Shock!

Nehéz már újat mondani a Guns N' Rosesról, hiszen igen alaposan figyelemmel kísértük a még mindig szürreálisnak ható fél-újjáalakulás folyamatát, a Not In This Lifetime turnéról pedig már négy beszámolót is olvashatott nálunk, akit érdekelt (a számok tükrében szerencsére nagyon sokakat). Igazság szerint szóba is került, hogy Los Angeles, München, Stockholm és Prága után a bécsi buliról már talán nem is kellene írnunk, de aztán elengedtem a gondolatot, aminek két oka van. Egyrészt muszáj írásban is megemlékeznem életem legfontosabb zenekaráról, ha már végre úgy láttam őket élőben, ahogy kellett. A másik szempont prózaibb: ugyan a csehekhez is rengetegen indultak útnak itthonról, a tapasztalatok alapján lefogadom, hogy Bécsben konkrétan a hatalmas Ernst Happel Stadiont megtöltő mintegy 54 ezer embernek legalább a harmada magyar volt. Vagyis ha már hozzánk nem jutottak el ebben a körben, tekinthetjük ezt a bulit a körút kvázi-hazai állomásának is.

A bécsi közlekedés miatt az Axl/DC előtt tavaly állítólag tök meggyőző Tyler Bryantet esélytelennek bizonyult elcsípni, de itt jegyezném meg: noha olvastam panaszokat a beengedésre, én semmiféle fennakadást nem tapasztaltam, tokkal-vonóval együtt körülbelül tíz percet vett igénybe a teljes procedúra, és lehet, hogy akkor már sokat mondok. Ennek köszönhetően a Wolfmother műsorának nagyobbik részét már láttuk, és Andrew Stockdale-ék oda is tették magukat, de hát megint csak a szokásosat tudom elismételni: stadionbanda előtt játszani inkább presztízsszempontok miatt fontos, mintsem tényleges gyakorlati hasznot hozna. Ez az este sem az ausztrálokról szólt, és nem tagadom, ezúttal nekem sem igazán sikerült elkapnom a banda hullámhosszát, pedig az első albumukat kimondottan sokat hallgattam, amikor megjelent, és egyébként is rokonszenvezem velük. A csapatra amúgy nem lehetett panasz, tették a dolgukat, jól játszottak, de egy ilyen népünnepély idején egyszerűen lehetetlen előzenekarként csatát nyerni. Pedig amúgy beleadtak mindent, és ha jól számoltam, négy dal is elhangzott az említett 2005-ös lemezről. A záró Joker & The Thiefre amúgy mintha kicsit jobban felhördült volna a vörösre és a bongyorhajúra váró tízezrek néhány százaléka, de azért persze nem nagyon.

Nehezen tudnám érzékeltetni, milyen várakozásokkal néztem az este elé. A reunion ténye nyilván alaposan felvitte a pulzusomat bő másfél évvel ezelőtt, aztán az első videók meg a jegyvásárlási mizéria szintén, viszont már azóta is eltelt jónéhány hónap, és ahogy közelgett a nagy este, úgy éreztem magam egyre furcsábban. De hát mire is számítson az ember, amikor valamire éveken át áhítozik, aztán belenyugszik, hogy sosem kapja meg, majd végül mégis lehetősége nyílik belemerítkezni? A Guns N' Roses három főemberének közös visszatérése ráadásul a mai napig teljesen szürreálisan hat. Így amikor a lövöldözős-vetítős intró után, fél nyolc előtt öt perccel – tehát a kiírt kezdéshez képest még kicsit korábban is – felhangzott a Looney Tunes szignál, még nem éreztem át kellően, hogy igen, tényleg itt vagyok, és igen, tényleg látni fogom együtt azokat az embereket, akik alapvetően változtatták meg a világlátásomat bő huszonakárhány évvel ezelőtt. Aztán minden különösebb cirkusz nélkül kisétáltak, és belecsaptak az It's So Easybe. Hol van már a 2006-os pesti buli háromórás várakozása után nyomott, végtelenített szintis hangjátékozás?

Ezek után fokozatosan kapott el a hangulat, ahogy figyeltem őket valami furcsa, ködös tudatállapotban. Azért nem írok lelkesedést, mert ez a szó nem fejezi ki kellően a lényeget, és a nyilvánvaló érzelmi szálak miatt sokkal többet jelentett számomra ez a koncert pusztán egy újabb koncertnél a sorban (hiszen rám is maradéktalanul áll, amit Vilkó leírt Németország kapcsán pár héttel ezelőtt). És mivel annyi szépet mondtak már a többiek a bandáról a korábbi beszámolókban, előre megfogadtam: nem leszek elfogult, főleg, hogy például a Prágából látott videók között akadtak igen neccesek is kamuzó-vernyákoló Axllel, magába fordult Slashsel. Viszont így is azt kell mondanom: aki Bécset választotta ezen a turnén, alighanem kifogta a Guns egyik csúcsformáját az európai bulikon. Nyilvánvaló volt: ha valaha is megcsinálják a reuniont, annak jónak kell lennie. Nos, ez a koncert objektíven nézve is jó volt, sőt, nagyon jó. De tényleg.

