„Dave Grohl sokat tett azért ezzel a lemezzel, hogy a világ ne a Nirvana ex-dobosaként, hanem a Foo Fighters énekes/gitárosaként tekintsen rá” – valami ilyesmit írt Lénárd Laci a Metal Hammerben, a Foo Fighters The Colour And The Shape lemezének kritikájában jó húsz évvel ezelőtt. Tisztán emlékszem, mennyire erősen túlzónak találtam akkor ezt a kitételt, és jó okom volt erre: 1997-ben a Nirvana szelleme még ott lebegett körülöttünk a mindennapokban, és teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy Grohl egy saját bandával valaha is kiléphessen a nagy árnyékból. Emlékszem, az azévi szigetes bulijuk körül sem volt különösebb őrület, a reakciók is igen visszafogottnak bizonyultak. Aztán valahogy mégis beindult a motor, a csapat rálépett a nagypályára, és pár év alatt kiderült, hogy tévedtem, méghozzá elég méreteset. Jelenleg 2017-et írunk, a Nirvana nyilván örök, de mégis, ma már leginkább csak emlék, olyasfajta mítosz, mint Elvis vagy a Doors, miközben a Foo Fighters viszont nagyon is a jelen. Ami pedig Dave Grohlt illeti, ő elsődlegesen, természetesen és magától értetődően a Foo Fighters énekes/gitárosa – az Arénában mindenki jól meg is bizonyosodhatott róla, miként lehetett képes ilyen példa nélkül álló bravúrra.
Ritka Magyarországon a közel teltházas arénás rockbuli, de aligha lephetett meg bárkit is, hogy húsz évvel első és utolsó hazai jelenése után a Foo Fighters megtöltötte a helyet: végső soron a világ egyik utolsó arénabandájáról beszélünk, akikre ráadásul baromira ki is éhezett a magyar közönség ennyi idő után. Főleg, hogy miként a bevezetőben is utaltam rá, akkoriban még a fene sem gondolta, mivé fejlődik ez a történet – rokonszenves volt a kezdés is, szó se róla, de tényleg abszurdnak tűnt, hogy Grohl még egyszer, immáron önállóan is a mennybe megy. De tagadhatatlanul a mennybe ment, és ennek megfelelően az Arénába belépve szinte azonnal tapintani lehetett az euforikus izgalmat. Mire bejutottam a sokezres tömegben a küzdőtérre, a brit God Damn lement és le is szerelt, hogy aztán háromnegyed kilenc körül megkezdődjön az év egyik legfontosabb hazai rockbulija.
időpont:
2017. június 26. |
helyszín:
Budapest, Papp László Sportaréna |
Neked hogy tetszett?
|
Előrebocsátom: azzal együtt, hogy Dave Grohlt a komplett zeneipar egyik legjobb fej, legszimpatikusabb figurájának, Taylor Hawkinst pedig igazi doboszseninek tartom, távolról sem vagyok Foo Fighters-rajongó. Bírom a banda egyes dalait, de a lemezeiket sosem hallgattam szét úgy, mint mondjuk a zseniális Probot-albumot ugyancsak a főnöktől. Nos, ehhez képest mindent elárul a hétfő esti koncertről, hogy hiába nyomták két és fél órán át a színpadon, egyetlen percig sem unatkoztam, és végig az járt a fejemben: Dave Grohl a komplett zeneipar egyik legjobb fej, legszimpatikusabb figurája, Taylor Hawkins pedig igazi doboszseni. És valóban ennyire lehengerlőek voltak...
Igen, ha esetleg nem voltál ott, jól olvastad: a banda tényleg két és fél órát töltött a színpadon, és Dave már jó előre, az Everlong – Monkey Wrench – Learn To Fly nyitó triász környékén leszögezte, hogy hosszú estének nézünk elébe. És a hosszú este még azzal együtt sem tűnt túl hosszúnak, hogy a Foo Fighters egyébként a személyi átfedések mellett egy dolgot kétségtelenül megörökölt a Nirvanától, ez pedig az imázsmentes, hétköznapi kiállás. Itt bizony nem volt semmiféle túlpörgetett látvány, csak hátsó ledfal, kivetítő meg némi szépen megkomponált, de semmiképpen sem extra fényjáték, ezen túlmenően pedig ott nyomul a színpadon hat pólós-farmeres csávó, akik simán csak nyomják egymás után az elmúlt huszonkét év ismertebb és mérsékelten ismert dalait. És így is működik a dolog.
