Shock!

A világnak ugyan megint nem lett vége 2012-ben, a vészharangot azonban elég sokan elkezdték kongatni a súlyosabb zenék felett az idei felhozatalt ekézve. Nálunk stábon belül is megoszlanak a vélemények, mennyire volt gyenge a tavalyi termés – abban azért többé-kevésbé egyetértünk, hogy nem ez volt a rock/metal történelem legparádésabb tizenkét hónapja, de miként az alábbiakból is látszik, azért bőségesen akadtak olyan lemezek, amiket szívesen hallgattunk. És legalább ennyire örülünk annak, hogy tavaly is velünk tartottatok, miközben igyekeztünk – természetesen a teljesség igénye nélkül – bemutatni nektek ezeket az albumokat, jókat és rosszakat egyaránt. Az sem elhanyagolandó tény - legalábbis számunkra semmiképpen sem az -, hogy néhány új taggal bővültünk, és bízunk benne, hogy ez a tendencia 2013-ban is folytatódik. Azt meg csak így a végén, szinte zárójelben jegyezzük meg, hogy idén ünnepli 15. évfordulóját a Shock! A lényeg azonban jelen esetben a tavalyi évet érinti, íme tehát 2012 a Shock! stáb szemével.

Shock! Top 10 2012 – szerkesztőségi összesített lista

1. Slash: Apocalyptic Love
2. Prong: Carved Into Stone
3. Adrenaline Mob: Omertá
4. Rush: Clockwork Angels
5. Gojira: L’ Enfant Sauvage
6. Van Halen: A Different Kind Of Truth
7. Threshold: March Of Progress
8. Lamb Of God: Resolution
9. Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
10. God Forbid: Equilibrium / Candlemass: Psalms For The Dead

Valentin Szilvia
2012 legjobb lemezei

A 2012-es évet sokan valamiféle mérföldkőnek, választóvonalnak tartották, és nem csak azért, mert december 21-én a fél bolygó világvége-lázban égett (ami borítékolható módon el is maradt, az égvilágon semmi különös nem történt aznap). Az év végefelé pedig már teljesen nyilvánvaló volt, hogy zeneileg ritka pocsék időszak áll mögöttünk, vakartam is a fejem, hogy fogok tudni összeszedni egyáltalán húsz lemezt, amit jó szívvel felrakhatnék a listára, sőt, először még az is felsejlett bennem, hogy hallottam-e egyáltalán húsz 2012-es albumot. Aztán megnéztem a 2011-es értékelőt, és rájöttem, hogy ANNYIRA nem volt végtelenül tragikus a tavalyi év (az ottani listán szereplők közül aránylag sok lemorzsolódott), de első körben még mindig nem volt meg az a húsz album, amit szívesen listára raknék, és a már ott lévők között is akadt néhány, ami nem győzött meg minden szempontból.

Szentigaz, hogy tavaly sokkal jobban érdekeltek a régi hajbandák klasszikus (és kevésbé klasszikus) lemezei, mint a friss anyagok, egyszerűen jobban esett vidám (és nem káros) nosztalgiába merülni, mint a sokadik érdektelen új kópiacsapatot meghallgatni. Látszik is, hogy a nálam látható legjobbak között is többnyire a régi nagy kedvencek dominálnak.

1. Slash: Apocalyptic Love
2. Adrenaline Mob: Omertá
3. Deftones: Koi No Yokan
4. God Forbid: Equilibrium
5. Muse: The 2nd Law
6. Prong: Carved Into Stone
7. Anneke van Giersbergen: Everything Is Changing
8. Devin Townsend Project: Epicloud
9. Stone Sour: House of Gold & Bones Part 1
10. Lamb Of God: Resolution
11. The Night Flight Orchestra: Internal Affairs
12. Threshold: March Of Progress
13. Adler: Back From The Dead
14. Jeff Loomis: Plains Of Oblivion
15. Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow
16. Tremonti: All I Was
17. Meshuggah: Koloss
18. Cannibal Corpse: Torture
19. Serj Tankian: Harakiri
20. OSI: Fire Make Thunder

Az első három lemez volt az, amelyiknél éreztem, hogy megtalált, eltalált, betalált, bármikor, bármennyiszer képes vagyok meghallgatni, és nem kopott a fényük egy másodpercre sem. Slash Myles Kennedyvel egyszerűen verhetetlen, nagyon várom a februári koncertet. Az Adrenaline Mob négyese okozta tavaly a derült égből villámcsapást, Russell Allen végre valami zsigeribb zenekarban énekelhet, Mike Orlandoról meg fogunk még hallani, úgy érzem. A Deftones év végén hozta a meglepetést, tőlük már egyáltalán nem vártam ennyire erős anyagot. A God Forbidnak nehéz dolga volt, az előző lemezük etalon, de az Equilibriummal derekasan helytálltak. Azt sem hittem volna, hogy a Prong ennyire bivalyerős albumot fog kiadni, és Tremonti szólólemezét sem érzem olyan semmitmondónak, mint amennyire Draveczki kolléga elbánt vele a kritikában. A The Night Flight Orchestra meg semmilyen szempontból nem váltja meg a világot, de hihetetlenül jólesett hallgatni. Év végén pár napom volt már csak Steven Adler új anyagához, ami elég gyorsan listára kívánkozott – főleg, mert közben aggasztóan kevesen voltak azok a lemezek, amik egyáltalán eszembe jutottak. Anneke van Giersbergen szólóalbumára aránylag későn találtam rá, de azóta rendszeresen hallgatom, az OSI lemeze meg csak azért került a végére, mert annak ellenére, hogy nagyon tetszik, ritkán van igényem ilyen depressziós zenéket hallgatni. És bizony annyira rossz év volt a 2012-es, hogy még Serj Tankian legújabb opusza is a listámra került.

Nem érzem, hogy listán lenne a helyük, de szimpatizáltam a Shinedownnal, Ihsahn szólóalbumával, a Kill Devil Hill anyagával (ennél is azt éreztem, hogy hallgatni jó, csak utána megmarad az űr). A ZZ Top hozta a kötelező kellemes anyagot, és a Fear Factory is egészen ügyes dalokat komponált, és év végén egész jó barátságba kerültem a T&N-nel. Hogy a popzenék se maradjanak ki: Morten Harket friss anyagát is sokat hallgattam. Érdekes módon a Testament nem került ide, pedig határozottan jobban sikerült a Dark Roots Of Earth, mint az előző anyag, és hiába esett jól meghallgatni néhányszor, nem sok maradt meg utána. Ez pedig elég nagy baj. A saját kliséiket rakták össze elég jól, de ennyi.

Itthonról az elvárható erős debütöt szállította a Leander (Rising), a Blind Myself eddig kiadott kétszer három, videókkal megtámogatott dala kimondottan bejön (várom a másik két adagot),  a Shell Beach kimondottan üdítő a hazai kínálatban, az meg szinte hihetetlen, hogy tíz év után megjelent a második Aebsence – igaz, már csak letölthető formában. A legdöbbenetesebb számomra azonban az, hogy életemben először képes voltam végighallgatni egy Tankcsapda lemezt, és azt is kimondtam: a nagy része egészen tetszik.

Top 20 dal

1. Lillian Axe: Death Comes Tomorrow
2. Slash: You're a Lie
3. Adrenaline Mob: Indifferent
4. Deftones: Leathers
5. Adrenaline Mob: Come Undone (Duran Duran feldolgozás)
6. Adele: Rolling in the Deep
7. Slash: Not for Me
8. Anneke van Giersbergen: Stay
9. Jeff Loomis: Chosen Time (feat. Christine Rhoades)
10. Muse: Liquid State
11. Deftones: Tempest
12. Prong: Revenge Best Served Cold
13. Tremonti: Leave It Alone
14. Devin Townsend Project: True North
15. Stone Sour: Absolute Zero
16. God Forbid: Scraping the Walls
17. Cannibal Corpse: Scourge of Iron
18. Meshuggah: The Demon’s Name Is Surveillance
19. The Night Flight Orchestra: West Ruth Ave
20. Shinedown: Bully

Úgy alakult, hogy 2012-ben a korábbi évekhez még kevesebb koncerten vettem részt. Több oka is van ennek, a legfontosabb: már egyáltalán nem mozgat az, hogy mindenen ott legyek, ahol hangos zene szól, inkább csak arra megyek el, ami VALÓBAN érdekel. Így nagyjából elmondhatom, hogy azok a koncertek, amiket meglátogattam, kevés kivételtől eltekintve tényleg kimondottan szórakoztatóak voltak számomra. Ilyen kivétel volt Jeff Loomis és a Black Label Society – náluk másodszorra ugyanaz már nem érdekelt.

Az év koncertjét a Muse adta, mögötte szorosan a Duran Duran (hogy az éves retro popadagom is meglegyen), feelingben és energiában az Adrenaline Mob (őket bármikor megnézném újra), a beteg Devin Townsend szintúgy tarolt (őt is), de bejött a Fates Warning, a jó formában lévő Dream Theater, és a kínosan kevés nézőt felvonultató, de rendkívül lelkes Lillian Axe is szerethető volt élőben.

