Kimondottan jó érzés, hogy az utóbbi években ismét akadnak olyan fiatal brit rock/metal bandák, akiket nemcsak a szigetország szánalmas zenei sajtója magasztal az égig bő nyállal, hogy aztán pár hónap elteltével örökre el is feledkezzen róluk, hanem tényleg jók. A sort a Lostprophets kezdte pár évvel ezelőtt, de most úgy látszik, a hozzájuk hasonlóan szintén wales-i Bullet For My Valentine képében is sikerült egy potenciális új kedvenccel összefutnom.
A The Poison a zenekar első teljes nagylemeze, és minden körülmények között megállja a helyét, főleg annak fényében, hogy a tagok pofátlanul fiatalok, úgy 20 év körül lehetnek. Ha már a Lostprophets-ot említettem fentebb, maga a stílus is rokon a prófétákéval, hasonló a dallamvilág, a frissesség, ám van egy jelentékeny különbség: a Bullet For My Valentine jóval súlyosabban, karcosabban adja elő magát, hogy azt ne mondjam, metalcore-osabbak. Matthew Tuck énekes hangja egyébként szintén a Lostprophets párhuzamot erősíti, mivel erősen Ian Watkinst idézi. A mai trendeknek megfelelően ugyanakkor többen is énekelnek a csapatban: Michael Paget gitáros és Jason James basszer is besegítenek a vokalizálásba, ami sok üvöltős, durvább részt eredményezett. Ez sem unikum manapság, de akkor is jól csinálják. Ha további hatásokról beszélünk, muszáj megemlítenem az Iron Maident is, a fickók alighanem komoly Harris & Co. diétán élhettek tinédzser korukban, erre utalnak a jellegzetes triolás tempók és harmóniatémák, de még a szerencsére bőségesen adagolt - és mellesleg kimondottan pofás - gitárszólók közben is gyakran előtolul a Maiden. A Metallica neve is beugrik egy-egy vérmesebb gitártéma hallatán, de inkább csak érzés szintjén.
Habár rengeteg fogós dallam és hangszeres rész lelhető a The Poisonon, nem egy azonnal ható anyag ez, a csapat szereti a sok váltással tarkított, több részegységből összeállított szerzeményeket, ami egyébként szintén nem hátrány, pláne, hogy egyáltalán nem erőltetett a dolog.
Okosan, profi zenészaggyal megírt dalokról beszélhetünk, ahol minden rész az előzőből következik, még akkor is, ha esetleg gyökeresen eltér attól. Nagy megfejtésektől ugyanakkor nem kell félni, ez szimplán csak erős modern metal muzsika néhány hihetetlenül jól eltalált pillanattal - a Tears Don't Fall vagy az All These Things I Hate (Revolve Around Me) például simán 10 pontos nóták - és pár szimplán jóval.
Abszolút meggyőző tehát a zenekar, hogy mégsem adok több pontot a Poisonra, annak pusztán annyi az oka, hogy egyben hallgatva kicsit összefolyik a lemez, még nem egyformán karakteres minden szám, ráadásul kicsit hosszúnak is tűnik ez az 57 perc. Érzésem szerint egy cseppet sokat akartak markolni így elsőre - a foguk végül nem törött bele, de nem is sikerült bevinniük a mindenkit kifektető, állkapocsreccsentő jobbegyenest. Egy év intenzív turnézás után viszont olyan második lemezt rázhatnak ki magukból, hogy csak úgy lesünk majd ki a fejünkből mindannyian.