Hogy mi a titok? Több is van. Az első és legfontosabb mindenképpen Grohl egyénisége, ami a dalait is beragyogja: ezt a faszit egyszerűen nem lehet nem szeretni, ahogy végig rágózva, kikacsintva, arcán azzal a csibészes mosollyal, mégis verejtékben úszó szenvedéllyel nyomja a nótákat. Az ember vagy elhiszi, amit lát és hall a színpadon egy zenésztől, vagy nem – neki mindent elhiszel, és annak ellenére, hogy a világ egyik legnagyobb rocksztárja, biztos vagyok benne, hogy a lehető legnormálisabb arc maradt a hétköznapokban is. A második, hogy ezek a dalok – noha koncerten, egy egységes műsorba applikálva sem tartom mindet egyformán erősnek – élőben is ütnek, hatnak, működnek. A harmadik, hogy a zenekar tényleg zenekar, ez a hat arc láthatóan valóban együtt van, és nem csak a színpadon smúzolnak, hogy aztán már az öltöző felé vezető úton se beszéljen senki egy szót sem a másikkal. Ez a baráti légkör mindvégig érződött, valóban egységként működnek. A negyedik pedig az a lehengerlő energia, amelynek elsősorban a Foo Fighters kettes számú frontembere, azaz Hawkins a letéteményese. Mindez együtt valami olyan jókedvű, egyszerre old school és minden ízében korszerű, naprakész elegyet eredményez, hogy az emberben egy pillanatig sem merül fel kérdés azt illetően, miért játszik ekkora – meg még nagyobb – helyeken a banda.
Ahogy említettem, maga a műsor pengén felépített, dinamikailag is perfekt program volt, amit pont a legjobbkor törtek meg Grohl szellemes, de nem szellemeskedő átkötői, amelyek ráadásul sosem nyúltak hosszabbra a kelleténél. Láthatóan a csapatnak is bejött a közönség határtalan lelkesedése – Dave meg is jegyezte, hogy az a bizonyos húsz évvel ezelőtti buli eléggé másmilyenre sikeredett ezen a téren –, de hát ezeket a néhol rágógumis, de mindvégig nagyon okosan megírt, cseppet sem buta slágereket tényleg arra álmodták, hogy még az ülőhelyeken is végig állva énekelje őket mindenki. És nem csak az olyan energiabombákat, mint az említett első három nóta, a The Pretender vagy a Times Like These, hanem az olyan visszafogottabb tételeket is, mint például a Big Me, amely a maga földközeli, minimalista egyszerűségében elővezetve egyenesen szívbemarkolónak bizonyult. Vagy ott volt például a Skin And Bones, ahol a nemrég hivatalos taggá vált Rami Jaffee és Hawkins tangóharmonika-dob kettőse egyenesen gyönyörűen pörgette fel a maximumig a dalt, hogy aztán pont a szakadék széléről rántsák vissza. Ezek az apróságok mutatják meg igazán, micsoda zenei egység ez a csapat.
Mindez akkor is így van, ha egyébként Grohl és Hawkins mellett a többiek tényleg kevésbé feltűnő arcok. Jó, Pat Smear ma is ugyanolyan FURA, mint annak idején, '94-ben a Nirvana dobozgitáros szettjében, de ő is végig a háttérbe húzódott, akárcsak Nate Mendel, Chris Shiflett és az említett Jaffee. Viszont mindannyian szépen aládolgoztak Dave-nek, miközben Taylor valami egészen döbbenetes intenzitással hajtja a gépezetet, és a briliánsan erőteljes, vibráló, húzós, változatos satöbbi-satöbbi dobjáték mellett még remekül énekel is. Tényleg az egész színtér egyik legjobbja a csávó, és érdekes módon neki nem megalomán méretű dobcuccal kell ezt a nézők tudtára hoznia... Ráadásul ugyanolyan ízig-vérig pozitív kisugárzású, mosolygós, vidám forma, mint Grohl.