Egészen kevés koncert elmulasztását sajnálom utólag, ezek közül a Wingert a saját lustaságom (és a Club 202 világ másik felén lévősége) miatt hagytam ki, Anneke koncertjét azért, mert fogalmam sem volt akkor, hogy milyen jó az új lemeze, a Testament/Machine Headet meg sajnos azért, mert előző este derült ki, hogy ugrott a fuvar. A Cannibal Corpse helyett pedig aznap a Duran Durant választottam.

Csalódások

Természetesen néhány korábbi kedvencemtől nem azt kaptam, amit vártam: a vártnál jóval gyengébben muzsikált 2012-ben az Aerosmith, a Van Halen vagy a Paradise Lost, a Soulfly és az Overkill egészen érdektelen lemezt adott ki, a The Cult szégyenteljes dolgokat művel egy ideje, a Downtól is többet vártam, és valamiért a tavalyi Europe sem működött nálam. Az Acceptől ugyan nem reméltem, hogy megfejeljék az előző visszatérő albumukat, de a Stalingrad számomra még ezzel együtt is semmitmondó, a Hellyeah meg jobb lenne, ha feloszlana. Yossi Sassi szólólemeze is egysíkúbb, mint reméltem, Geoff Tate-re meg egyszerűen kár karaktereket pazarolni. Hozzá és egykori zenekarához fűződik a tavalyi év legnagyobb blamája is, lassan ott tartok, hogy már a régi Queensryche lemezeket sincs semmi kedvem valaha is elővenni - és sajnos az új énekessel futó QR sem érdekel egy cseppet sem. De úgy tűnik, 2012-ben mindenki meghülyült, elég visszagondolni a The Haunted széthullására, amit Peter Dolving nyitott meg elég nagy vehemenciával. Egy Unseen után nagy kár értük.

Nem kimondottan csalódás, de a legnagyobb médiafigyelmet Randy Blythe ügye váltotta ki idén (és még nincs vége), sajnálnám, ha leültetnék. Sajnos tavaly is fogyatkoztak a zenészek, de Baki Ádám értelmetlen halálát fájlalom a legjobban, akit személyesen is ismertem.

Várom

2013-ban megjelenik néhány olyan album, amire érdeklődéssel vegyes kíváncsisággal tekintek. Ezek közül legjobban az új Alice In Chains, az Audrey Horne, a Winger (ha lesz) és természetesen a Slayer izgat – noha azt azért sajnálom, hogy utóbbinál nagy valószínűséggel Kerry King lesz az egyedüli dalszerző (Jeff Hanneman meg lesz’ szíves meggyógyulni teljesen!). Természetesen érdekel a Stone Sour második fele, és ugyan kedvelem Corey Taylort, de az utóbbi időben már nekem is kezdett belőle némileg sok lenni. A Sixx A.M. remélhetőleg az első lemez színvonalán folytatja, nem pedig a másodikén, és ha minden igaz, valóban a kanyarban az új Fates Warning. Kíváncsi vagyok, hogy a Daniel Gildenlöw projekt (azaz az egykori Pain Of Salvation) mivel rukkol elő, annyira rossz azért biztos nem lesz, és ugyan szerencsétlen Jollyéknak elvitte a teljes cuccát a Sandy hurrikán, hátha sikerül a Riverside-os turné után nekilátni a következő anyagnak. Ha esetleg lesz új Coal Chamber lemez, az is igen vidám pillanatokat okoz majd. Jason Newstedet meg bármennyire is bírtam, az előzetesek alapján úgy érzem, kár erőlködnie bármivel is.

Draveczki-Ury Ádám
Az év lemezei

1. Slash: Apocalyptic Love
2. Prong: Carved Into Stone
3. Lamb Of God: Resolution
4. Rush: Clockwork Angels
5. Candlemass: Psalms For The Dead
6. The Night Flight Orchestra: Internal Affairs
7. Blessed By A Broken Heart: Feel The Power
8. Primal Rock Rebellion: Awoken Broken
9. Gojira: L’Enfant Sauvage
10. Baroness: Yellow & Green
11. Kreator: Phantom Antichrist
12. Van Halen: A Different Kind Of Truth
13. ZZ Top: La Futura
14. Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
15. Adrenaline Mob: Omertá
16. KISS: Monster
17. Adler: Back From The Dead
18. God Forbid: Equilibrium
19. Europe: Bag Of Bones
20. Testament: Dark Roots Of Earth

2012-re utólag kétségtelenül nem a metal abszolút csúcséveként emlékezünk majd vissza, bár – már csak a nagy számok törvénye alapján is – természetesen idén is bőven volt mit hallgatni. A fentiek mellett sokat szólt nálam a Gypsyhawk, a Shadows Fall, a Dokken, a Crazy Lixx, a Cannibal Corpse, a Paradise Lost, a T&N, a Black Country Communion, az Mpire Of Evil vagy a RAM aktuális lemeze, de még egy csomó minden mást is szerettem, amiket most azért sem sorolok fel. Csodát ugyan nem kaptam tőle, de elvagyok a visszatérő Soundgarden művel, és igaz, hogy csak a koncert után, de végül rákattantam az eleinte csupán zseniális elődje haloványabb fénymásolatának tűnő új Acceptre is.

Létezett számomra egy sajátos szürke zóna is a tavalyi évben. Ebbe olyan albumokat sorolok, amiket nagy kedvenceim készítettek, vártam őket, a többség meg is padlózott tőlük, engem azonban egy-két dalt leszámítva nem terítettek le úgy, mint vártam. Még csak azt sem tudom értelmesen megfogalmazni, mitől nem váltak igazi nagy favorittá, de határozottan így állok az idei Stone Sour, Soulfly és Overkill művekkel, sőt, a Down nagy hévvel beharangozott EP-sorozatának első darabjával is. Semmiképpen sem éltem meg őket csalódásként, összességében tetszenek, de valami mégis hiányzik belőlük ahhoz, hogy odasoroljam őket a közvetlen előzményeik mellé, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a fenti Top 20-on bármelyik is helyet kaphatna. Aztán akadtak olyan albumok is, amik összességében inkább közepesre sikeredtek, mint igazán jóra, pár dal azonban igencsak hozzám nőtt róluk (Aerosmith, Corrosion Of Conformity, Red Lamb, Attika 7, Gotthard, Shinedown). Itthonról nem kényeztetett el különösebben a 2012-es felhozatal: pár dal innen-onnan persze tetszett, de leginkább mégis tinédzserkorom kedvenc magyar metal csapata, az Omen méltó újjáéledésének tudtam örülni.

Az év dalai

1. Blessed By A Broken Heart: Shut Up And Rock
2. Testament: Native Blood
3. Prong: Path Of Least Resistance
4. Primal Rock Rebellion: No Place Like Home
5. Paradise Lost: Tragic Idol
6. Slash: Bad Rain
7. Crazy Lixx: Only The Dead Know
8. Cannibal Corpse: Scourge Of Iron
9. Kreator: Civilization Collapse
10. Kill Devil Hill: Voodoo Doll
11. The Night Flight Orchestra: Montreal Midnight Supply
12. KISS: Freak
13. Slash: Carolina
14. Europe: Drink And A Smile
15. Prong: Keep On Living In Pain
16. Slash: Shots Fired
17. Adler: Habit
18. Prong: Carved Into Stone
19. Blessed By A Broken Heart: Innocent Blood
20. Gojira: Explosia

Az év koncertjei

Személyes és munkahelyi ügyekből kifolyólag úgy alakult az életem, hogy 2012 első felében gyakorlatilag semmin sem voltam, így ebben a kategóriában most kevesebben versenyeztek nálam. A döntés ennek ellenére nem könnyű, és nem is tudok egyértelmű győztest hirdetni: a Machine Head és a Testament gyilkos székesfehérvári kettősét, az Acceptet, a Morbid Angelt és Kip Winger szólóbuliját egyaránt hallatlanul élveztem, úgyhogy megosztott első helyet érdemelnek. Szorosan ott lohol a nyomukban a Thin Lizzy és az Adrenaline Mob, óriási volt látni a Fear Factory és Devin Townsend kettősét (bár Burton C. Bellnél valószínűleg a nézők 99 százaléka is szebben hozta volna a tiszta dallamokat) és a Kreator – Nile – Fueled By Fire triót is, noha utóbbi csomagból számomra egyik sem vetekedhetett a már említett Morbid Angellel. A Portnoy / Sheehan / MacAlpine / Sherinian négyesnek sikerült ízlésesen és élvezetesen elővezetni a hanghalmozó szólóorgiákat, ami nem kis bravúr, a Rock a nevem turné budapesti állomásán pedig jó volt végre magyar rockbandákat látni az Arénában a helyszínhez méltó produkcióval. A W.A.S.P. önmagában zseniális volt, csak pofátlanul rövid (megint…), a Black Label Societynél viszont Zakk Wylde fáradtsága igencsak rányomta a bélyegét a hangulatra, a hervasztóan kevés nézőről már nem is beszélve. Minden szempontból jobb lett volna, ha a PeCsa helyett az eredetileg tervezett Club 202-ben rendezik meg a bulit… A Suicidal Tendencies és a Lillian Axe / Helstar miatt pedig verem a fejem a falba, mert ezekre már el tudtam és el is akartam volna menni, ám rajtam kívül álló okokból végül mindkettő meghiúsult. A Suicidal konkrétan úgy kábé tíz perccel azelőtt, hogy elindultam volna rá…

