jelenetekre, minden buli arról szólt, hogy rock'n'rollt játszunk, nem pedig arról, hogy bebizonyítsunk valamit, vagy valami hihetetlen látványt nyújtsunk."

Az album pár hónap alatt több mint egymillió példányban kelt el világszerte, és két sikeres klipet is fialt a Beggars & Hangers-Onnal, illetve a Good To Be Alive-val. Miután azonban a banda az év augusztusában fellépett a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, jött a hidegzuhany: a Geffen leállította a turnét. Slash: „Minden rendben volt: a lemez fogyott, a turné remekül ment. Úton voltam, és nem láttam, mikor lesz vége. Már éppen le akartuk kötni a következő koncertsorozatot, amikor a Geffen közölte, hogy az It's Five O'Clock Somewhere-ből eladták az egymilliomodik példányt, az album profitot termel, ezért nem látják értelmét annak, hogy folytassam a turnét. Arra kértek, térjek vissza Los Angelesbe, mert Axl készen áll a következő Guns N' Roses lemez elkészítésére. Mindent alaposan kiterveltek, számítottak arra, hogy esetleg nemet mondok, ezért kezdtek egyből azzal, hogy a továbbiakban nem támogatják anyagilag a Snakepit turnéját. Visszamentem Los Angelesbe, és már előre féltem, mi vár rám. Nem ok nélkül. Ami ott fogadott, a vég kezdete volt – egy kellemetlen, lezáratlan ügy befejezése. Bár ha jobban belegondolok, a vég már jóval korábban elkezdődött, és én tulajdonképpen csak a temetésre mentem haza."

A Snakepit ezután szétesett, a klasszikus Guns N' Roses pedig még utoljára megpróbált nekigyürkőzni a munkának, de eredménytelenül. A próbák végig roppant feszült és negatív hangulatban folytak: Slash továbbra sem volt képes együttműködni Paul Huge-dzsal, így 1995 második felében pár hétig még Zakk Wylde is próbált a csapattal, ám végül – annak ellenére, hogy zeneileg mindenki elégedett volt az eredménnyel – ő maga farolt ki a sztoriból, mivel látta, hogy a hangszeres szekció és Axl egyáltalán nem mozog egy hullámhosszon. A Rose pártján álló Doug Goldstein menedzser csak még tovább súlyosbította a helyzetet „oszd meg és uralkodj"-manővereivel. Slash a következő év nyarán egy Slash's Blues Ball nevű hakniformációval turnézott Európában – az akkori Szigeten is felléptek –, majd visszatért Los Angelesbe, és miután továbbra sem sikerült életet lehelni a Guns N' Rosesba, 1996 novemberében hivatalosan is kilépett a zenekarból. Axl ezután állítólag még hónapokig próbálta különféle csatornákon át visszaédesgetni, de a gitáros nem állt kötélnek.

Ami a Snakepitet illeti, a gitáros az ezredforduló tájékán teljesen más felállásban újjáélesztette a zenekart: a mikrofonhoz Rod Jackson került, a másik gitáros Ryan Roxie, a basszer Johnny Griparic, a dobos pedig Matt Laug lett. A Geffent ekkor már nem mozgatta meg egy új Slash lemez gondolata, így a gitáros új menedzsmenttel a háta mögött, a miniatűr Koch Records gondozásában dobta piacra 2000 őszén az Ain't Life Grand című lemezt. Utóbbi legalább annyira izmos, mint az It's Five O'Clock Somewhere – sőt, talán még jobb is nála egy fokkal –, ám ez az időszak a borzalmas balszerencsék sorozataként vonult be Slash karrierjébe. Noha az AC/DC nyitóbandájaként stadionokban mutathatták be a lemezt, a Koch nem sokkal a kiadás után csődöt jelentett, az új menedzser, Jerry Heller pedig finoman szólva sem volt éppen a csúcson a módszeres lehúzást leszámítva. Rod Jacksonról a turné közben derült ki, hogy ugyanolyan masszív heroinista, mint Slash is volt pár évvel korábban, de a többiekkel is hiányzott a szükséges összhang, és maga a gitáros is annyit ivott, hogy a Snakepit önálló turnéjának pittsburghi koncertje napján szervezete egyszerűen megálljt parancsolt, és ájultan esett össze. Slash csak két héttel később tért teljesen magához, de ekkorra már defibrillátort építettek be a szívébe, ami a megelőző másfél évtized alkohol- és drogfogyasztása miatt felmondta a szolgálatot. Miután kitisztulva hazatért, szélnek eresztette a Snakepitet, kirúgta Hellert, és a formációnak ezzel vége lett. Slash: „Az 1999 és 2001 közötti periódus életem legsötétebb korszaka volt. A rekreációs jellegű piálás kemény alkoholizmussá változott. Számtalan ember kihasznált, amikor nem vágytam másra, csak arra, hogy zenéljek, és semmi mással nem is akartam foglalkozni. Balek voltam, de legalább felismertem."

Azóta eltelt tizenkét év, Slash ma már nem iszik, nem drogozik, és tényleg csak a zenélésnek él. Myles Kennedyvel készített tavalyi albuma, az Apocalyptic Love nyílegyenes folytatása annak, amit a gitáros a korai Guns N' Rosesban megkezdett, majd az It's Five O'Clock Somewhere-en és az Ain't Life Granden folytatott. A február 7-ei budapesti koncerten bizonyára a Snakepit korszakból is elhangzik majd néhány dal, méghozzá megérdemelten. Erre a két albumra Slash ma is méltán lehet büszke, az pedig teljesen egyértelmű, hogy az 1995-ös lemez legjava simán képezhette volna a maga idejében egy óriási Guns N' Roses album alapjait – már persze ha képesek lettek volna elviselni egymást a túl nagy egóval megátkozott zenészek.

Slash február 7-én a Papp László Budapest Sportarénában lép fel. További információk a Concerto honlapján.