Egy ennyire monstre műsorban nyilván mindenki mást él meg csúcspontként, nálam az említett Big Me és Skin And Bones mellett érdekes módon a Wasting Light Arlandriája ütötte most a legnagyobbat, de majdnem ennyire élveztem a Wheelset, sőt, a friss Runt is. A másik új téma, a Taylor által énekelt Sunday Rain is meggyőzőnek tűnt, ezt eddig csak Rigában nyomták élőben. A végén elővezetett Best Of You pedig már tényleg csak az utolsó energiamorzsákat facsarta ki mindenkiből. És mint említettem, nem vagyok Foo Fighters-rajongó, de kíváncsi lennék arra az emberre, aki ezek után elégedetlenül távozott a helyszínről. Egyszerre volt ez az este vérprofi arénakoncert, fölényesen laza jutalomjáték és bensőséges fejsimogatás a rajongótábornak – most hirtelen nem is jut eszembe a közelmúltból olyan buli, ahol egy ilyen kategóriájú előadó ilyen mértékben pakolta volna ki szívét-lelkét mindenki elé. Le a kalappal, komolyan.
Fotó: Máté Éva
Hozzászólások
Nem.
Ha valami kihal, akkor az egész történetnek egyszer és mindenkorra vége.
A másik meg az, hogy ha "egy ilyen fickó miatt hal ki (hal ki, Úristen...) 30 évre egy műfaj", akkor arra a faszira érdemes odafigyelni.
Éppenséggel a Foo Fighters Grohl révén elég erőteljesen a "Nirvana jelenségből" fakad. :D Sose értettem azokat akik beleborulnak egy stílusba és ami azon kívül van, azt szarozzák, tudomást se vesznek róla vagy lebecsülik. Én soha semelyik zenészre, zenekarra nem tudnék úgy tekinteni, mint akik akár tőlem, mint rajongótól, akár a zene egészétől bármit elvettek volna. Nevetséges. Én minden kreatív embert tisztelek, hogy nem elvesz, hanem ad, mert alkot. Imádom a Nirvanát, de imádom a szinte teljes ellentéteként felfogható Foo Fighterst is. Közben meg épp most tettem Skid Rowt és King's X-et a lejátszómra, de úgyis mindjárt jön valaki, aki megfejti, miért nem szerethetem egyszerre ezeket a zenéket. :D
Ezt a Nirvana ügyet meg legalább itt engedjük már el, pláne az ilyen Bieberes párhuzamokig eljutva...bocsánat de ezeken már csak mosolyogni tudok. Itt a Foo Fightersről van szó, ami mondhatni 100%-ig el lett választva ettől a sztoritól már 20 éve is, nemhogy most ennyi mindennel a hátuk mögött.
Mi az, hogy NEM ÜTÖTT SOHA AKKORÁT, meg hogy KIS KÖZÖSSÉG? Nem akarlak megsérteni, de láthatóan úgy osztod az észt valamiről, hogy fogalmad sincs a témáról. Ezek a zenekarok lemezeladásilag , koncertnézőszám ilag is egészen brutálisan magas szinten mozogtak, nyugodtan nézz utána. Cornell-lel és a Soundgardennel meg rengeteg helyen foglalkoztak/tunk a halála előtt is, maximum te nem figyeltél oda. Ezt is nyugodtan keresd vissza akár nálunk is, hány hír, cikk stb. jelent meg róluk mondjuk a Soundgarden visszatérése óta.
Idézet - jumanji:
Miért lett volna elképzelhetetle n? Kurt Cobain többek között olyan zenekarokra hivatkozott rendszeresen a Pixies meg a többi alter-vonalas cucc mellett, mint a Black Sabbath, a Judas Priest vagy a Slayer. Tudom, hogy egyszerűbbnek tűnik a világ fekete-fehérben, de sajnos nem az. :)
Ebből a Soundgarden-t és a Pearl Jam-et vagyok hajlandó elfogadni, a többit nem. Hogy egy kis közösségnek átütőerejű lett 1-2 zenekar, azt nem mondanám világmegváltásn ak, hozzátéve, hogy a Pearl Jam és a Soundgarden (attól függetlenül, hogy mindkét zenekar agyonverte a Nirvana-t zeneiségben) sem ütött akkorát soha, mint egy klasszikus Jovi, Journey, Toto, Leppi stb. lemez. Illetve a másik problémám ezzel, hogy hol vannak ma ezek a bandák? Szegény Chris Cornell-ről is, csak a halála miatt hallottam, mert korábban alig volt velük foglalkozva.