Az év csalódásai

2012 leghatalmasabb rockzenei vesztesége egyértelműen Jon Lord halála volt, akivel Ronnie James Dio után ismét egy stílusalapító távozott közülünk. Szintén hatalmas veszteség Jim Marshall, Ronnie Montrose, Mark Reale, Eric Cook, Mark McConnell vagy Baki Ádám halála – nem sorolom fel az összes tavaly elhunyt nagyságot, csak annyit tudok mondani, hogy mindig szívszorító érzés felpakolni az oldalra a gyászhíreket. Akkor is, ha olyan arcokról van szó, akiknek amúgy nem szerettem a zenéjét, és végtelenül ostoba, felelőtlen módon rohantak bele a saját végzetükbe, mint például Mitch Lucker…

Egy halálhír szomorú és sokkoló, ám ugyanilyen mellbevágó szembesülni az olyan esetekkel, mint például a Lostprophets frontember Ian Watkins pedofilügye. Most komolyan, erre mit mondjak? Oké, hogy az ártatlanság vélelme így meg úgy, de a történtek miatt egyszerűen nem is voltam képes feltenni a Top 20-amra a banda aktuális Weapons lemezét, pedig rengeteget hallgattam, és a dalok listájára is odakívánkozott volna tőlük legalább két téma. Reménykedem benne, hogy Ian tisztázza magát, de nem igazán bízom a dologban. Ha mégis, akkor majd utólag revideálom magam, ha meg nem, akkor nem hinném, hogy belátható időn belül képes leszek feltenni akármelyik Lostprophets albumot is az ő hangjával, pedig felbukkanásuk óta imádtam a csapatot. Lehet, hogy ez most így leírva hülyeségnek tűnik, de számomra nem az, hiszen Watkinst nem egy jointtal kapták el, és nem is csokit lopott a boltban. Randy Blythe csehországi ügye szintén megdöbbentő, bár az ő esetében nyilvánvalóan a körülmények roppant szerencsétlen, tragédiához vezető játékáról beszélünk, nem pedig olyan aljas tettekről, amiktől még a legmegveszekedettebb alvilági figuráknak is automatikusan kinyílik a bicska a zsebében. Sok kommentelővel ellentétben én nem veszem magamnak a bátorságot ahhoz, hogy a konkrét tények és a vonatkozó cseh jogszabályok ismerete nélkül ítélkezzek egy ilyen súlyú ügyben, így csak annyit mondok: Randynek nyilván nincs sok választása, de így is korrekt módon kezeli a helyzetet. Remélem, nem ültetik le.

Ami a lemezfrontot illeti, anyánk elég rendesen kapott a Shock!-on és a facebookos oldalunkon is az új The Cult album lehúzása miatt, pedig szerintem még túl is pontozta a Choice Of Weapont. Nem hittem volna, hogy Ian Astbury és Billy Duffy valaha is képes lesz olyan lemezt készíteni, amiről összességében legfeljebb néhány téma vagy dallam tetszik, de komplett dal egy sem… Yngwie Malmsteenről vagy Serj Tankianről lassan kezdek teljesen lemondani, és a Manowar is beállni látszik az „ötévente kiadunk egy olyan lemezt, amiről legfeljebb tizenöt perc használható, ennek ellensúlyozására pedig még több baromságot hordunk össze a sajtóban” üzemmódra. Meggyőződésem, hogy mindhárom esetben a külső kontroll teljes hiánya és a főszereplők minden határon túlmenő egomániája vezetett a 2012-ben kiadott szánalmas és lehangoló produkciókhoz. (Oké, Serj a közvetlen előzményekhez képest nem teljesített olyan rosszul, de hát az azért nem volt olyan nehéz…) A Fear Factory The Industrialistjét szintén mélypontként éltem meg, és nem a japán dobmágus miatt (ebben az esetben ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy dobgépről van szó, így nem is találom zavarónak), hanem mert az ihlet leghaloványabb szikráját sem véltem rajta felfedezni. Élőben szerencsére alaposan kiköszörülték a csorbát, de az Accepttel ellentétben itt a tízpontos koncert sem kedveltette meg velem az aktuális lemezt. Nem tudom, a Lillian Axe esetében mi lett volna, ha el tudok menni a budapesti bulira, de így csak az album alapján tudok véleményt mondani a banda idei teljesítményéről, az pedig határozottan nem tetszik. Sem a demóhangzás, sem az önismétlések tengere, sem az új énekes (akiről persze megint nem tudni, hogy akkor most ő-e az énekes vagy sem). Náluk sem nagyon hittem azelőtt, hogy kiadhatnak olyasmit, ami egyáltalán nem győz meg, bár a Culttal ellentétben itt legalább kínszenvedés nélkül meg tudtam hallgatni a végeredményt… A visszatérő Biohazard album önmagában véve nem lett rossz, de az előzetes várakozásokhoz és beharangozásokhoz képest sajnos az is csalódást jelentett, a Hellyeah pedig öt év alatt, a harmadik lemezre eljutott odáig, hogy ugyanolyan dögunalmas, arctalan és lélektelen a zenéjük, mint az elsőn. Értem és elfogadom, hogy Vinnie Paulnak ez elsősorban még mindig terápia, de szeretni akkor sem tudom.

A Queensryche körül történteken igazából nem tudom, hogy sírjak vagy teli szájjal röhögjek: minden idők egyik legjobb, egykor sokkal szebb napokat látott metal csapata tragikus felhangokkal megfűszerezett bohóckomédiát mutatott be, amiben ráadásul mindig tudták tovább fokozni az előző lépéseket. Zeneileg Todd La Torre és a hangszeresek új lemeze az eddig megismertek alapján biztosan jó lesz, de azt nem tudom, vajon képesek-e ANNYIRA jót csinálni, hogy ismét lelkesedni tudjak értük. Az Anthraxnek legutóbb végülis sikerült a nagy attrakció… Geoff Tate Queensryche-ja azonban még Rudy Sarzo és Bobby Blotzer jelenléte ellenére sem tud izgatni, főleg az énekes aktuális szólóalbuma után. Még szerencse, hogy a Dedicated To Chaos és a köpködős-verekedős-megkettőződős cirkusz után nem is vártam tőle semmit…

2013 reménységei

Ezen a téren keveset változott a legutóbbi évértékelőmhöz képest, hogy mit várok a legjobban: az első helyen természetesen Tony Iommi gyógyulása és a Black Sabbath visszatérő albuma áll, és őket élőben is mindenképpen látni szeretném 2013 folyamán. Közel ekkora reménységem a Trouble, ahol a kavarások után végre egyik abszolút kedvenc énekesem, Kyle Thomas áll a fronton. Ebben a felállásban olyan nagyot azért aligha hibáznak majd… Ugyanez az Alice In Chainsre is áll, ahol az elsőként bemutatott új dal alapján simán merek ismét egy Black Gives Way To Blue szintű mestermunkában reménykedni. Phil Anselmo első szólóalbuma, a Portnoy – Sheehan – Kotzen trió, a Winger, valamint a Black Star Ridersszé vált Thin Lizzy szintén nagy reménységem, de szeretnék mielőbb belemerülni az új Deep Purple, Spiritual Beggars, Fates Warning, Airbourne, Motörhead, Clutch, Taking Dawn, Hardcore Superstar, King’s X, Audrey Horne, A Pale Horse Named Death, Rob Zombie, Jason Newsted, James LaBrie, Tom Keifer, Michael Monroe és Steve Lukather lemezekbe is, nem is beszélve a Toolról és a Suicidal Tendenciesről (komolyan nem értem, mit tökölnek ennyit). A Skid Row hagyományos stílushoz visszakanyarodó új produkciója is izgatja a fantáziámat, bár az EP-sorozatos megoldásért náluk sem vagyok oda túlságosan, hiába értem meg a szempontjaikat.

Nagyon kíváncsi vagyok, mire képes K.K. Downing nélkül a Judas Priest és Peter Wichers nélkül a Soilwork, de bízom az új Ghost, Helloween, Lizzy Borden és Enforcer albumokban is. A Sanctuarytől az eddig megismert részletek alapján inkább fázom, de hátha meglepnek… Égető szükség lenne végre egy új Obituary és Entombed lemezre, roppantul érdekel, mivel rukkol elő ennyi év után a Carcass, Zetro Souza a Hatriottel tér vissza a színre, és lesz még Hatebreed, Five Finger Death Punch meg Killswitch Engage is, bár az utóbbitól sem igazán tudom, mit várjak. Valamit tényleg muszáj lenne frissíteniük a jól bevált recepten, és az csak a dolgok egyik fele, hogy szóban így is tesznek… A Dream Theaterrel és az Avenged Sevenfolddal kapcsolatban is várakozó álláspontra helyezkedem, a Bullet For My Valentine-tól pedig szabályosan rettegek az első két bemutatott új téma alapján.

Új Metallica lemez jövőre még biztosan nem lesz, de a 3D-s mozijukra kíváncsi vagyok, a Megadethtől pedig egy olyan albumnak tudnék igazán örülni, ami arculat szempontjából legalább egy kicsit mást hoz az előző háromnál, ezek ugyanis eléggé egy kaptafára íródtak (hiába voltak jók a dalok). A Slayerrel kapcsolatban is óvatos vagyok. Nem értem, miért kapkodnak ennyire a lemezzel Jeff Hanneman nélkül, és úgy érzem, éppen emiatt simán benne van most náluk a pakliban egy Divine Intervention / Christ Illusion típusú, csípőből megírt és felvett rutinlemez is. Ami persze így is lazán alázza majd a mezőny nagyrészét, de legutóbb azért elég magasra rakták maguknak megint a lécet, és ahhoz képest nem tudnék igazán lelkesedni egy visszalépésért. Hozzáteszem: lassan két eredménytelen év után egyre kevésbé reménykedem Hanneman felépülésében, Gary Holt pedig azon két-három ember egyike ezen a bolygón, akit akár stabilan is el tudnék fogadni Jeff helyén, még ha nyilván utána már nem is lenne minden ugyanaz. Ebben az esetben viszont érdekes kísérlet lenne bevonni a dalszerzésbe is… Persze akármi történik, az ő visszatérésüket is várom.

Kiss Gábor
Az év lemezei

Mikor egy-egy év végén leülök, hogy rövid összesítőt készítsek az elmúlt tizenkét hónap terméséről, eleinte mindig úgy érzem, nem leszek képes húsz kiemelkedő lemezt összegyűjteni. Aztán valahogy mégis mindig úgy alakul, hogy a potenciális jelöltek listája számlál vagy negyven esélyest, akik közül csak kínkeserves küzdelem árán tudom megjelölni a húsz befutót. Idén azonban kissé más volt a helyzet: bár a húsz listás aránylag könnyen összegyűlt, olyan csapatok is kerültek közéjük, akiket néhány hónappal ezelőtt még biztos nem raktam volna fel ide, hiszen aktuális munkájukat frissiben nem éreztem teljesen meggyőzőnek. Itt van például rögtön a Ministry, akiknek Relapse című visszatérése a megjelenéskor nem vett le a lábamról, valahogy azonban mégis rendszeresen hallgatom a mai napig, így hát egyértelmű volt, hogy itt a helye. Szintén lehagyhatatlannak bizonyult a Therion giccses sanzon-gyűjteménye, ami rendszeres vendég a lejátszómban még mindig, annak ellenére, hogy elő emberrel nem találkoztam még magamon kívül, akinek tetszene. Szóval idei listám, amely egyébként éppen tízedik a sorban – még belegondolni is durva – totál szubjektív lett. Nem azon alapul, mik voltak a legjobb, leginkább kiemelkedő lemezek, hanem azon, én melyeket hallgattam a legtöbbet és a legszívesebben (az pedig számomra is meglepetés, hogy ezek közé az aktuális Lynyrd Skynyrd és ZZ Top cuccok is befértek). Bár maximum három-négy olyan lemez került fel rá (Kreator, Prong, Rush, és talán KISS, illetve Testament), amelyek idővel klasszikusokká érnek majd, nekem széppé tették az évet. Lássuk tehát az első ötöt:

1. Kreator: Phantom Antichrist
2. Prong: Carved Into Stone
3. Threshold: March Of Progress
4. Van Halen: A Different Kind Of Truth
5. Huntress: Spell Eater

És a top 20 további fellépőit, sorrend nélkül:

Rush: Clockwork Angels
KISS: Monster
Adrenaline Mob: Omertá
Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
Overkill: The Electric Age
Ministry: Relapse
Arjen Lucassen: Lost In The New Real
Fear Factory: The Industrialist
Candlemass: Psalms For The Dead
Tankard: A Girl Called Cerveza
Testament: Dark Roots Of Earth
Therion: Les Fleurs du Mal
Lynyrd Skynyrd: Last Of A Dying Breed
Suicidal Angels: Bloodbath
ZZ Top: La Futura

Plusz négy lemez, amiket még nem volt időm rendesen áthallgatni, de gyaníthatóan pótlólag felkívánkoznak majd a listára, így nincs szívem lehagyni őket:

Destruction: Spiritual Genocide
Flotsam & Jetsam: Ugly Noise
Soundgarden: King Animal
Paradox: Tales Of The Weird

Nem fért fel a listára, de attól még meg kell említenem a Biohazard, valaminint ellenpólusa, az Attika 7 cuccait, mindent, amihez James Riverának idén köze volt, illetve ősrégi kedvenceim, az Aerosmith tizenötödik nagylemezét, amely bár nem lett új Pump, de részemről teljesen szerethető.

Az év csalódásai

Sok olyan lemez született, amely nem sikerült annyira jól, mint vártam volna, kifejezetten rossz szájízt azonban csak három album után éreztem. A Therapy? a remek Crooked Timber után egy olyan anyagot rakott össze, amelyet mintha direkt hallgathatatlanra írtak volna, a Grand Magus a The Hunttal lement tucat heavy metalba, a Manowar régóta várt visszatérése pedig olyan laposra sikeredett, mint az Alföld. A leginkább azonban mégis a Geoff Tate / Queensryche sárdobálás miatt vakarom a fejem, amit annak ellenére is nagyon sajnálok, hogy a hangszeres szekció Todd la Torréval kiegészülve minden bizonnyal a klasszikus QR-soundhoz kanyarodik majd vissza, én pedig oly sokakkal egyetemben szintén évek óta valami ilyesmit várok a bandától.

Az év koncertjei

Koncertek szempontjából csakis ugyanazt tudom szajkózni, mint tavaly, azaz rengeteg bulin voltam idén is, amelyek közül egy sem okozott csalódást… na jó, a pofátlanul rövidre sikerült „monstre” W.A.S.P. show egy kicsit. A legnagyobb élményt természetesen azok a csapatok jelentették, akikkel ez volt az első randevúnk (Sepultura, Thin Lizzy, D.A.D., The Prodigy vagy éppen Ken Hensley, Tony MacAlpine és Don Airey szólóprodukciója, illetve a még ezen felsorolásból is kiemelkedő, zseniális Helstar / Lillian Axe páros), de régi favoritjaim is kivétel nélkül meggyőzőt alakítottak. A Kreator abszolút befutó volt a méregerős Fezenen, a Biohazard pedig Evan nélkül is levett a lábamról, hogy a szintén zseniális Devinnel kiegészült, gyaluló Fear Factory bulit vagy Anneke varázslatos produkcióját már ne is említsem.

Az év reménységei

És hogy mit várok 2013-ban? Egyszerű: a Black Sabbathtól és a Slayertől bármit!

Koroknai Balázs
Az év albumai

Komolyan számoltam az idei világvégével, és a nagy masszából felbukkanó néhány, köreimben már bejáratott névvel. Ehhez képest az alábbi húszas listám a fentiek nélkül is görcs nélkül összeállt, melyben örömmel üdvözöltem jó néhány honfitárs előadót és meghatározó, kortárs popzenéket is. A 2012-es évben én minden téren remekül szórakoztam.

1. Burzum: Umskiptar
2. Enslaved: RIITIIR
3. Sear Bliss: Eternal Recurrence
4. Ihsahn: Eremita
5. Ulver: Childhood's End

Aebsence: …Is Dead
Ákos: 2084
Alanis Morissette: Havoc And Bright Lights
Aura Noir: Out To Die
Borknagar: Urd
Cannibal Corpse: Torture
Goatwhore: Blood For The Master
Gojira: L' Enfant Sauvage
Nadir: Exitus
Neurosis: Honour Found In Decay
Pet Shop Boys: Elysium
Rush: Clockwork Angels
Soundgarden: King Animal
Taranis: Kingdom
Van Halen: A Different Kind Of Truth

Az év koncertjei

A visszatérő Mayhem, a teraszpartit adó Watch My Dying és a legenda státuszban haknizó Vinny & Carmine Appice-féle Drum Wars fellépései az év igazán maradandó pillanatai voltak. A Keep Floyding a Művészetek Palotájában és Ákos az Arénában ehhez képest leginkább mérföldkövekként értékelhetők számomra. Mivel nívós klubkoncertekért a Dunántúlról továbbra is leginkább a fővárosba kell utazni, erre minden lehetséges alkalmat megragadtam, és egyetlen alkalommal sem (!) távoztam csalódottan.

