Az első két album idején nagyon bírtam a Bullet For My Valentine-t, még annak dacára is, hogy őket is sújtotta a sokat látott – vagy magát annak képzelő – metalos közönségrétegek azon megvetése, amely minden fiatalok által tömegesen kedvelt, dinamikusan feltörekvő zenekart elkísér. Engem különösebben nem izgatott ez az egész: a még kiforratlanabb, de óriási zsigeri erőt, számos kiváló dalt rejtő The Poison és a thrashesebbre vett, összefogottabb Scream Aim Fire egyaránt sokat szólt nálam, és ma is remek albumoknak tartom őket. Aztán a banda vagy megrészegült a sikerektől, vagy csak túl sok gyümölcsszedő kezdett el hirtelen ólálkodni körülöttük, és a fiatal srácok nem tudtak ellenállni a rossz tanácsoknak. A felemásan dallamosodó, elerőtlenedett Fevernél valami eltörött, a legutóbbi, slágerlemeznek írt, de nemhogy slágerektől, hanem épkézláb daloktól is mentes Temper Temper pedig minden túlzás nélkül pocsékra sikeredett. Ott tényleg azt mondtam, hogy ez a zenekar ennyi volt.
A jelek szerint elég sokan lehettek ezzel így, Matt Tuckék ugyanis rekordgyorsasággal vezényeltek le egy brutális hátraarcot. 2013 februárjában jött ki az utolsó a lemez, ők meg már akkor decemberben elszabadították a Raising Hell dalt, amit persze hangzatos nyilatkozatok kísértek a gyökerekhez való visszakanyarodásról. Ezek után senkit sem lephet meg, hogy az ötödik album már címében is jelzi ezeket a törekvéseket a méreg-téma babrálásával, és a lemezen ennek megfelelően ismét a zúzósabb, régi Bulletet hallhatjuk. Azt, amelyet jó nyolc-tíz évvel ezelőtt egy egész rockrajongó generáció kezdett el isteníteni. És ezzel nem túlzok, hiszen a 21. század legsikeresebb brit metalcsapatáról beszélünk jó 4-5 millió eladott lemezzel. Persze kérdéses, mennyire lehet felállni a padlóról egy ilyen stíluskanyar után...
Jó előre leszögezem: pusztán zeneileg a Venom teljesen jól sikerült. Gyakorlatilag pontosan azt a lemezt szállították le most, amit harmadikként kellett volna letenniük az asztalra, és ebben az esetben valószínűleg egy szavam sem lenne, mert a banda profi módon összerakta a dalokat. Már a nyitó No Way Out metalcore-os ízekkel elővezetett, azon mégis túlmutató zúzdája is meggyőző, a dallamos refrén azonnal üt, és innentől fogva gyakorlatilag komoly üresjárat nélkül pörög végig az anyag az Army Of Noise tanítani való módon feszült bridge-ével és kevésbé kiscsaj-etető, de szintén ütős kórusával, a tempós-thrashes, mégis nagyon melodikus Brokennel, a lassú címadó jellegzetes korai Bullet-húzásaival, a The Harder The Heart (The Harder It Breaks) összekeverhetetlen vonszolós-dallamos kettősségével, a Hell Or High Water gurgulázó gitárdallamaival, ragadós melódiáival, egészen az alapkiadást záró Pariah groove/thrash-riffeléséig. Tényleg minden itt van, amit az ember vár(t volna az előző két albumon) ettől a bandától: nagyon okosan zenélnek, profi a hangszerelés, szépen is játszanak, az agresszió mellett minden dalban akad valami, amibe szinte azonnal bele lehet kapaszkodni, a hangzást pedig maga a legendás Colin Richardson tette topra. Olyan elsőre is kiugró, azonnal mérgező sláger nincs, mint a Tears Don't Fall, az All These Things I Hate (Revolve Around Me), a Scream címadója vagy a Hearts Burst Into Fire, akadnak átlagos pillanatok is, de ezek is szépen belesimulnak az összképbe, nincs velük gond. A klipes You Want A Battle? (Here's A War)-ból pedig aztán tényleg üvölt, hogy direkt himnusznak írták, patikamérlegen kiadagolva hozzá az összes komponenst, a tinédzsereknek szóló szöveggel együtt, de a többihez hasonlóan ez is működőképes.
