Shock!

A walesi Bullet For My Valentine-nak nagyon jól összejöttek a dolgok The Poison című debütáló lemezükkel, így nem túlzás azt állítani, hogy a Scream Aim Fire képében 2008 első igazán fontos metal albumát köszönthetjük a színen. Ennek persze az üzleti oldalon is megvannak az előnyei: ez a kettes anyag egyből a Billboard-lista negyedik helyén startolt, és az elkövetkezendő hónapokban bizonyára még többen ismerkednek majd meg a csapat nevével, hogy új kedvencet avassanak.

Bár már a The Poison is jóval sokrétűbb volt annál, minthogy könnyű szerrel begyömöszölhettük volna egyetlen skatulyába, összességében azért a metalcore volt rá a legtalálóbb jelző. Nos, Matthew Tuckék mára – eléggé kiszámítható módon – eltávolodtak ettől, és jobban nyitottak a hagyományosabb vonal felé. Az utolsó Trivium album iránya jó közelítés lehet: nagyjából hasonló a megközelítés, vagyis előtérbe került a klasszikus thrash/power dolgokat idéző irány, a hörgő-üvöltő vokalizálás pedig már csak itt-ott, amolyan színező jelleggel bukkan fel Michael Paget gitáros jóvoltából. A komoly dalszerzői kvalitások terén is adja magát a Trivium-párhuzam. Az amúgy is lejárt metalcore titulust tehát el lehet felejteni, mert ez itt egy szégyentelen metal album a Metallica, a Testament, az Iron Maiden és még egy sor patinás, klasszikus banda nyomdokain haladva rengeteg régisulis, thrashes gitártémával, ikerharmóniákkal, feelinges gitárszólók tömkelegével. Az úgynevezett modern ízeket tulajdonképpen az egész lemezen csak Tuck hangjának köszönhetjük, ami néhol kísértetiesen olyan, mintha James Hetfield beszívott volna egy jó adagnyi héliumot, de mindenképpen emocionálisabb, lágyabb orgánumról beszélünk, mint amit az ilyen típusú zenék esetében általában megszokhattunk. Emiatt persze egyből borítékolható, hogy sokan emózni kezdenek majd, de ezzel nem kell foglalkozni, mert baromság az egész. Ez itt metal, méghozzá nagyon.

Hamisítatlan göteborgi témával indul a lemez, de aztán nem kell sokat várni, hogy a Metallica-vonal vegye át a főszerepet: a Scream Aim Fire nóta egyértelmű Ride / Master ízeket hoz némi Iron Maidennel felturbósítva, és egyből be is költözik a fülbe fogós refrénjével, ütős tempóival. Az Eye Of The Storm ugyanilyen megnyerő, bár ez már inkább klasszikus Testament, de a stílus nagyon hasonló a forgószél-szerűen örvénylő gitárokkal. A direktebb Waking The Demon is ütős fülbemászó kórusával, itt a kezdőriff kábé olyan, mintha Eric Peterson értelmezte volna át a Spirit In Blacket. Ez a dal ugyanúgy simán felfért volna az utolsó Triviumra, mint a Disappear, ahol egy nagy terű, szellős heavy metal riff adja az alapot, és ugyanolyan simán le lehet ossianozni, mint az Anthem (We Are The Fire)-t Matt Heafyéknél. Máshol klasszikus Death Angel és Exodus ízek is felbukkannak (utóbbira a Take It Out On Me gitárjai szolgáltatják a legkézenfekvőbb példát), a Say Goodnight power lírának pedig még a szerkezete is olyan, mint valami régi nagy Testament balladáé. Roppant erősre sikeredett a lemez vége felé elhelyezett két tipikusabb, urambocsá' metalcore-osabb nóta is (End Of Days és Last To Know).

A Bullet For My Valentine-t a fenti vegytisztán fémes megközelítés mellett ugyanakkor továbbra is jellemzi egyfajta érdekes kettősség, ami akkor válik igazán kézzelfoghatóvá, ha lazább húrokat pengetnek. A harmadikként érkező Hearts Burst Into Fire például jóval lazább vizekre evez annál a maga édeskés harmóniáival, mint azt az előtte szereplő két dal alapján várná az ember, ugyanakkor ez a dallamos nóta is szépen építkezik. Matt torka és dallamvilága egyértelműen James LaBrie középfekvéseit idézi, noha a Dream Theater frontembere fénykorában nyilván ezerszer jobb énekes volt, mint Tuck. Ennek ellenére a hasonlóság tagadhatatlan. Ugyanígy meglepő a Deliver Us From Evil is, ami ennél jóval vehemensebb téma, de valami megfoghatatlan módon mégis elüt a többi daltól. A záró Forever And Always is érdekes a maga hullámzó, hipnotikusabb tempóival, Matt itt megint LaBrie egy kicsit, de jól csinálja. Biztos akadnak majd szép számmal, akik úgy vélik, hogy e dalok megbontják az album egységét, és nem is feltétlenül vitatkozom velük, de nem tagadom, nekem ezek is bejönnek.

Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy a Bullet For My Valentine-ban komoly ígéret rejlik a jövőre nézve, a Scream Aim Fire pedig annak rendje és módja szerint be is rúg néhány olyan gólt, amit az előző lemezen még nem sikerült abszolválniuk. Colin Richardson is eszméletlen jó hangzást kreált az alapanyaghoz, vagyis ha minden vágyad egy lendületes, hagyományőrző, de ugyanakkor jellegzetesen 2008-as thrash/power anyag és mondjuk tetszett az utolsó Trivium, nyugodtan tegyél egy próbát.