Az év csalódásai és 2013 reménységei

Világvégére 2013-ban már nem várok, ellenben jövőre Veletek ugyanitt, és kösz az idei halakat!

Nagy Andor
A világvége technikai okokból bizonytalan időre elhalasztva – ez volt 2012

Minden valószínűség szerint a névsorban előttem szereplő shockolók már több soron elmondták, hogy az elmúlt év nem úgy fog bevonulni a fémzene aranyszínnel lángoló történelemkönyvébe, mint a valaha volt legragyogóbb esztendő, úgyhogy én nem is húznám az időt itt mindenféle károgással. A fentieket ugyan én is így gondolom, másrészt viszont a (technikai okokból bizonytalan időre elhalasztott) világvége évében is volt azért mit hallgatni, ráadásul a magam részéről még sokkal, de sokkal aktívabb is voltam ebből a szempontból, mint az tőlem megszokott (nyugodtan értsd ezalatt Shock!-beli ámokfutásomat is).

Megnövekedett aktivitásom leginkább annak volt köszönhető, hogy a tavalyi év során még inkább beleástam magam a mind inkább tekintélyes trenddé terebélyesedő, ’60-as/’70-es évek zenéit alapul vevő retro – hol okkultan doomos, hol szimplán blues/stoner rockos – irányzat legmélyébe, és ennek legremekebb gyöngyszemeit (például Witchcraft, Wo Fat, Orange Goblin) képességeimhez és erőtartalékaimhoz mérten időről-időre meg is próbáltam bemutatni Neked, Nyájas Olvasó! Ezek a korongok azonban abszolúte csak a jéghegy csúcsát jelentik, ezért aztán azon felül, hogy százezredszer is megállapítottam, hogy ez az én igazi világom, ismételten rádöbbentem, hogy az ember minél inkább elmerül valamiben, annál jobban rájön, hogy milyen csekély ismerettel is rendelkezik róla, és mennyi minden feltérképezni való vár még rá!

A nagy retrózás mellett pedig újra felfedeztem magamnak egyik mostanság kissé hanyagolt régi kedvencemet, az indusztriális metalzenék viharos partvidékét, elsődlegesen nyilván a Killing Joke és a Prong visszatérését jelentő két mesterműnek hála, de nem mellékesen annak is, hogy az új Ministry meg olyan gyenge lett.

A mezőnyön végigtekintve megállapítható, hogy igazán nagy nevekből, vagy épp kultikus tiszteletnek örvendő visszatérőkből most sem mutatkozott hiány: közülük volt, aki egeket megrengető új lemezzel jelentkezett (a már említett Prong/Killing Joke kettősön túl Slash, a Rush és a ZZ Top), volt, aki szimplán csak hozta a tőle elvárható igen magas szintet (C. O. C., Soundgarden, Saint Vitus, Converge, Unsane, Testament, The Cult). És hát igen, sajnos olyanok is akadtak, akik – legalábbis az én szememben – méreteset hasaltak, közülük az Aerosmith, a Neurosis és a Ministry emelendő ki. Akadtak remek bemutatkozások is, ezáltal olyan új kedvenceket avattam, mint a Gypsyhawk vagy a Jess And The Ancient Ones. És hát itt voltak azok a kis eminensek is, akik évről évre, lemezről lemezre mindig hozzák a tetszetős színvonalat (Deftones, Orange Goblin, High On Fire, Baroness, Candlemass).

Bajban is voltam hát mind a húszas lista összeállításával – fel is hizlaltam hát a duplájára –, mind pedig az év lemezének kiválasztásánál. Ezzel kapcsolatban végül úgy döntöttem, hogy a legtisztább dolog az lesz, ha egy olyan album kapja ezt a titulust, ami mindamellett, hogy igazán fontos és tartalmas hallgatnivalót jelent, annyira az elmúlt, szimbolikus jelentőségű évről szól, hogy már elnevezésében is azt viseli. Így döntöttem hát a veterán Killing Joke hatalmas MMXII-e mellett, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, aki szereti a minden pillanatában izgalmas, új utakat törő, de azért még bőven befogadható muzsikákat! Akkor hát a listák:

A legjobb 20

Angertea: Nr. 4.: Songs Exhaled
Baroness: Yellow And Green
Black Country Communion: Afterglow
Candlemass: Psalms For The Dead
Corrosion Of Conformity: Corrosion Of Conformity
Deftones: Koi No Yokan
High On Fire: De Vermis Mysteriis
Killing Joke: MMXII [2012 legjobb lemeze]
The Melvins: Freak Puke
Om: Advaitic Songs
Orange Goblin: A Eulogy For The Damned
Prong: Carved Into Stone
Rush: Clockwork Angels
Saint Vitus: Lillie: F-65
Slash: Apocalyptic Love
Soundgarden: King Animal
The Sword: Apocryphon
Witchcraft: Legend
Wo Fat: The Black Code
ZZ Top: La Futura

A majdnem legjobb 20:

Barbears: Doombar (EP)
Castle: Blacklands
The Company Band: Pros & Cons (EP)
Converge: All We Love We Leave Behind
The Cult: Choice Of Weapon
Dopethrone: III
Down: IV: The Purple (EP)
Grand Magus: The Hunt
Gypsyhawk: Revelry & Resilience
Hawkwind: Onward
Jess And The Ancient Ones: Jess And The Ancient Ones
Karma To Burn: Slight Reprise
Lamb Of God: Resolution
Mondo Generator: Hell Comes To Your Heart
Orchid: Heretic (EP)
Rival Sons: Head Down
Sons Of Otis: Seismic
Testament: Dark Roots Of Earth
Torche: Harmonicraft
Unsane: Wreck

2012 koncertjei

Ezen a téren viszont a legkevésbé sem kell megerőltetnem magam, amikor a bajnokot szeretném megnevezni. Ez egyfelől annak köszönhető, hogy az elmúlt évben ismételten a tőlem már megszokottnak tekinthető, nem túl magas koncertlátogatási mutatóval rendelkeztem, másrészt viszont úgy esett, hogy megesett egy olyan hangverseny, amely nem csak hogy az idei év, hanem teljes rockrajongói pályafutásom egyik legnagyobb élményét jelentette. Ez pedig nem más volt, mint a májusi Sleep, ami mind körítésében, mind az elhangzott dalok tekintetében, mind pedig a koncert utáni élmények (közös fényképezkedés Matt Pike-kal, satöbbi) tekintetében hozta azt, amit előzetesen elvártam egyik kedvenc underground legendámtól. Illetve, jócskán meg is fejelte azt.

Ugyanezt a szépet és jót már sajnos nem mondhatom el a Sleep egyik utódzenekarának, az év egyik legjobb lemezét leszállít Omnak a Dürer kert kistermében megtartott szeánszáról. Pedig őket is kegyetlenül vártuk már hozzánk, viszont a körülmények (a Dürer kistermében egyszerűen nem lehet ilyen jellegű koncerteket megtartani) és az összesen egyórás játékidő miatt igencsak keserű íz maradt a szánkban. Nem úgy viszont egy másik doom/stoner legenda A38 Hajós fellépését követően, a Saint Vitus ugyanis nagyon nagyot ütött a képünkre, és hát ilyen kaliberű fazonokat, mint Wino, vagy Dave Chandler, bármikor élmény élőben megcsodálni. Ráadásul egy újabb kultikus csapat, akiket kipipálhattunk!

Idei fesztiválkeringőm ezúttal egyetlen rendezvényre terjedt ki, naná, hogy a székesfehérvári FEZEN-re, ami metalos szempontból idén bizony vitán felül mindent vitt. Az általam megtekintettek közül mind a Machine Fucking Head, mind a Testament fellépése remekül sikerült, bár azért az is igaz, hogy utóbbiakat láttam már jobb formában is (Robb Flynnéket viszont még nem!). Magyar fronton pedig továbbra is Angertea koncerten szórakozom a legjobban, ez asszem egy darabig így is marad még.

A kihagyottak közül leginkább a Thin Lizzy fáj, ráadásul emiatt kizárólag csak a saját hülyeségemet okolhatom, de ugyanígy sajnálom az ilyen-olyan okból elmulasztott Fear Factory és Black Label Society fellépéseket is (utóbbi esetében legyen mentségem, hogy tavalyelőtt viszont már láttam őket, és a híradások szerint akkor sokkal jobbak is voltak).