A hullagyalázást meg megintcsak kikérem magamnak, Cobain-nevét ezidáig le sem írtam és nem is állt szándékomban. Nem az emberről fogalmaztam meg kritikát, hanem amit itt hagyott maga után. Ha Lennon-nal, Jim Morrison-nal, de akár Bonzo-val lehet foglalkozni, akkor had lehessen már egy rohadt kritikát megfogalmazni egy olyan ember zenekarára, aki igenis jelentős mértékben befolyásolta a zene képét. Szerintem egyikünknek sem ez a szándéka. Amikor a Nirvana-t szidom, akkor a zenekarra gondolok.
Az eredeti témára visszatérve, akik szerint meg baromság amit írtam, miért állt be Grohl egy olyan kampányba (hbo-s dokumentum sorozatok, zeppelin ajnározás), ami a Nirvana-s időkben elképzelhetetle n lett volna?
Többtényezős dologról van szó, nagyon röviden én így látom:
- Iszonyatosan nagy változások mentek végbe a világban a '90-es évek fordulóján, ami a közhangulatban is leképeződött.
- Nagyjából ekkorra nőtt fel és kezdett el kikopni a mindennapos zenehallgatásbó l, koncertrejárásb ól az a generáció, amelyiknek a '80-as évek rock/metalja volt az alapélmény, és jött a következő nemzedék. És az egyes generációk sosem azt hallgatják, mint az előző.
- A hajmetalt irgalmatlanul túlpörgette a zeneipar, senki se mondja, hogy az a túltermelés normális volt és nem erőltetett. Egyszerűen megcsömörlöttek tőle az emberek, főleg, hogy azért igencsak akadtak a műfaj harmad- és negyedvonalában olyan zenekarok, amiknek elég nehéz indokolni a létjogosultságá t, még úgy is, hogy nálam nagyobb hajmetal-fan nem létezik. Magyarul: rengeteg szar is megjelent, mert pénzt lehetett vele keresni.
A fenti dolgok pedig szépen összeadódtak. Fokozatosan megfigyelhető, hogyan kezdtek el felfutni a bizarrabb, érdekesebb, kísérletezősebb zenekarok a rockvonalon: Jane's Addiction, Faith No More, Living Colour, Chili, NIN, satöbbi. A bomba a Nirvanánál robbant, akik a lehető legjobb időben jöttek ki a lehető legjobb (= kellően fogós, popos dalokkal teli, ezáltal tökéletesen eladható) albummal.
Anélkül, hogy nagyon belemennék zeneelméleti fejtegetésekbe, annyit azért megjegyeznék, hogy a '80-as éveknek hatalmas jelentősége volt a rockzene szempontjából. Ez az időszak volt az, mikor a korábbi blues alapú megközelítés kiegészült számos komolyzenéből elcsent elemmel, és így az egész zenei irányzat szintet lépett. A zenészek számára olyan lehetőségek nyíltak meg, mint soha korábban. Meggyőződésem, hogy enélkül a mai nagy öregek is eltűntek volna már a süllyesztőben, mert évekkel, évtizedekkel ezelőtt totális unalomba fulladt volna az egész műfaj. Szerintem a mai retró hullám és a klasszikus zenekarok feltámadása/hegemóniája annak is köszönhető, hogy a rockzene határai kiszélesedtek és 40 évig nem csak annyi történt, hogy AC/DC meg Sabbath klónok tízezrei próbálták elsütni ugyanazt a pentaton skálát.
És, hogy az itt kialakult Nirvana és folyományai vitához is kapcsolódjak; Szerintem a '90-es évek mainstream rock irányváltásának is szerepe van abban, hogy manapság nagyrészt a klasszikus rock zenekarok tarolnak az arénákban, mert hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön az igény a visszakanyarodá sra.
Szóval, szerintem a '80-as évek rockzenéje közel akkora jelentőséggel bír, mint a '70-es éveké, a '90-es évek zűrzavara pedig hosszútávon jót tett a műfajnak.
Frontiers, elnézést kérnék akkor a mellényúlásomér t, látod, én vállalom! Legközelebb körültekintőbb leszek.
Jumanjinak meg annyit, hogy egy hajszálnyival sem sikerült intelligensebbe t írni, mint nekem, szal leülhetsz, kampó!