Shock!

Olvasóink nagy része előtt bizonyára nem titok már, hogy a Fates Warning két oszlopos tagját, Ray Alder énekest és egykori ütősét, Mark Zondert takarja az A-Z-re keresztelt legfrissebb szupergroup. A vendégzenészekkel kiegészült alakulatot egyelőre még nem nevezném teljes értékű zenekarnak, hiszen a két főszereplő neve eleve kiemelt figyelmet kap, jelenlétük pedig beszédesebb bármilyen szónál, legalábbis a beavatottak és a Fates Warning-rajongók szótárában. Szemfülesebbek nyilván a félreértelmezhetetlen logót is rögtön beazonosították, úgyhogy a csomagolás alapján talán már a muzsika ismerete nélkül is sejthető, hogy alkotóik ezúttal ismét fincsi falatokat helyeztek elénk a tányérra. Mert ugye a hallgató önkéntelenül is kacérkodik a gondolattal: vajon mi lenne, ha az Asia finom, igényes AOR-ját összemixelnénk a Fates Warning szintén finom, igényes progos muzsikájával? A választ szerencsére már nem kell feltételes módba helyeznünk, s így a FW-családfa is újabb kísérlettel bővült, ami persze nekünk csak jó.

Egy ideje a zenekar tagjai amúgy is elég sokféle és különböző zenei területekre kezdtek terjeszkedni: John Arch-nak és Jim Matheosnak ugye ott van az Arch/Matheos, illetve az OSI, vagy éppen az utaztatós, ambient stílusban mozgó Tuesday The Sky, hogy csak a legismertebbeket említsem. Az első Arch/Matheos-anyagot leszámítva a gitáros egyéni termékei érzésem szerint az utóbbi időkben mintha egy kissé megfáradtak volna, vagy legalábbis engem valamiért nem tudtak úgy beszippantani, mint ahogy az anyabanda rendszeresen szokott, vagy úgy, ahogy most Alderék friss anyaga is, ami például Matheos nélkül is tökéletesen működik. Joop Wolters gitáros jelenléte sem enged semmi rosszra következtetni, hiszen ő is leginkább a Kansas egykori frontembere, Steve Walsh mellől lehet ismerős, ahogy a billentyűs Vivian Lalu is (akinek az idén szintén megjelent egy remek albuma amelyről szégyenszemre még nem írtunk). S akkor már említsük meg a Steve Vai és Nuno Bettencourt nevéhez kapcsolható Philip Bynoe basszert is, aki egyébként Zonder Warlord projektjében is érdekelt.

A végeredmény pedig természetesen sokkal warningosabb, mint bármelyik Matheos által fémjelzett társulaté, vagy ha túlságosan le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, a legjobb jelző ide az lenne, hogy az A-Z tulajdonképpen egy Fates Warning Light. Az itt hallható muzsika pedig abszolút arra enged következtetni, hogy az énekes legalább ugyanolyan fontos összetevője a proggereknek, mint a gitáros. Sőt, valószínűleg nem harapná le senki a fejem akkor sem, ha olyasmit állítanék, hogy talán még fontosabb is bármelyiküknél. Ray kivételes dallamérzéke és orgánuma nagyon sokat nyom a latban, legyen szó akármilyen formációról. A tőle megszokott melankólia hiánya miatt persze nem biztos, hogy mindenkinél nyerő lesz ez a mostani napfényes, pozitív töltetű formula, azonban ha valaki behatóbban ismeri az életművet, bizonyára tudja, hogy a Fates Warningban mindig is ott volt ez a fajta melodikusabb vonal. Elég csak felidézni az egykori nagy favoritokat: We Only Say Goodbye, Eye To Eye, Through Different Eyes... Összetenni persze nem lehet az anyacsapat katartikusabb pillanataival, de az Asia egy-két későbbi rutinmunkája mellé azért bőven odaférnek az A-Z darabjai is. A Redemption és az Engine szigorúbb progresszív metálját meg csak azért nem citálom ide, mert teljesen más zenei terület.

A dobcájgon egyszerre minden csépelhető instrumentumot megszólaltató, tipikus Zonder-féle ritmusképletekkel agyondíszített tétellel nyitják meg a műsort (Trial By Fire), aztán az eszement ütős megoldások a ragadós The Far Side Of The Horizonban is folytatódnak, persze mindez olyan profi módon levezényelve, hogy egy pillanatra sem törik meg velük a lendület, és még véletlenül sem matekozták szét a nótát. Hát igen... valahogy így kell izgalmas dobtémákat odarakni egy szerzemény alá úgy, hogy ne legyen zavaró. A Rise Again is pontosan úgy kezdődik, mint egy Toto-nóta, hogy aztán a légies vokálokkal az egészet átvezessék – hová is? Ja igen, Asiába. Aztán megkapjuk a klasszik Yes-alapokra felhúzott Run Awayt is, s ha netán a Rush-betétekkel megbabonázott Window Panes harmóniái esetleg mégsem ragadnának kellőképpen magukkal, itt is érdemes csak a dobos ötletes díszítéseire figyelni. Mark a teljes lemezen nagyon komolyan odateszi magát, s csupán itt hallható játéka alapján mindenképpen maximálisra értékelném, ahogy felbruttózza a szerzeményeket. Remek felépítésű darab a Jeff Scott Soto-féle refrénnel megerősített Borrowed Time is, a végén kellemes lendületet vevő Strandeddel együtt, amit akár az album legerősebbjének is kinevezhetnénk. Kip Winger szólócuccain hallhattunk utóbbihoz hasonló igényes műveket.

Röviden összefoglalva, ez itt most egy Ray Alder- és Mark Zonder-féle esszencia A-tól Z-ig, amelynek az igényesség melletti egyik legnagyobb erénye, hogy minden pillanatát jóra lehet hallgatni, és pár hallgatás után is emlékezni fogsz rájuk. Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy a Fates „másik fele", a Jim Matheos és Joey Vera tengely mellé felsorakozott, Simon Phillipsszel és Steve Overlandel debütáló Kings Of Mercia mennyire erős anyaggal rukkol majd elő, még úgy is, hogy Overlandet nem nagyon tudom elképzelni Matheos stílusához. De lehetséges, hogy éppen emiatt fog az is működni.

(Egyébként, ha még nem sokalltatok be Alderből és szeretitek azt is, ha szigorúbb zenei alapokra énekel, ajánlom az ausztrál Glen McMaster gitáros szintén idén megjelent, Figure Of Speechlessre keresztelt projektjét is, ahol Derek Sherinian, Ron „Bumblefoot″ Thal, Tony Franklin és Brian Tichy játékával kiegészülve szerepel együtt a Fates Warning legendás torka, mindenképp megsüvegelendő anyag az is.)