2012 csalódásai

Ezt a rovatot egyszerűen utálom megírni, de azért nézzük csak szépen sorjában: minden évben, így tavaly is szép számmal voltak lemezek, amelyek egyszerűen nem találtak értő fülekre nálam. Volt, amelyet egy idő után „jóra hallgattam”, mint például az új Graveyard, a Fear Factory, és bizonyos mértékig a Danko Jones, voltak viszont, amik esetében még ez az intenzív nyomatás sem használt. Totálisan semmitmondó és üres ugyanis a visszatérő Aerosmith, unalmas a Neurosis, gyenge a Ministry, és egyszerűen értelmezhetetlen és hallgathatatlan John Frusciante új szólópróbálkozása (PBX Funicular Intaglio Zone). Ez utóbbi esetében nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára ennyire okádék hanganyagot. És idén végérvényesen rá kellett jönnöm, hogy engem biza egyre inkább untat a Meshuggah is. Sajnálom, de ez van.

Borús esemény volt továbbá az egész, jó nagyra felszított Randy Blythe-ügy, úgyszintén a Baroness balesete, és a Bonamassa/Hughes egymásnak feszülés is, ami ráadásul minden valószínűség szerint a remek Black Country Communion végét is fogja jelenteni, hogy a fene enné meg azt a sok egót!

Évről évre szomorú kötelességünk, hogy ne feledkezzünk meg az elhunytakról sem, most sem fogunk, így hát nyugodj békében Jon Lord, Mike Scaccia, Mitch Lucker, és végül, de mindőjüknél nagyobb tisztelettel leírva: Jim Marshall!

Remények 2013-ra

Ide általában nem szoktam túl sok mindent írni, mert azt vallom, hogy nem érdemes tervezni, hiszen az élet úgyis minden esetben áthúzza a számításainkat. Így aztán várhatóan a jövő év is (mint ahogy az eddigiek) teli lesz majd meglepetéssel, azt viszont már most tudom, hogy nekem 2013 tutira tetszeni fog. Hiszen legeslegnagyobb kedvenceim közül is többen lemezzel fognak jelentkezni, és ha a következő ötösből mondjuk hárman azt  a szintet hozzák, amit elvárok tőlük, akkor nagy baj már nem lehet. De biztos vagyok benne, hogy egyikőjükben sem kell majd csalódnom, úgyhogy minden szép és jó lesz. Úgyhogy nagyon várlak ám, új Black Sabbath, Tool, Alice In Chains, Clutch és Kyuss Lives!, izé, Vista Chino!!!

Oravecz Zoltán
Az év lemezei

Megint elmaradt egy világvége, de sebaj! A rockzene világában az évek óta tartó apokalipszis 2012-ben érte el tetőpontját, legalábbis nagyon remélem, hogy ennél már nem lesz silányabb a helyzet. Sivár pusztaságot látok, ha körbetekintek az esztendő rock-termésén. A nagyok rendre elvéreztek (Aerosmith, Soundgarden, KISS), ami mondjuk valahol a folyton múltba révedő, elvárásait szemellenzőként maga elé emelő rajongótábor hibája is. De az extrémebb vizek is erőteljes párolgásnak indultak: hiába tért vissza a legendás Terrorizer, harmatos albumukról már most képtelen lennék bármit is feleleveníteni, az Asphyx is félgőzzel üzemelt, de a Cryptopsy sem volt képes meggyőzi, hiába tértek vissza a gyökereikhez. Chris Barnes Six Feet Underjének is felesleges volt kiadni egy újabb ásításra késztető hangmasszát, és a Ministrynek sem tett jót az ifjabbik Bush távozása a hatalomból. Személyes nagy csalódásként könyveltem el a Nile és a Neurosis új lemezeit: amikor már egy tévedhetetlennek hitt zenekar is erőtlenül nyilvánul meg, és a világvégét megénekelni óhajtó alakulat is kifogyni látszik az őszinteségből, tényleg nincs ok a reménykedésre.

No, de azért még a legnagyobb viharban is találni valami szépséget. Nyilván voltak lemezek, amelyek mellett elmentem, olyan alkotások, amik stílusilag vagy egyéb okokból ugyan távol állnak az ízlésemtől, de épp ezek jelentették a fénysugarat. Kétlem, de lehetséges. Az alábbi listán gyakorlatilag egyetlen olyan lemez sincs, amiről azt merném állítani, hogy idővel klasszikussá válhatna. Inkább „csak” kellemes perceket szereznek, korrekt művek, de sajnos egyáltalán nem hibátlanok.

Marcus Miller: Renaissance
Gojira: L’Enfant Sauvage
Cannibal Corpse: Torture
Zodiac: A Bit Of Devil
Om: Advaitic Songs
Fear Factory: The Industrialist
Nagaarum: Lombotómia
Deftones: Koi No Yokan
Slash: Apocalyptic Love
GuilThee: Szemantikai Háromszögek
Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
Blut Aus Nord: Cosmosophy
Hans Zimmer: The Dark Knight Rises filmzene
Austin Wintory: Journey
Paul Leonard Morgan: Dredd 3D
Storm Corrosion: Storm Corrosion
Meshuggah: Koloss
Killing Joke: MMXII
Tygers Of Pan Tang: Ambush
Marillion: Sounds That Can’t Be Made

Az év koncertjei

Ha emlékezetem nem csal, idén összesen három, azaz 3 koncerten voltam. Talán a tavalyi erőltetett menet miatt, de inkább azért, mert számomra egyszerűen unalmasakká váltak a rockkoncertek. Statikusak, elidegenedettek, szürkék, a kontaktus teljes hiányától szenvednek. Még szerencse, hogy Marcus Miller eljött és megmutatta, hogy mit is jelent a görcsmentes csapatjáték. Azért a kannibálokra is jó volt egy aranyosat zúzni, kaptam is érte dicséretet Corpsegrindertől.

Machine Head, Testament - FEZEN, Székesfehérvár augusztus 2.

Cannibal Corpse - Club 202, Budapest június 28.

Marcus Miller - Papp László Budapest Sportaréna, Budapest május 23.

Csalódások / veszteségek

Az év lemezeinél elzengtem már siralmaimat, így ide egyedül 2012 legnagyobb veszteségeit sorolnám még, azaz Jon Lord és Dave Brubeck halálát, akik immáron végérvényesen halhatatlanokká váltak.

Reménységek

Egy ilyen év után mi másban is reménykedhetnék, mint hogy végre a zenekarok felhagynak fásult tévelygésükkel, és mind lemezen, mind pedig élőben képesek lesznek bebizonyítani, hogy a keményebb zenében is van még szufla.

Pálinkás Vince

Őszintén szólva egyre jobban fáraszt ez az évvégi listázgatás, és már komolyan elkezdtem gondolkozni rajta, hogy nem csinálok több ilyet. Azonban tekintve, hogy ez lesz a tizedik évértékelő, amit a Shock! számára elkészítek, ezúttal sem hagyhattam ki, a jövő évet pedig majd meglátjuk. Mi is az, ami ilyenkor annyira nagyon fáraszt? Például a már október-november környékén beinduló folyamatos sírás, hogy jaj, de szar év is volt ez, bezzeg a tavalyi... Aztán megindul a teljesítménykényszeres listagyártás, és gyakorlatilag egyetlen fórumon sem lehet semmi értelmeset olvasni, csakis a teljesen érdektelen sorrendeket, amihez a hírportálokon még a híres zenészek még érdektelenebb felsorolásai is hozzájönnek. Most komolyan, mi az érdekes abban, hogy mit hallgatott tavaly Mike Portnoy vagy Jeff Loomis? Rajtuk keresztül biztosan nem fogunk új kedvenceket találni, mert hozzájuk is zömmel rajongói ajánlások révén jutnak el a zenék. Aztán persze mindig rájövök, hogy én vagyok az, aki az autópályán szembe halad a forgalommal, mert az évértékelő műfaja népszerűbb, mint valaha – nálunk is. Na jó, hát akkor álljunk neki... De a számomra  leglényegesebb szempont akkor is a jubileum! (Hozzáteszem, nemcsak a Shock! kapcsán jubilálok, hanem a rokkerség is kerek húsz éve szippantott be – igaz, első metal újságomat 1992 májusában vettem, míg a Shockon 2003 nyarán debütáltam, szóval azért van egy kis csalás!)

2012 összefüggő dalcsokrai

Hadd legyek szokásomhoz híven cinikus és rockerpukkasztó, és hadd ne használjam a „lemez” szót, elvégre ma már nemcsak a letöltések, de a fizetős digitális formátumok elterjedése miatt sem nagyon gondolunk CD-re (illetve ha igen, akkor is egyre inkább csak porfogóként). Húsz művet viszonylag könnyű összeszedni a tavalyi termésből is, de való igaz, hogy ezúttal valahogy kevésbé kellett szelektálni, és nem voltak nagy drámák abból sem, hogy mi maradjon le. Az első öt kiemelése után – ismét az áldemokratikus ABC-sorrendet hívva segítségül – az alábbi munkákat tudnám felsorolni. Ezek mind fontosak voltak, de nagy meglepetés csak néhány akadt.

