Shock!

„Ami jó, az jó. Ez rossz.” A klasszikus mondás jutott újra és újra eszembe a hosszúnevű walesiek új anyagának hallatán. Nem egészen lehet másképpen értelmezni azt, amikor egy egykoron jó zenékkel indító zenekar becsomagolja saját magát egy gyerekes, közhelyparádéval teleszórt cukorkás dobozba. A Temper Temper olyan, mintha valaki női selyemhálóingben bizonygatná, mennyire bika, mennyire dolgozik benne a tesztoszteron: vicces, nevetséges és sajnálatos, cuki ciki.

Az album első pár másodperce ígéretesen indul: a vastag belépő mellé Matt Tuck kung-fu pandás „hijjjjáááá” köszöntője még komolyan is vehető, egészen addig, amíg el nem kezdődik a verze, és az ember csak kapkodja a fejét az affektálás, a nyöszörgés, a morcosnak szánt suttogás, a fuldokló kiabálás és az erőltetett babapiskóta-metal énekhangok között. Egyedül Michael Paget ízesen old school szólója nyújt némi vigaszt a szétprüntyögött értelmezhetetlenségben, s itt, rögtön az elején lapítsuk is el a dolgot: nem a zenészek képességeivel van baj, tudás bőven áll a kivitelezés mögött. A koncepció és az ötlettelenség hiánya azonban megdöbbentő egy nem is olyan régen még komoly eladási mutatókat felvillantó banda esetében. (Ha már szóba jött: nem úgy tűnik, hogy én képviselem a különvéleményt.) Bedobáltak mindent a turmixba, ami éppen eszükbe jutott, s amiről feltételezhették, hogy a tinilányok örömgyantázásba kezdenek a hallatán.

Ékes példája ennek a másodikként jegyzett Truth Hurts, amely mintha valami alkoholista Bon Jovi feldolgozás lenne, idióta refrénjeivel, még idiótább pattogásával, és azzal a megbocsáthatatlan macskanyávogással a vége felé, amiért alapból jár a büntetőpont. Már a 2010-es Fevernél is felmerült a kérdés: biztosan a legjobb választás volt Don Gilmore produceri szerződtetése? Itt már nem fogalmaznék ennyire szelíd formában. A címadó nótánál válik rémisztő bizonyossággá az első sejtés: az egymásra dobált brit heavy metal, az amatőr szintű metalcore, a nu-csökevények és a groove összegyurmázása nagyszerű ötlet, de csak akkor, ha azt nem ad hoc jelleggel teszik. Itt sajnos nem ez a helyzet. Ötlettelen, giccses közhelyorgiát kapunk, olyan mesterséges dalszerkezetekkel, amelyek mintha gyártósoron készültek volna, nem pedig próbateremben.

És így tovább. A Pow megint pár másodpercnyi reményt ad a kezdetével, azután Tuck valami olyan fertelem nátha hangon kezd el lírázni a szintén fertelem műanyag alapra, hogy jó érzésű ember sikoltva kezdi el kattintgatni a likvidáló gombot. Gagyi, tipikusan C-side zene (értsd: soha nem kellett volna kiadni), az eredetiség és az önállóság hangyafasznyi morzsája nélkül. A Dirty Little Secret ismét egy szép hiiiijjjával indul, hogy aztán az torokmester felrántsa a pattogós selyemtangát, bandáját női zenekarrá változtassa, majd mézes, fülbemászó sziruprefrénnel andalítsa a macsizacsi híveit. (A kifejezést én sem értem, de ide kívánkozott.) A Leech hasonlóan komoly tétel, s itt említtessék meg az albumon végighúzódó kivételesen dedós szövegvilág is. A „You’re living in a world of lies, your life is fictional, so unpredictable” és mágikus mondatrokonsága egyszerre kínos és nevetséges. Nekem, a hallgatónak legalábbis az. A stúdióban biztosan kölyökpezsiztek egy nagyot a mélylélektan ünnepén.

A Dead To The World megint csak Paget klasszikus szólója miatt hallgatható, de van jó oldala is a dolognak: nagyjából ekkor kezdhetünk nevetni az egészen, amely az album végére – az elfogyasztott sör mennyiségétől és a baráti társaságtól függően – beteges röhögőgörcsbe válthat. Ha szerencsések vagyunk. Ha nem, akkor dühroham. Hiába keménykedik a dal a közepe táján egy szép nagy adagot, hiába a maidenes gitártolás, menthetetlen az egész. A Riot bajszos-káromkodós, durcás, gyorsfagyasztott szerencsétlenkedéséhez hasonlóan (a szöveg mindent visz, „here come the sirens, here comes the law, run from the sirens, run from the law"), amelyhez ráadásul készítettek egy olyan bugyuta klipet, amelyet tényleg csak a legnagyobbak vagy a legamatőrebbek engedhetnek meg maguknak. Esetünkben nem az előbbire próbálok célozni.

A Saints n Sinners talán az egyetlen hallgatható, régi energiát idéző nóta az albumon, de mire idáig eljutunk, már annyira belefáradunk a bárgyúságba, hogy szinte fel sem tűnik. Csak az, hogy ezt követően hamarosan véget ér az egész a riasztóan együgyű Livin Life (On The Edge Of A Knife) szerzeménnyel, amelyben Tuck még bemutatja, hogyan nem kellene ezt csinálni, majd végre jön az áldott csend, mint best track on disz óful shit.

A Fever már a zsákutca felé kacsintgatott, az új produktum pedig szépen be is csusszant a kilátástalanságba. Innen aztán merre tovább? Ezen az úton előre nem lehet, a tolatáshoz pedig kicsit késő vagy korán van: nem akkora horderejű zenekarról beszélünk, amely megengedheti magának a totális mellényúlást. Pedig sikerült. A Bullet For My Valentine éppen kinyírta magát. Alapból igen szigorúan hallgatok manapság zenét, de ez rekordidő alatt csapta ki nálam a biztosítékot. Minden energiát, kreativitást, erőt és ötletet nélkülöző anyag, az idei Év Legrosszabb Albuma verseny eddigi favoritja. És ez nem szarkazmus. Csak szimplán az eleje. Minden kazmus nélkül. Vállalhatatlan.