Zeneileg. Viszont az a baj, hogy az egész lemez olyan szinten matekos teljesítmény, hogy azt már az én gyomrom sem veszi be. Sokakkal ellentétben nincsenek naiv illúzióim a metallal kapcsolatban, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a Bullet szintjén kőkemény bizniszről beszélünk, és nem is gondolnám, hogy bármi baj lenne ezzel – ez mindig is így volt, mióta csak a zeneipar tényleg iparszerűen működik. A metalos közönség egy jelentős része persze a mai napig nem hajlandó tudomást venni erről, és a valóságban abban a formában sosem létezett nemes elveket, ügyeket társít kedvenc muzsikájához. Én az ilyesmin legfeljebb a fejemet csóválom, de annyira azért gyarló vagyok, hogy legalább egy minimális hitelességet elvárok azoktól, akiket hallgatok. Márpedig egy adott lemezen mindig hallatszik, hogy az alkotói legalább valamennyire komolyan gondolták-e, amit rátettek, avagy sem. Fennkölt szóval akár ihletettségnek is nevezhetném ezt a megfoghatatlan tényezőt. Nehéz megfogalmazni, miben áll a lényege, de érzed, hogy jelen van-e egy lemezben: akkor is, ha igen, és akkor is, ha nincs.
Na, hát ez az, ami a Venomból a legminimálisabb mértékben is hiányzik. Sylvester Stallone megcsinálhatta annak idején, hogy miután a kutyát sem érdekelt komikusként, ismét gépfegyvert ragadott, de egy filmsztár eleve szerepet játszik, rockzenét meg valahol mélyen mégis azért hallgatunk, mert ad valami többletet, valami őszintét, valami – ahogy fentebb is írtam – zsigerit. Az évek során mindenki változik, és ez a zenén is tükröződik, de az sajnos nem megy, hogy elkezdem dühös zúzdával, utána átváltok valami kommersznek szánt, középutas, zavaros izébe, majd miután ez üzletileg nem jött be, mindössze hónapok leforgása alatt, rezzenéstelen arccal visszatérek a kiindulóponthoz, mintha közben mi sem történt volna. És még csak nem is csinálok titkot belőle a nyilatkozataimban. Ezzel ugyanis pont az vész ki a dologból, aminek – kamaszos túlidealizálás nélkül is – a rock, a metal lényegének kellene lennie: az ösztönösség. Ami egyébként a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem áll ellentétben sem azzal, hogy valaki dallamosabbá, netán zeneibbé válik, sem azzal, hogy kísérletezésbe kezd. Vérprofi (egészen pontosan túlságosan is profi) ez a lemez, csak sajnos baromira nem hiszem el egy hangját sem, és ez baj.
Ebben az esetben nincs egyszerű dolgom a pontozással. Önmagában nézve a dalok megérnek egy nyolcast, a történet hiteltelensége, már-már ijesztően cinikus kiszámítottsága és a csapat attitűdje viszont egy kövér nullát is indokol. Magamnak pedig megszavazok egy tízest, amiért nem kizárólag utóbbit vettem figyelembe. Ez így átlagolva egy hatos, és senki sem mondhatja, hogy nem tettem meg minden emberileg lehetségeset értük.
Hozzászólások
ójaj. hát az eddig megjelent három szám nagyon nem azt mutatja. én továbbra is nagyon félek.
A Trivium most viszi tovább a Shogun vonalat, ami szerintem nem baj. Súlyos lesz, nem reszelde.
Számos olyan bandát dicsértél már az egekig ezen az oldalon akik még ennyire sem hitelesek. :D
Na, de nem szemétkedni akartam, csak megkérdezni hogy a Fever miért nem volt jó? Nekem speciel az a második kedvencem tőlük. A Scream és a Fever szerintem rohadt jó albumok, nekem pont a Poison jött be kevésbé, arról konkrétan csak az a pár sláger tetszett amiket klippként vagy különböző soundtrack-ként adtak ki.
Ugye azért megengeded, hogy azt írjunk a saját oldalunkon, amit akarunk? Pláne egy szubjektív lemezismertetőb en. Az, hogy te mit akarsz, egy más kérdés.
Idézet - ADIZS:
Nincs mire válaszolni, amit akartam, azt leírtam a cikkben. Zeneileg 8 (mert ez is benne van, többek között pont a hozzád hasonló, a világot csakis egy fekete-fehér-igen-nem koordináta-rendszerben értelmezni képes olvasók számára), egyéb szempontokat tekintetbe véve kevesebb. Az meg egy évszázadok óta vesézgetett filozófiai kérdés, hogy a dolgot (művészeti alkotást, eseményt, akármit) önmagát nézzük, vagyis valamit ki lehet-e ragadni az összefüggéseibő l, vagy csak azokkal együtt értelmezhető. Ebben nálad és nálam lényegesen értelmesebb emberek sem tudnak dűlőre jutni, így vélhetően nem mi fogjuk megfejteni egy kommentfolyamba n a tutit.