1. Europe: Bag Of Bones
2. Soundgarden: King Animal
3. Van Halen: A Different Kind Of Truth
4. Richie Sambora: Aftermath Of The Lowdown
5. Primal Rock Rebellion: Awoken Broken

Accept: Stalingrad
Adrenaline Mob: Omertá
Candlemass: Psalms For The Dead
Dokken: Broken Bones
Gotthard: Firebirth
Jeff Scott Soto: Damage Control
Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
KISS: Monster
Lillian Axe: XI. – The Days Before Tomorrow
Prong: Carved Into Stone
Slash: Apocalyptic Love
Testament: Dark Roots Of Earth
Threshold: March Of Progress
T&N: Slave To The Empire
Tyketto: Dig In Deep

2012 energiatöltetei

Koncertfronton szerencsére tavaly is volt kínálat bőven. Itt bizony nem egyszer, nem kétszer kellett fájó szívvel lemondani egyik vagy másik élményről, és nem minden esetben az anyagiak miatt, hanem mert néha egyszerűen fizikailag nem lehet bírni a rengeteg bulit. Amikor viszont ott voltam, az többszörösen is megérte. Már év elején tarolt az elmebeteg D.A.D. és a House Of Lords, az első negyedévet pedig a Fates Warning és Richie Kotzen koronázta meg (bár a Fates-t akár az év eseményének is nevezhetjük). A nyarat a Royal Hunt vezette fel hibátlanul (ezt akár születésnapi „ajinak” is felfoghattam), és a Suicidal Tendencies, valamint Németországban Jeff Scott Soto pörgette fel a maximumra. Sajnos a nagyobb fesztiválok 2012-ben nekem kimaradtak, de a szezont brutálisan zárta a szokatlan, de működőképes Helstar / Lillian Axe páros, valamint a vállalhatóan nosztalgikus bulit adó Don Airey. Az ősz csúcsát mindenképp a bécsi Europe jelentette, és bár az évből már nem sok volt akkor hátra, mégis jött még jópár arculcsapás: Tankard, Thin Lizzy, a Morbid Angel / Kreator kombó és a tűzben újjászületett Gotthard. Ezután a sok vitát kiváltó W.A.S.P. koncert már tényleg csak levezetés lehetett, de a Dragonforce az év szórakoztató meglepetésével szolgált még éppen a célegyenesben. Mindemellett persze hálistennek gyakran van módom a klubokat járni, és elmondhatom, hogy az élőzene ázsiója ismét felemelkedőben van. Emellett viszont az sem lenne rossz, ha a hazai színteret sokan nem csatatérnek használnák.

...tovább

Most valahogy nincs hangulatom az év szomorúságain merengeni, megteszik majd a többiek – tény, hogy kijutott belőlük bőven. Koncentráljunk inkább a pozitívumokra, és tekintsünk várakozással az idei év eseményei elé. Amit én zenei fronton hallani szeretnék 2013-ban, az a kettévált Queensryche mindkét felének debütálása, a most már állítólag tényleg elkészült új Fates Warning album, a szintén évek óta ígérgetett második, egyben utolsó Control Denied anyag, Cinderella híján Tom Keifer szólólemeze, az idei felfedezett Saigon Kick újjáalakulása kapcsán bármi, illetve az új Pink Cream 69. Az Alice In Chainstől már ízelítőt is kaptunk, de azért várom őket is, bár csalódás kizárva, ugyanakkor a Psychotic Waltz az ígéretek ellenére sem csinált semmit tavaly, remélem, ezt pótolják idén. Azt is nagyon remélem, hogy a Carmen tényleg ad egy teljes koncertet valamikor – lemezre nem számítok, de ha mondjuk fel is veszik a bulit, az már valami. Hát így hirtelen ennyi... A valóságban úgyis minden, és mindennek az ellenkezője is lehetséges.

Polgár Tamás
2012 – Egy vájtzöldfülű naplójából

Amik bejöttek

Bár elég sok olyan véleményt hallottam, hogy 2012 jóval gyengébb termést produkált, mint a sokéves átlag, szerintem az alábbi lista fényesen bizonyítja, hogy azért így is volt bőven hallgatnivaló a súlyosabb muzsikák és az általam igencsak favorizált dallamos, prog és jazz-rock zenék frontján egyaránt.  Nem kérdés, hogy a Rush várva-várt új albumát nehéz (lett volna) letaszítani a dobogó legfelső fokáról: a Clockwork Angels vitathatatlan mestermű, ami újfent bizonyítja azt a szinte felfoghatatlan tényt, hogy a kanadai prog rockerek harmincöt év elteltével is kizárólag igényes és gyakorlatilag a teljes mezőnyt verő lemezeket képesek gyártani. Lehet, hogy ezt már nem évente teszik, de ez talán nem is baj, sőt, mások számára is megfontolandóvá tenném ezt a ritmust...

Számomra 2012 nagy „felfedezése” Damian Wilson volt. Bár természetesen korábban is ismertem és szerettem a hangját a korai Thresholdban és különböző vendégszereplésein is, a csillagok megfelelő együttállása folytán idén mégis két olyan nagyszerű lemez készült el a közreműködésével (nevezetesen a Threshold visszatérő lemeze és a Headspace első nagylemeze), amelyeken nemcsak a zene minősége mossa le magasan az átlagot, de Wilson énekteljesítménye is felülmúlja saját korábbi önmagát.

Mike Portnoy szerencsére nem őrült bele teljesen a Dream Theaterből való kilépés röhejes sztorijába (hibbant ő gyárlilag), és a permanens posztolások, valamint a nyilvánosság ostobaságokkal való teleharsogása mellett maradt ideje zenélni is, így 2012-ben kétségtelenül Guinness-rekordot jelentő mennyiségű zenekar és projekt lemezén, koncertjén játszott. Amelyek közül gyakorlatilag kivétel nélkül mindegyik kiváló. És ennek személy szerint rendkívül örülök.

Ez nem az a hely, ahol a Top 20-as listám mindegyik lemezéről külön-külön kellene mélyreható elemzéseket írnom, de azért azt mindenképpen érdemes megemlíteni (különösen a közelgő koncert iránti vágyakozás jegyében), hogy a Slash / Myles Kennedy-kollaboráció végre abszolút beérett, és remélhetőleg egy hosszú távon is működőképes együttműködés első igazi produktumát kaphattuk az Apocalyptic Love képében. Szintén muszáj kifejeznem Glenn Hughes iránt érzett csodálatomat: a vállalhatatlan szájtépést figyelmen kívül hagyva egyszerűen döbbenetes, hogy milyen formában van még mindig. Súlyosabb vonalon kimagaslót alkotott ezúttal is mind a Lamb Of God, mind a God Forbid, s a Shadows Fall lemeze is nagyon bejött, még ha nem is fért fel a húszas listámra. A Gojirát korábban nem ismertem, de a zseniális L’Enfant Sauvage hallatán gyorsan be kellett ismernem a hibámat, és pótolni a szó szerint súlyos hiányosságot.

A fémzenék mellett nem hagyhattam ki két kedvenc jazzgitárosom idei alkotását sem: Mike Stern egy igen sokszínű – a bebopos, bluesos szerzeményeket és védjegyszerű jazz-rock tételeket egyaránt tartalmazó – lemezt adott ki egy sor legendás muzsikustársának közreműködésével, míg Pat Metheny ezúttal hagyományosabb, akusztikus hangzású (tőle szokatlan módon szaxofont is felvonultató) kompozíciókkal örvendeztetett meg Unity Band nevű kvartettje élén. Steven Wilson Grace For Drowningja persze még 2011 végén jelent meg, hozzám viszont csak 2012-ben jutott el, és idén hallgattam rongyosra (ellentétben a Storm Corrosionnel, amit amúgy nem tartok rossznak, viszont csak bizonyos hangulatban / helyzetben érdemes próbálkozni vele).

2012 legjobb lemezei

1. Rush: Clockwork Angels
2. Threshold: March Of Progress
3. Black Country Communion: Afterglow
4. Adrenaline Mob: Omertá
5. Slash: Apocalyptic Love
6. Headspace: I Am Anonymous
7. Kill Devil Hill: Kill Devil Hill
8. Mike Stern: All Over The Place
9. Gojira: L’Enfant Sauvage
10. Neal Morse: Momentum
11. Pat Metheny: Unity Band
12. Testament: Dark Roots Of Earth
13. Lamb Of God: Resolution
14. Van Halen: A Different Kind Of Truth
15. Beardfish: The Void
16. OSI: Fire Make Thunder
17. The Night Flight Orchestra: Internal Affairs
18. God Forbid: Equilibrium
19. Europe: Bag Of Bones
20. Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow

+1: Steven Wilson: Grace for Drowning

2012 legjobb dalai

1. Flying Colors: Infinite Fire
2. Threshold: Don’t Look Down
3. Adrenaline Mob: Feelin’ Me
4. Black Country Communion: Cry Freedom
5. Shadows Fall: Save Your Soul
6. Slash: Anastasia
7. Neal Morse: World Without End
8. Aerosmith: Street Jesus
9. Kill Devil Hill: Strange
10. Mike Stern: Flipside
11. Fozzy: She’s My Addiction
12. Rush: Seven Cities Of Gold
13. Crazy Lixx: Young Blood
14. Lynyrd Skynyrd: Mississippi Blood
15. Arjen Lucassen: When I’m A Hundred Sixty-Four
16. KISS: Freak
17. The Night Flight Orchestra: Miami 5-02
18. Blessed By A Broken Heart: Shut Up And Rock
19. Periphery: The Gods Must Be Crazy!
20. Adrenaline Mob: All On The Line

2012-es koncertélmények

Örömteli családi (és kevésbé örömteli munkahelyi) elfoglaltságok miatt idén jóval kevesebb koncertre jutottam el, mint az elmúlt tizenöt évben bármikor, de azért 2012-ben is több kimagaslóan jó bulit láttam. Számomra nem kérdés, hogy az év koncertjét a Toto adta a PeCsa szabadterén: lehet, hogy harmincöt év után rutinból nyomják ezek az egytől egyig vérprofi zenészek, és a három Porcaro tesóból sajnos már csak egy van a színpadon, de hogy minden megmozdulásuk zseniális volt azon a tökéletes augusztusi estén, az biztos.

A meglepetésektől mentes, de félelmetesen energikus Adrenaline Mob koncert még a rövidsége (és a fos kása hangzás) ellenére is hatalmas élmény volt, ahogy a Fates Warning és Kip Winger hangulatos klubbulija is. A Dream Theater (és Mike Mangini) is meggyőzött az Arénában, talán az egyik legjobb budapesti koncertjüket adták, pedig felléptek már nálunk vagy féltucatszor. A Royal Hunt koncertje (és D.C. Cooper sokak által várt visszatérése) is remekül sikerült, a silány nézőszám ellenére is fergeteges hangulatú bulit adtak a dánok. Végül – talán sokakkal ellentétben – én az alapvetően az új lemez vitatott dalaira építő Opeth hangversenyt is felhőtlenül élveztem a Club 202-ben.

Azok közül, amiket kihagyni kényszerültem, talán a Portnoy / Sheehan / MacAlpine / Sherinian bulit, a bécsi Steel Panthert (amire pedig fogadkoztam, hogy tutira elmegyek), a FEZEN-t, a Periphery / Between The Buried And Me-t, a Thin Lizzyt, a Lillian Axe-et és a Mike Stern / Richard Bona / Dave Weckl / Bob Franceschini formáció pécsi koncertjét sajnálom leginkább, de ahogy hallom, a Black Label Society ezúttal például kihagyható volt.

Amit 2013-ban várok

Ahogy már évek óta, 2013-ban is reménykedni fogok, hogy a Rush legalább Bécsig elmerészkedik. Egyelőre csak néhány észak- és nyugat-európai buli van lekötve az év közepéig, szóval ősszel még volna idejük, bár sajnos illúzióim nincsenek.Egy bécsi bulit ugyanúgy biztosan nem hagynék ki, mint ahogy az októberben elmulasztott Steel Panther showt is biztosan pótolnám. Jó volna újra látni Kip Wingert zenekarostul, illetve az Adrenaline Mobot egy második ütős lemez anyagával felvértezve. Az Arénába átkerült Slash / Kennedy koncert egész biztos felejthetetlen élmény lesz.

Ami a lemezeket illeti, a legjobban a minden bizonnyal pozitív életérzésbe váltó Steve Lukather új albumát várom (és persze a koncertjét is). Ahhoz a kisebbséghez tartozom, amelynek bejött az előző (két) Dream Theater lemez is, de azért nem fakadnék sírva (legfeljebb örömömben), ha a menetrendszerű kétévenkénti lemezgyártás ezúttal tényleg egy olyan mesterművet eredményezne, mint amilyen legutóbb talán a Train Of Thought volt tíz (!) évvel ezelőtt. Meglátjuk, Mangini immár aktív kreatív közreműködése elősegíti-e ezt. Ugyanígy nagyon díjaznám, ha a King’s X az erős, de azért nem klasszikus XV után még egy igazi alapművel örvendeztetne meg. Szerintem legalább egy ilyen még simán van bennük. Addig pedig valahogy kihúzzuk Pinnick mester legfrissebb szólóanyagával, valamint egy újabb, neves kollegákkal összerakosgatott lemezével, amelyek szintén ígéretesnek tűnnek.

A két brit legenda, a Deep Purple és a Black Sabbath (szinte) legklasszikusabb felállásának minden bizonnyal utolsó lemezét hozhatja el 2013, s valamiért nagy összegeket mernék tenni arra, hogy mindkét hattyúdal abszolút méltó lesz az összesen mintegy nyolc évtizednyi (!) pályafutáshoz. A Deep Purple – úgy tűnik – már a spájzban van, és bízzunk benne, hogy Ozzyék is tiszteletüket teszik még egyszer kis hazánkban.

Nem hiszem, hogy van progger, aki ne várná 2004 óta tűkön ülve az új Fates Warning lemezt. Matheosék persze az elmúlt nyolc évben sem lazsáltak, az OSI, Arch / Matheos és egyéb anyagok kiválóan mutatták, hogy ötletekben nincs hiány, de azért most már tényleg összerakhatnák az FWX méltó folytatását. Progresszív vonalon nagyon remélem, hogy az Enchant is erős lemezzel tér vissza a sok évnyi téli álmot követően.

Nagyon várom továbbá az Adrenaline Mob második, immár igazi zenekarként létrehozott lemezét, ami jó eséllyel még a debütáló anyagukat is felülmúlhatja. Egy cseppet sem bánom, hogy Mike Portnoy nem bír a seggén maradni, s remélhetőleg a zseniális zenésztársaival (Sherinian, Sheehan, MacAlpine) együtt készült lemeze is épp olyan energikus lesz, mint amit a budapesti koncerten is láthattak a nálam szerencsésebbek. Kíváncsi vagyok a Soilwork dupla albumára is, bár Peter Wichers távozása legutóbb sem tett túl jót a göteborgiaknak. Ha már a skandinávoknál és a súlyosabb zenéknél tartunk, remélhetőleg az Extol visszatérése is méltó lesz a keresztény progresszív deathsterek klasszikus anyagaihoz. Végül – noha nem tartom valószínűnek, hogy Dutkiewicz barátunk radikálisan szakít az eddigi vonallal – azért nagyon bízom benne, hogy a Jesse Leach-et ismét a fedélzeten tudó Killswitch Engage új lemeze is leszakítja majd a fejem.

Ami csalódást okozott 2012-ben

A „2012 legszánalmasabb szappanoperája” díjat vitathatatlanul a Queensryche érdemelte ki, aminél lejjebb most szerintem hosszú ideig nehéz lesz bárkinek is süllyedni. Ezzel szemben szimplán csak szomorú, hogy olyan korábbi nagy kedvenceim, mint például Jorn Lande vagy Yngwie Malmsteen most már nem első alkalommal süllyedtek a középszerűség mocsarába (ami Malmsteen esetében még rettenetesen gáz hozzáállással is párosul).

A szomorú halálesetek mellett meg kell említeni a Randy Blythe körüli procedúrát. Minden elismerésem a frontemberé, abszolút korrektül és józanul kezeli ezt a szerencsétlen ügyet. Ami viszont nem nem korrekt, hogy mindenkinek rendkívül határozott véleménye van a „történtekről”: iszonyú könnyű Budapestről, a számítógép előtt érzelmi (még rosszabb esetben „erkölcsi”) alapon okoskodni anélkül, hogy akár a tényekkel, akár a jogi környezettel tisztában lennénk. Én éppen ezért nem is venném magamnak a bátorságot, hogy akár pro, akár kontra véleményt nyilvánítsak a konkrét eset kapcsán. Inkább csak reménykedem, hogy az ügy minél hamarabb megnyugtatóan rendeződik.

A fent említett kihagyott koncerteket, különösen az egész biztosan felhőtlen szórakozást nyújtó Steel Panthert persze sajnálom, de összességében azért nem értékelném ezeket csalódásnak, hiszen a teljesen más jellegű (családi) örömök messzemenőkig kárpótóltak ezekért.

Révész Béla

1. The Faceless: Autotheism
2. God Forbid: Equilibrium
3. Gojira: L'Enfant Sauvage
4. Enslaved: RIITIIR
5. Ihsahn: Eremita
6. Grave: Endless Procession Of Souls
7. Meshuggah: Koloss
8. Lamb Of God: Resolution
9. Testament: Dark Roots Of Earth
10. Stone Sour: House Of Gold & Bones: Part 1
11. Illdisposed: Sense the Darkness
12. Job For A Cowboy: Demonocracy
13. Slash: Apocalyptic Love
14. Adrenaline Mob: Omertá
15. Kreator: Phantom Antichrist
16. Be'lakor: Of Breath and Bone
17. Cattle Decapitation: Monolith Of Inhumanity
18. Red Lamb: Red Lamb
19. Six Feet Under: Undead
20. The Forsaken: Beyond Redemption