Shock!

A napokban lett volna 50 éves az egyik utolsó igazi rocksztár. Emiatt a megnevezés miatt mondjuk egészen biztosan ő lenne az első, aki a szemembe köpne, de attól az még igaz marad. „Meddig él egy ötvenéves férfi?" – jut önkéntelenül is eszembe a P. Mobil veretes sora, és azt hiszem, Kurt Cobain esetében bizony jó sokáig. Hiszen még mindig megemlékeznek róla, vérre menő vitákat folytatnak le személyéről, csapatáról, életstílusáról, szövegeiről és zenéjéről, és bizony ugyanúgy imádják, vagy éppen jelentéktelenítik el, mint amikor még nem a nirvánában, hanem a Nirvanában tartózkodott. Én pedig nem szerettem ugyan, mikor istent csináltak belőle, de bizony azt is rühellem, ha a pöcegödör mélyére nyomják, márpedig utóbbiban – bármennyire is gyötrő fájdalommal és engesztelhetetlen dühvel írom le mindezt – még szerkesztőségünk egyes tagjai is kéjes élvezetet lelnek. Pedig a jó Kurt bátyó hamis, szutykos, roncsolt és zajos, vérrel, könnyel, szétvert gitárokkal és belőtt heroinnal teli életművében igenis helye volt a szépségnek is. Annak, amit MTV Unplugged In New Yorknak hívtak. Persze ez is csak Cobain-módra volt szép.

Utólag már nagyon könnyű belátni: a Nirvana '93 végére totálisan a tönk szélére került. Elértek mindent, amit lehetett, de már semmiben nem leltek örömöt. A csapból is ők folytak, mindenki őket hallgatta, de a régi jó barátok már messzire kerülték a koncertjeiket. Annyi pénzük volt, amennyit az idők végezetéig sem tudtak volna elkölteni, de már nem akartak megvenni semmit. És nem volt semerre sem út tovább, arra legalábbis egészen biztosan nem, amerre az egyébként – magától értetődő módon - a Billboard lista élén nyitó, ám szinte mindenki által hevesen kritizált In Utero vezethette volna őket. „Eljutottunk arra a pontra, ahol a dolgok már önmagukat ismétlik. Már nincs előttünk semmi, ami felé haladhatunk. Nincs semmi, amit izgatottan lehetne várni", nyilatkozta Cobain egyre csökkenő számú interjúi egyikében, és a visszaemlékezések szerint az In Utero egyre szörnyűbben alakuló turnéja is mindvégig ebben a vidám kedélyállapotban futott le. Cobain már külön buszban utazik a többiektől, ahová maximum az újonnan gründolt csapattárs, Pat Smear nyer néha bebocsáttatást, ugyanis az akkor már mindenre és mindenkire rátelepedő, Courtney Love névre hallgató szörnyeteg nem igazán szíveli a többieket: az életvidám „új fiú" Dave Grohlt már a kezdetektől fogva ki nem állhatja, és ugyan Krist Novoselicnek nekimenni még ő sem mer, de a feleségével, Shellivel már az első pillanattól kezdve gyűlölik egymást. Így aztán Cobain szép lassan legjobb és legrégebbi barátjától is végzetesen elszakad, akinek amúgy ez a turné szintén a saját, különbejáratú poklát hozza el: a ritka nagy piás hírében áll basszusgitáros – leszokóban az alkoholról – szinte teljesen szárazon próbálja végignyomni a körutat, ami persze nem mindig sikerülhet zökkenőmentesen.

Ebben a lelkiállapotban éri őket a halálosan gyűlölt, ám akkor is mindent átható hatalommal bíró Music Television megkeresése: a mind jobban futó Unplugged elnevezésű (ezzel szemben persze egyáltalán nem tisztán akusztikus) műsorukba egyre inkább bevonják a grunge bandákat (addigra már lejattolt ott a Pearl Jam és a Stone Temple Pilots, később meg kábé mindenki a színtérről), és talán maguk sem hiszik el igazán, de Kurt igent mond a felkérésre – igazából még győzködni sem kell nagyon. Kapva kap ugyanis az alkalmon, hogy valami mást, valami teljesen eltérőt műveljen attól, amit az emberek elvárnak tőle. A kakofón, zajos, punkos Nirvana helyébe egy tiszta, csendes zenét játszó ötöst szeretne állítani (az ötödik tag az addigra már Smearhez hasonlóan állandó turnézó zenésztárssá vált Lori Goldston csellista), és azt, hogy mennyire jól döntött, precízen jelzi, hogy zenésztársai rövid megrökönyödést követően mind támogatják az ötletet. Nem úgy Courtney, aki olyannyira ördögtől valónak tartja a dolgot, hogy végül el sem megy majd (!) a fellépésre, helyette inkább bedrogozik Seattle-ben. Arra persze azért még van ideje, hogy az akusztikus játéktól mindig is tartó férjét elbizonytalanítsa, mondván, mit izgul már annyira, ez csak egy tévéfelvétel, ha valami nem sikerül, majd felveszik újra. Ezzel persze csak újfent arról tesz tanúbizonyságot, hogy mennyire imád mindenbe belepofázni, és hogy mennyire nem érti a lényeget: Cobain számára ugyanis épp hogy a fellépés egyszeri, megismételhetetlen mágiája jelentette a fő vonzerőt.

Úgyszintén borzasztó ötletnek tartja a performanszt az addigra már Kurt legjobb barátjának szerepében tetszelgő, ám valójában a körülötte legyeskedő vérszívók talán legundorítóbbját jelentő, magát rendre csak The Legend!-nek nevező brit újságíró, egy bizonyos Everett True. Olyannyira, hogy a Nirvanáról szóló, egyébiránt rendkívül terjengős és bicskanyitogatóan fontoskodó, közel hétszáz oldalas könyvében jó, ha másfél oldalt szán az eseménynek, és aki amúgy szintén nem vesz részt a New Yorkban, 1993. november 18-án megrendezett esten. Amire egyébként is csak néhány száz meghívott vendég és fan club-tag nyert bebocsáttatást, amit azonban szűk egy hónappal később majd milliók figyelnek a képernyőre meredve. Aztán újra és újra és újra, hála a számtalan ismétlésnek.

Az ötletet mindvégig szorgalmazó MTV-t és David Geffent akkor éri az első nagy pofon, amikor Kurt kijelenti, hogy egyetlen nagy sláger eljátszásáról sem lehet szó, így aztán nemhogy Smells Like Teen Spirit nem lesz, de még csak Heart-Shaped Box, Lithium vagy legalább egy nyomorult In Bloom sem. Kurt egyedül a Come As You Are esetében hajlandó kivételt tenni, bár utólag úgy értékeli, hogy ez sem volt túl jó döntés, lévén szerinte ezt sikerült a legszürkébben előadniuk. A kiadó és a csatorna attól sem lesz boldogabb, mikor bejelenti, hogy a jó órás műsor majd' felét feldolgozások fogják kitenni, ráadásul olyan senki által nem ismert előadóktól, mint a The Vaselines, a Meat Puppets, vagy épp valami Lead Belly (az egyetlen kivétel David Bowie, akinek a harmadik lemeze címadóját jelentő The Man Who Sold The Worldje azért elég ikonikus szám volt már a Nirvana átértelmezése előtt is). Ráadásul a folkot a punkkal vegyítő Meat Puppetstől rögvest három dal is (Plateau, Oh, Me és a zseniális Lake Of Fire) terítékre került, amihez az azokat szerző Curt és Cris (!) Kirkwoodot is színpadra hívták.

A tizennégy számos, ötvennégy perces szettet végül – Kurt akaratának megfelelően – megszakítás nélkül, elsőre rögzítették, még ha az MTV nem is bírta ki, hogy az adásba kerülő programot ne rövidítse meg jó tizenpár perccel és két számmal (Something In The Way és Oh, Me). A súlyos függönyök között, liliomokkal, fekete gyertyákkal, füstölőkkel teli színpadkép, ahol a zenészek egymástól tisztes távolban, jól elszeparálva ülnek, pedig egyszerre idézett temetést és virrasztást a halott felett – ami ugye a későbbi eseméynek fényében már-már prófétikusnak bizonyult. A fellépés a csapat első lemezét egyedüliként képviselő About A Girllel indított, és később ez is bizonyult az egyik nagy slágernek az anyagról. Persze már itt jól hallani, hogy a gitárok kissé furcsán (hogy azt ne mondjam, hamisan) szólnak, pláne az ikonikus zöldesszürke kardigánban feszítő Kurt énekhangja, de mindehhez hozzá lehet szokni, pláne, ahogy az idő előrehaladtával egyre egyértelműbbé válik, hogy ez a szerencsétlen, öngyűlölő heroinista itt éppen a lelkét énekli bele a mikrofonba.

Mégpedig olyan dalokban, mint a skót alter-folk Vaselines Jesus Doesn't Want Me For A Sunbeamje, amiben Krist harmonikán, Dave pedig akusztikus basszusgitáron játszik, majd Bowie már említett Világot eladó embere, ami olyannyira hozzájuk is nőtt, hogy Sir David egy idő után már úgy konferálta fel koncertjein a dalt, mint „az isten szerelmére, ez nem egy kibaszott Nirvana-feldogozás". A Kurt által totál egyedül előadott Pennyroyal Tea mondjuk már tényleg olyan iszonytató módon hamis, hogy azt én sem bírom elviselni, a Dumb furcsán pulzáló basszusa, a Polly egyszerű dalát jócskán feljavító cselló, a fájdalmas Something In The Way, majd a Kirkwood fivérek által megsegített dalhármas azonban simán feledteti a kilengést. De a katarzis persze a végére marad: először érkezik az In Utero egyik legjobban megírt dallamfutama, az akusztikus feldolgozásért szinte síró, a maga gunyoros módján nem hogy bocsánatot nem kérő, sokkal inkább mindenkibe belerúgó All Apologies, majd a záró nagyvad: a Where Did You Sleep Last Night.

A suttogó-üvöltő-rikoltó Kurt teljesítménye ugyanis ebben a dalban válik igazán nagyszerűvé, amit csak kiemel konstans hamissága, ami mintha csak azért lenne, hogy megnövelje annak a tehetetlen, kétségbeesett dühnek az erejét, ami csak úgy süt a szerelmét alvási szokásairól vallató férfi soraiból. Nem volt túl nehéz kitalálni, mire fel is ez a fenenagy frusztráció, és ehhez nem is kellett ismerni Leadbelly zaklatott életének azon momentumát, miszerint egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosságért ült börtönben, elég volt képben lenni azzal, hogy a jó Coutney addigra már kábé csak azzal nem csalta meg szegény Kurtöt, aki nem volt hajlandó rámászni. Persze ha valaki azt hinné, hogy ez a különös vonzalom egy meg nem értett fekete blues zenész iránt csak az Unplugged miatt jött elő Mr. Cobainből, az bizonyára nagyot nézett, mikor megtudta, hogy ezt a dalt Kurt és Krist még jóval a Nevermind dalainak megírása előtt rögzítette Mark Lanegan nevű országos cimborájukkal, a Screaming Trees frontemberével, annak első szólóalbumára, a The Winding Sheetre. (Az a verzió egyébként szerintem még jobb is, köszönhetően Lanegan csodálatos hangjának és a dal rendkívül fenyegető hangulatának.) A Where Did You Sleep... után persze már nem is lehetett mit eljátszani, így véget is vetettek a zenének, és hazamentek a legények - hogy aztán némi laza hadakozás kezdődjön a színfalak mögött, mivel az MTV jelen lévő potentátjai bizony a nagy sikert hallva zavarták volna vissza a srácokat némi ráadásra, márpedig ők erről hallani sem akartak. Pedig Kurt még – önmagához képest – egészen jól is érezte magát: a fellépés végén egész sokáig adott autogramokat és beszélgetett az emberekkel.

Ez a jókedv persze nem tartott sokáig: már közelgett 1994. április 5. és vele a szép nagy adag heroin, a búcsúlevél a képzelt gyermekkori baráthoz, Boddah-hoz, meg a végzetes puskalövés – ebből a szempontból pedig mindegy is, hogy azt ő maga, Courtney Love, David Geffen, vagy éppen a szomszéd kakasa követte-e el, mint ahogy Zámbó Jimmy esetében. A lényeg, hogy a nagy pénzcsináló gépezetet ez a kis semmiség természetesen nem tartóztathatta fel. Kurt halála után alig fél évvel már a boltok polcain az Unplugged lemez, a DGC számítása pedig precízen bevált: az anyag mára ötszörös platina csak az Államokban, a Nevermind és az In Utero után a harmadik legsikeresebb Nirvana-kiadvány, ami egyben a csapat egyetlen Grammy-díját is elhozta. Ironikus dolog, de hát a világ már csak így működik: szereti a levágott fülű festőket, az agyonvert rendezőket és a fejbelőtt zenészeket.