Az olvasótábor egyébként természetesen és hálistennek messze nem nullához konverGál. És szintén természetesen ahogy nekem nem kötelező azt írnom, amit te olvasni akarsz, ugyanígy neked sem kötelező olvasnod, amit írok.
deniro2: te meg tekintesd meg az új pontozási skálát:
Ha 6 pont akkor: 6 – pozitív felé billegő mérleg egyértelmű gyenge pontokkal lemez (megjegyzés: gecire nem biográfia kritikát várok egy LEMEZkritikától ).
Ha a normális, reális pontozási rendszert nézzük, akkor MINIMUM: 8 – élvezetes, de nem eget rengető album
Ha meg ez nem igaz, akkor menjen a picsába az egész pontozási rendszer, az egész oldallal együtt a fenébe, minek fogadnak el egy pontozási rendszer, ha több száz km magasról fosnak rá? És erre most tényleg várok egy épeszű magyarázatot, mert nem az első eset, hogy eltérnek tőle, hanem kábé a második tucadik... ja tényleg, ha nem akarnak rá válaszolni, akkor maximum vesztenek egy tetves olvasót, aztán ennyi volt, bizton nem számít, egy nullához konvertáló olvasótáború metál oldalnál.
Ha lemezkritikát olvasok a lemez érdekel.
akkor már senki sem tudta, hogy most mégis mit kellene gondolnia, és az a lemez sem volt túl jó. És ezek a dolgok igenis számítanak ezen a színtéren, akárki akármit mond.
Igaz, a hitelesség valóban fontos , de az idő múlásával - sajnos - veszít a jelentőségéből és aki csak később, már egy jelentősebb diszkográfiával ismer meg egy bandát, az csak annyit lát, hogy valamelyik lemez jó valamelyik meg nem. Kivéve természetesen ha olvassa a Klasszikushock-at! :) Persze ettől még egy eltévelyedett lemez képes egy bandát a földbe állítani, és a hitelesség visszaszerzéséé rt sokat kell dolgozni (nem véletlenül a Slayer játszott közvetlenül a Metallica előtt a Big Four koncerteken és nem a Megadeth).
Mondjuk nekem a Bullett "nyálasabb lemezei is tetszettek:) Futni például egészen jól lehetett rájuk:)
Most látom, hogy erre nem válaszoltam, bocs, viszont a Facebookon szintén felmerült a példa, így ideírom, amit ott is reagáltam rá. Az egyik, hogy mások a Bullettel ellentétben mindezt nem nyolc hónap alatt vezényelték le vérgáz nyilatkozatok kíséretében: a Paradise Lostnak majdnem tíz évébe telt, mire visszatalált a régi stílusához, vagyis fokozatosság érvényesült, és ma sem tagadják meg a Hostot. (A Mötley más - ott azért volt egy énekesváltás is közben, egy gyökeresen más karakterű arccal, aki Vince-szel ellentétben gitáros és dalszerző is volt, és egyébként a '94-es lemezről szóló klasszikban le is írtam, mennyire gáz volt azok után a Generation Swine). A másik, hogy például a Paradise Lost sem csinált soha annyira szar lemezt, mint a Temper Temper. De hidd el, ha a Host után másfél-két évvel hozták volna ki az idei lemezt, miközben azt hangoztatják, hogy elég nehéz a közönségnek írni, de muszáj, és az előző album ilyen meg olyan volt, és ezért meg azért született, DE MOST AZTÁN!, arra is azt mondtam volna, hogy menjenek a francba, hiába lett volna jó a zene.
Maximálisan egyetértek.
Ja, én erre gondoltam, ha félreérthető volt. Kimatekozta a Risket, ami nem jött be, utána a válogatáson már visszadurvulás volt a két új dallal, és a World Needsszel visszatért a hagyományos stílushoz. De nem működött az sem, mert akkor már senki sem tudta, hogy most mégis mit kellene gondolnia, és az a lemez sem volt túl jó. És ezek a dolgok igenis számítanak ezen a színtéren, akárki akármit mond.
Idézet - ADIZS: