Shock!

A türelem erény, a várakozás viszont néha olyan szinten teszi próbára az embert, hogy már-már hitünket vesztve legyintünk: áhh, ugyan, ebből úgysem lesz semmi. Pontosan így voltam a Guns N' Rosesszal is. Aki a '90-es évek elején élte tinédzserkorszakát vagy korai húszas éveit, annak nem kell mondani, milyen szintű volt a zenekar körüli őrület, és milyen durva marketinggépezet dolgozott azon, hogy jóformán még az is tudja, hogy létezik a zenekar, aki alapvetően nem hallgat rockzenét. A csapból is ők folytak, még a saját nagymamám is felismerte a kendős fiatalembert a tévében, hogy hát a kisunokám meg ezeket hallgatja orrba-szájba. Lehetetlen újságcikkek tömkelege, iszonyat merchandise, brutális médiahype... Aztán 1994 után a nagy bumm lecsendesedett, Axl Rose-nak agyára ment a saját maga által kialakított saját maga, Slash elkezdett más zenei utakon, illetve a heroinban vigaszt találni, Duff pedig totális életmódváltáson ment keresztül annak érdekében, hogy ne kelljen idő előtt leadnia a rendszámot. A rajongó persze akkor igazán rajongó, ha kitart, és fent említett hitét nem elveszítve, bízva bízik: hátha egyszer majd talán lesz valami megint. Még akkor is, ha a '90-es évek második felében maximum csak pár pereskedésről lehetett hallani, illetve arról, hogy már Slashék is hivatalosan kiléptek a bandából.

Jött az évezredforduló, Axl újra összehozta a zenekart olyan bérzenészekkel, akik között látványosan nem volt semmi kohézió a közös zenélésen kívül, elkezdtek turnézgatni, nagyvégre kijött a Chinese Democracy is 2008-ban, aztán 2012-ben olyan videókkal lett tele a net, hogy tényleg azt éreztem: most már inkább illene abbahagyni. Erőtlen éneklés, érthetetlen szövegtévesztések, rosszkedvű színpadi jelenlét, majd az aktuális tagok sorozatos kilépései után mind arra gondoltam, hogy ez így kész, ennyi volt. Viszont ami ezután történt, az már történelem, és még most sem fogtam fel teljesen. Amikor megérkeztek az első pletykák, hogy megtörtént az összeborulás, és a két, egymásra morcos főhős a csatabárd elásása után még egy békepipát is elszívott, ugyanaz az infantilis eufória kerített a hatalmába, amit már vagy huszonöt éve nem éreztem. Aztán jött az első reunion-koncert tavaly április elsején: tényleg ott álltak egymás mellett, tényleg megint együtt voltak, én meg olyan szinten bújtam ki a bőrömből, hogy azóta sem találok vissza. Most meg már túl is vannak Észak- és Dél-Amerikán, Ausztrálián, Ázsián, és éppen Európában töltenek meg zsúfolásig stadionokat. Június 13-án pedig én is ott lehettem Münchenben.

Miután megérkeztünk a méretes stadion holdudvarába, és megittuk kifejezetten nyugati árszínvonalú sörünket, még folyt a beállás. Azt hallgatni kedélyes korsócsattogás közepette, hogy odabent a zenekar épp teszteli a hangmotyót olyan dalokkal, mint a Rocket Queen vagy az Estranged, leírhatatlan élmény. Kovács Bálint barátom jóvoltából early entrance-es VIP jegyem volt (Bálint, örök hála, I'm your slave forever), úgyhogy a kifejezetten menő badge-ek mellé kaptunk még egy táskányi jóságot, benne fotóalbummal, szórólapokkal az elmúlt harminckét évből, Appetite For Destruction-koponyás pengetőkkel, medállal, úgyhogy úgy éreztem magam, mint amikor apám '92-ben tökéletes célzásokkal és lövésekkel megszerezte nekem az öt pálcán fityegő GN'R Lies kazettát a zalatárnoki búcsúban. Rövidebb sorbanállás után kényelmes léptekkel értünk célt, és halál nagy lazasággal kapaszkodtunk bele a színpad előtti kordonba, hogy órákon át hitetlenkedve kémleljük a színpadot, hogy baszki, ezek tényleg itt lesznek tőlünk 5,38 méterre.

Phil Campbell és anyaszomorító fiai kellemes rockzenét nyomnak, ami nekem kicsit sablonos volt, de mindenesetre nagy elánnal próbálták maguknak megnyerni az egyre nagyobb számú közönséget. Egy ilyen zenekar esetében alap két Motörhead-dal, úgyhogy játszották a Born To Raise Hellt és az Ace Of Spadest is. Az utána következő The Kills nem tudom, melyik Gunsnénak lehet a kedvenc bandája, de olyan szinten nem illettek a főzenekar elé, hogy arra nincsenek szavak. Így legalább simán el tudtam menni slozira. Amúgy mindenképpen meg kell említenem, hogy a koncert előtt olyan kulturáltan lehetett kifelé és befelé közlekedni az első sorból, hogy elképesztő. Mindenki tudta, ki hol állt, nem volt primitív tülekedés, bunkózás hát mögött összesúgó kurvaanyázásokkal tarkítva.

A koncert előtt kijött magát megmutatni a néni, akit a világ csak Betaként ismer. Ő egy páratlan karriert befutó hölgy, aki Axl Rose házvezetőnője volt, majd annyira jóban lettek az énekessel, hogy az egyre komolyabb és komolyabb feladatokkal bízta meg, mára pedig Beta lett a managere, első számú kritikusa, mindenese. Vicces volt hallani, ahogy a mellettem állók legalább akkora üdvrivalgással fogadják, mintha maga Ekszül lépett volna ki a backstage mélyéről. Duff felesége, Susan, illetve lányuk, Grace is jelen volt az eseményen, akárcsak Slash régi/új csaja, Meegan is, aki egész végig fotózott a koncerten. Alapvetően nem csippantom az ilyen szintű feltűnösködést, viszont Meegan esetében tökre szimpi, hogy az egész turnét rommá fotózza, és olyan idilli, belső használatú képek kerülnek ezáltal az Instagramjára, hogy érdemes bekövetni őt.

20:00 órára megtelt a stadion, és egy brutális felbontású képi- és hangeffektes intrót követően berobbant a Guns N' Roses az It's So Easyvel. Az első pillanatok tényleg olyan szinten hihetetlenek voltak, hogy önkívületi állapotban, örömkönnyek közepette üvöltöttem a dalokat, és frankón nem tudtam felfogni, hogy ez itt mind előttem történik. Estranged, Coma (!!!), Out Ta Get Me, Welcome To The Jungle, Live And Let Die, Rocket Queen, Sweet Child O' Mine, Mr. Brownstone, Double Talkin' Jive, November Rain... Csupa olyan dal, amit fosásig hallgattam az elmúlt másfél évtizedben, majd volt zenekarommal, a Hollywood Rose-zal szintén eljátszottunk vagy hatszázszor együtt, de valahogy mégsem megunhatók, és még ennyi idő után is van bennük valami plusz. Külön érdekesség volt látni és hallani Slasht és Duffot olyan dalokat játszani, amik a Chinese Democracyn szerepelnek, tehát nem a saját kreativitásuk szülöttei.

Láthatóan mindegyik tag élvezte a bulit, és szó nem volt jó értelemben vett hakniról, csupán az volt szembe- és fülbetűnő, hogy az Axltől megszokott kilométeres észosztások nem képezték a műsor szerves részét. Pedig a jó kis '90-es években azért akadtak húszperces monológok, ahol mindenkit elküldött az anyjába, vagy éppen poénkodva szórakoztatta a nagyérdeműt. Keveset kommunikált, akkor is csak a szokásos „How are you doing?", „Nice to see you" sablonok hagyták el a száját. Az egyetlen nem szokványos említés arra vonatkozott, hogy 1993-ban itt forgatták az Estranged videoklipjéhez a koncertrészleteket: „Oh, I remember this place". Hasonló érzés lehetett, mint amikor tizenöt év után játszhattam ismét, immáron a Kartellel a szarvasi Zebra Klubban. Hehe.

Duff az abszolút sallangmentes tag, nálam ő vitte el az estét. Megállás nélkül rohangált fel és alá, hejjegtetett, biztatott, énekeltetett, vokálozott, vezényelte a bulit. Simán el tudom képzelni, ahogy felváltva hívogatta a két főhőst, hogy naaa, ne hisztizzetek már, tessék egymással kibékülni. Slash is jó formában van, bár ő kicsit komorabbnak tűnt, ugyanakkor nagyon is élt a bulival, nála is akadtak ugrálások, beleélések szép számmal. Mint ahogy hamis hangok, félrefogások is, de hát akkor is ő Slash... Nem mellesleg Richard Fortus csuklóból legitározta, de ő írta a Sweet Child elejét, és nem Fortus, így aztán ő az egyetlen ember a földön, akinek joga van a saját szólóit máshogy játszani. A kicsit fájó pont... Axl hangja... Igen, sajnos ez a legnagyobb dilemma, hogy amennyiben tavaly az AC/DC-koncerteken az összes dalt torokból kiénekelte (nem nagyon vannak mély lágéban az Észi-dalok), akkor saját zenekara dalainak felét miért kell fejhangon elnyávogni...?! Érthetetlen ez a spórolás, mert amúgy meg néhány számban olyan szinten hozta a lehetetlen magasakat torokból, hogy libabőrös lett a nagylábujjam is. Persze, ha ott van az ember, és a tömeggel együtt énekli a dalokat, akkor ez a legkevesebb, de YouTube-on nézve elég kiábrándító néhány tétel. Ettől függetlenül egy 55 éves emberről beszélünk, akivel elég csúnyán elbánt az idő (értsd külalak), és soha az életben nem bánnám meg, hogy magamra varrattam a portréját.

Ami viszont mindenkire igaz, hogy szemmel láthatóan rohadt jól érzik magukat egymás társaságában, ment a hülyéskedés egymás felé, felénk is. Amikor épp mindenki Slasht nézte a jobb szélen, ahogy szólózik, mi Bálinttal elkezdtünk Axlnek integetni, aki ránk nézett, és egy vicsorral, majd egy kedves mosollyal értékelte a rajongásunkat. Duffot a fejével tolta arrébb Fortus, Axl bemutatta a jellegzetes mikrofonállvány-pörgető technikáit, Axl megnézte magát a kivetítőn. Mókavonat. Dizzy továbbra is Dizzy. Eljátszogatja a kötelezőket, csendes háttérember, ugyanakkor ő játszik a legrégebb óta a zenekarban Axl után, huszonhét éve egész pontosan. A dobos Frank Ferrer most már hálistennek beérett, és nem kapkodta el a dalokat, bár néhány számban indokolatlan dobbreak-átiratok kaptak helyet, amik azért piszkálják a fanatikus fülét. Melissa Reese pedig abszolút üde színfolt, jókat vokálozott, jókat játszott a szintijén, egyáltalán nem furcsa, hogy állandó tagként a zenekarral nyomul. Nem tudom, máshonnan hogy szóltak, de elöl nagyon hasított minden, és egy rossz szavam nem lehet arra, amit hallottam, pedig általában az első fertály nagyon lutri. Kötelező Knockin' On-énekeltetés, gyors ráadás három dallal, aztán már jött is a brutálisan látványos, már-már eléggé közhelyes konfettieső a Paradise City alatt, háromszori meghajlás, aztán irány Terény.

Aki ott volt a Use Your Illusion-turné valamelyik állomásán, azért menjen el most megnézni őket, hogy tudja értékelni, mekkora ajándékot kapott a sorstól, amikor ezt a zenekart a fénykorában láthatta, aki pedig nem, azért, hogy legyen mire emlékeznie huszonöt év múlva is, amikor Axl Rose már 80 éves lesz. Ugyanazok az emberek néznek ránk a színpadról, akik a '90-es évek elején a poszterekről és a magazinok címplapjáról, csak kicsit ráncosabbak, pocakosabbak, kevesebb a hajuk, de amint birtokba veszik a színpadot, megszűnik létezni az idő. Kicsit bánom, hogy nem vártam még pár évet a GN'R-ről szóló könyvem kiadásával (Pisztolytáska és rózsapatron avagy a Guns N' Roses és én), mert így lett volna teljes a kötet, de hát minden úgy van, ahogy lennie kell, 2013-ban meg még a kutya sem gondolta, hogy egyszer még ilyen élményben lehet része az embernek. Huszonöt éve sajnos nem lehettem ott a pesti koncerten, de anyám ígéretet tett, hogy legközelebb elmegyünk együtt. Két és fél dekádot vártam erre, ami pikk-pakk elrepült, úgyhogy Bécsbe már velük megyek július 10-én.

Epilógus

Másnap jártunkban és keltünkben bevágtunk sok bajor virslit káposztával, és bevertünk mellé néhány söritalt, majd a Marienplatz mellett, ahol a rommá fogdosott mellű Júlia-szobor áll (frankón fényes a melle a sok tapitól), arra lettem figyelmes, hogy egy kötött sapkás feka jön velünk szemben. Kellett pár másodperc, mire eljutott az agyamig, hogy ez Frank Ferrer, a Guns N' Roses dobosa. Gyors fotó, kézfogás, majd újabb hitetlenkedés, hogy ilyen a világon nincs. A helyi lapokból már az utcán értesültünk, hogy a zenekar melyik szállodában tartózkodik („Hier wohnt Axl"), úgyhogy a hecc kedvéért elmentünk megnézni, mi folyik ott Gyöngyösön. Nyilvánvalóan kisebb tömeg folyta körbe a bejáratot autogramra és fotóra vadászva, majd kijött a rendőrség, mert konkrétan már mindenki az utcán állt. A rendőr bemondta a hangosbemondójába, hogy „Kedves hölgyeim és uraim, én maximálisan megértem, hogy önök mind nagy tisztelői és rajongói a Guns N' Rosesnak, de tegyék már meg, hogy ezt az utcát szabadon hagyják, és nem akadályozzák forgalmat akkor sem, amikor nincs jelen rendőr! Hálás köszönet!" Vihogtam.

Miután tűzött a nap, és semmi nem történt jó ideig, megpillantottam Meegant, aki épp a barátnőjével tért be a hotel melletti parfümériába. Egy idáig hezitáltunk, hogy akkor most oda kéne-e menni, majd jó húsz perc után csak vettük a bátorságot, hogy benézzünk az üzletbe. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a parfümériának van közvetlen bejárata a hotelbe, tehát nem kell onnan kijönni, hogy a szomszédos épületbe bemenjen az ember. Ezt megállapítva eljöttünk, majd másnap láttam a Facebookon, hogy Axl, Slash és Duff a hátsó kijáraton távozott, míg elöl csak „kevésbé érdekes" tagok ültek be a fekete kisbuszokba. Hogy honnan az infó? Egy német ismerősöm csinált képet Axllel. Na, majd Bécsben én is!

Takács Vilmos Vilkó a Ganxsta Zolee és a Kartel, a MEN In The Box és az Action gitárosa, a 2013-ban megjelent, A Guns N' Roses és én című könyv szerzője.