A program gerince az egész turnén ugyanaz, és ettől természetesen Bécsben sem tértek el. Az It's So Easy után jött a Mr. Brownstone, majd a Chinese Democracy címadója, és nagyjából utóbbi idejére jutottam el addig, hogy felfogtam: én valóban itt vagyok, ők meg valóban ott. Annyi az Appetite For Destruction két alapdala során is lejött, hogy a produkciós résszel nem lesz gond: ha nem is tökéletes, de a küzdőtér keverő melletti fertályán abszolút élvezetes hangzással szólt a cucc, a kellően profi, de sosem túlhajtott vetítésekkel, szolid pirózással pedig a Guns pontosan azt hozta, amit egy ilyen kaliberű előadótól elvár az ember. Sok kérdés a hangszeres szekciót illetően sem merülhetett fel, Axl azonban már itt is kifejezetten nagy formát mutatott, és ahogy haladtunk előre, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy sokkal inkább odateszi magát, mint néhány korábbi állomáson. Ehhez amúgy nem gyártanék semmiféle különösebb ideológiát, a klasszikus időszakban sem énekelt mindig egyformán jól, ráadásul rengeteg koncertet nyomnak, amelyek emellett monstre hosszúságúak – törvényszerű, hogy néha így sülnek el a dolgok, máskor meg amúgy. Néha persze akadtak rutinos spórolások, kihagyott részek, de semmi olyasmi, ami ne férne bele egy élő koncertbe, pláne, hogy végig mozgott, rohangált, belakta a színpadot. És ugyan féltem tőle, hogy később átvált kényelmesebb tempóra, szerencsére nem így lett: noha a háromórás (!) buli utolsó harmadára már hallhatóan kezdett fáradni, mindvégig hozta, amit kellett.

A többiek helyzete valamivel talán egyszerűbb, de ezzel együtt is úgy gondolom: ha már Izzyvel meg Stevennel, netán Matt Sorummal nem lehetett/nem akartak összeborulni, ez a felállás a lehető legjobb Guns N' Roses. Frank Ferrer dobolására sokan fújnak, kicsit valóban más húzást is ad a daloknak, mint a klasszikus elődök, viszont 1.) ez elsősorban a '87-es nótákban érződik, hiszen talán bele sem gondolunk, de Adler elképesztően markánsan játszott, 2.) a vájtfülű, elborult fanokon kívül ezzel tényleg a kutya nem foglalkozik, 3.) ez legyen a legnagyobb problémánk, mivel Frank amúgy baromi jól üt. Dizzy Reed régi és stabil bútordarabként jól elmolyolgatott odafent, az állványánál, sok vizet nem zavart, de profi muzsikus, szóval hozott mindent, amit várni lehetett tőle. És lehet, hogy hülye vagyok, de nekem csak így, élőben esett le, mi is valójában Melissa Reese szerepe a bandában: nem is annyira a billentyűk meg az effektek, hanem a vokálozás, jelesül, hogy a magasaknál megtámogassa Axlt. Utóbbi rendeltetésének maradéktalanul eleget is tett, bár ezen a fronton egyébként az elképesztően jó formában lévő Duff is elég alaposan lerakta a garast. A basszer szintén a hangzás egyik alappillére összekeverhetetlen soundjával.

Minderre az alapozásra pedig egy olyan gitárduó húzta rá a felépítményt, amiről tényleg csak szuperlatívuszokban tudok szólni. Igen, tudom, where is Izzy, satöbbi, de tartom: a banda legnagyobb húzásainak egyike az volt, hogy megtartották Richard Fortust, akivel egyébként Slash is feltűnően nagy összhangban játszik együtt, és elég rendesen támaszkodik is rá úgy a ritmus-, mint a szólójáték tekintetében. Első nagy közös pillanataik a program egyharmada környékén, a Rocket Queen középrészénél érkeztek el, ahol olyan gyönyörű megmozdulásokat vezettek elő mindketten, hogy csak álltam ott letaglózva. Itt tudatosult bennem végleg: pontosan azt látom, amit látnom kell, és ez a produkció 2017-ben senkivel a fedélzeten sem lehetne kerekebb ennél. Szintén csak felsőfokban tudok nyilatkozni arról, amit már a műsor második felében, a Wish You Were Here-ben produkáltak. Egyszerűen hibátlan, amire ez a két ember együtt, egymást támogatva képes.

Ja, és hogy milyen volt a hangulat? A Chinese után elővezetett Welcome To The Jungle-t például olyan őrjöngés fogadta, hogy pár pillanatig szó szerint semmit sem hallottam a zenekarból a közönségzajtól, és még csak nem is nagyon emlékszem hasonlóra, pedig túlzás nélkül állíthatom: elég sok koncerten megfordultam már... Szóval nehezen lehet érzékeltetni: egy komplett generáció fiatalkora elevenedett meg újra, az ilyesmit pedig senki sem tudja félvállról venni, ha annak idején átélte, és ebben az időnként nekikezdő eső sem zavart senkit. Érdekes volt megfigyelni ugyanakkor, hogy a 2008-as mostohalemez három dalát is elég jól levették a nézők, viszont még érdekesebb ezeket a dalokat Slashsel és Duff-fal hallani. A Bettert alapból is Axl valaha írt egyik legjobb számának tartom, a vészjósló intróval és Slash szólójával azonban még mágikusabban hatott, és ugyanez a középtájt érkező This I Love-ra is áll. Utóbbit az énekes mindent beleadva, közel tökéletesen hozta (pedig cefetül nehéz darab ám...), amit pedig Slash játszott bele, arra szintén nehéz szavakat találni. Ha ez a dal 1991-ben jelenik meg, ma simán ott emlegetnénk a Don't Cry mellett, ez egészen biztos.

Az első szó szerinti elérzékenyülés nálam egyébként nem a nyitánykor, sőt, nem is abszolút kedvencem, az Estranged, netán a közel ugyanolyan gigantikus Civil War közben, hanem a Coma alatt következett be. Amikor megállt egymás mellett a három főhős, abban bizony lehetetlen volt nem meglátni a metaforikus jelleget („I don't think I want to ever come back to this world again"), és elég rendesen mellbe is vágott a dolog. Másodjára pedig a ráadásban lenyomott Patience végén hatódtam meg, amikor Axl kieresztette a hangját, és úgy hozta azokat a ráspolyos rekesztéseket, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. De ezen túlmenően is nehéz csúcspontokat kiemelni, mert az egész bulit belengte a fentebb említett „hihetetlen, hogy megcsinálták, és hihetetlen, hogy megértük" érzés. Éppen emiatt ez a csapat itt és most semmivel sem futhatott lyukra, legyen szó Double Talkin' Jive-ról, Yesterdaysről, Duff által énekelt Attitude-ról vagy a menetrendszerű tömegextázist okozó slágerekről (Live And Let Die, You Could Be Mine, Sweet Child O' Mine, Nightrain, Out Ta Get Me – bár énekileg utóbbi bizonyult a legkevésbé meggyőzőnek).

Pedig amúgy kuriózumokat ezúttal nem nagyon nyomtak. A Used To Love Her ugyan bekerült a programba a turné ritkábban játszott darabjai közül, de a Sorry és a There Was A Time sajnos nem, pedig utóbbit nagyon szerettem volna hallani Slashékkel (már eleve nélkülük is olyan hatást keltett a lemezen, mint valami kiadatlan Use Your Illusion-érás téma). Kimaradt a Don't Cry is, volt viszont November Rain (kígyóbőr dzsekiben, zongorával, nyilván) meg Knockin' On Heaven's Door – utóbbit annyira nem kedvelem, de a megjelentek többsége láthatóan másként állt a kérdéshez. Nálam kicsit a falusibúcsús-esztrádos hangulatot erősítette Slash keresztapás szólója is, főleg, amikor a zenekar is beszállt kísérni. De erről nem ők tehetnek, hanem szegény Korda Gyuri bácsi, aki miatt magyar füllel akaratlanul is más kicsengése van Nino Rota halhatatlan darabjának, mint mondjuk egy osztrák vagy egy német rajongó számára. Slash meg amúgy végig nagyon szépen és élvezettel játszott az egész bulin, szóval ezért a megjegyzésért most senki se kívánja a halálomat. Párszor még mosolygott is, ami nem túl gyakori... A videókon a Black Hole Sun sem tűnt mindig meggyőzőnek (és akkor még finoman fogalmazok...), de Axl ezúttal ebben is nagyon odatette magát, nem is beszélve a Kim Thayil-szólót tökéletesen hozó Fortusról. A végére pedig a Patience után már csak a The Who-féle The Seeker maradt, meg persze a konfettiesős Paradise City, aztán összekapaszkodás, és három teljes óra után jobbra-balra el. Rendesen kimerültek a végére, Slash konkrétan alig állt a lábán, ahogy leguggolt felszedni és kiszórni a véletlenül levert pengetőit.

Nincs mese, ez bizony elfogultság nélkül is életem egyik legjobb koncertje volt, ha pedig a zenekarhoz fűződő viszonyomat is beleszámítom, a legfontosabb is egyben. A kérdés már csak az, merre megy tovább a csapat, ha befejeződik a Not In This Lifetime turné. Én azt mondom, ezzel a felállással hatalmas hiba lenne nem készíteni új lemezt, de hát ez a banda elég sok hatalmas hibát követett már el a pályafutása során, szóval mindez semmit nem jelent. Lövésem sincs, képesek lennének-e összehozni, de ha nem, egyetlen helyes döntés jöhet szóba: a turné vége után örökre nyugdíjazni kell a Guns N' Roses nevet. Innen nincs nagyon feljebb, lefelé pedig nem kellene megint elindulni...

Draveczki-Ury Ádám

Nem tudom, hogy kell érkezni egy Guns N' Roses-koncertre, de legrosszabb esetben is úgy, ahogy tette a csapatom: az intrónál még kint, Ferrer első cinütésére meg már az Élmény előtt lecövekelve. Ennek mindössze abban volt jelentősége, hogy a mögöttünk lévő jó pár órás út, tarkítva egy két órás magyarországi és fél órás osztrák dugóval, valamint a parkolóhely utáni angolnázás következtében mennyire lesz elbaltázva a hangulatunk, és ami a legdurvább, hogy öcsém beleejtette az alvópárnám a pocsolyába. Nos, semennyire nem számított.

Pozíció: jobb oldali kivetítővel szemben, kábé egy schmeicheli kirúgás távolságában, azaz a hősök pöttömöknek tűntek, a kivetítő meg tűpontos láthatóságban volt. A hangzásba picit bezavart az oldalsó lelátó visszhangja, de nem volt számottevő. Meg aztán a hangerőre jellemző volt, hogy a körülöttem lévő publikum hangja olykor (Sweet Child, Paradise City) elnyomta az élő műsort is, néha magától elmosódott Slash vagy Fortus gitárja, Reed tökéletesen okafogyottan klimpírozott, Melissa nemkülönben, annyira nem voltak hallhatók. A kivetítés viszont késlekedés nélkül működött, a kamerázás is kiváló volt, szóval pompásan képben lehettünk.

Nem tudtam, mit kellett volna várnom, milyen érzések kerítenek majd a hatalmukba, mert mégiscsak felmerül az emberben, hogy harminc év, nosztalgia, rocktörténelem, összeborulás ÉS üzlet, gépezet, profizmus. Bár mindenből volt, de leginkább profizmusból. Három órát így végigvinni azért állóképességet és odafigyelést igényel, ebben nem is volt hiba. Ami viszont szembeszökött, szimplán is feltűnt: a tagok a három óra során szinte egyáltalán nem kommunikáltak egymással, szemkontakt alig volt, talán egyszer könyökölt Duff vállára Axl, meg a vöröske a November Rain végén nézett össze Ferrerrel pici félmosoly kíséretében, a legvidámabb még Slash volt, de ő alapból ilyen, belehullik a gitárjába, és játszik. Nem is kéne mondanom, hogy a koncert legyen varázslat, legyen érzelmi hullámvasút, ahol az esetleges hibák nem bántók, hanem a műsor fűszere, a zenészek összekacsintanak, a közönséggel és közönségért lélegeznek, és így tovább egyéb romantikus képekben megfestve, de ez itt elmaradt, szinte teljesen, ezt még az esőre sem lehet fogni.

Mindazonáltal távol állna a valóságtól, ha csak a Micimackó-nyafizás jönne át a beszámolómból. Érdekes módon (?) a Chinese Democracy dalai tetszettek legjobban, drámai erejű témák ezek: This I Love, Chinese Democracy, Better... Egyenesen libabőrt okoztak, Axl imádnivalóan nyekergett bennük. Slash, mint azt a Conspirators mellett/előtt is bebizonyította, mindig fejlődik, nyers, koszos, virga, de mindig eredeti, mindig egyedi. Káprázat. A lassú számokon ásítozom, a Knockin'-t egyenesen gyűlölöm, annyira unalmas és bárgyú, ezúttal is csak végigszenvedtem, a mellettem álló „pretty girl" hesszelése is csak ideiglenesen mentett meg. Fortus jófej, jól zenél, fazonra is hozza valamennyire Izzyt (amennyiben fekete, félhosszú haja van, és vékony alkatú), Ferrer ott van, Dizzy csak ott van, Melissa sokszor még ott sincs.

Megnézném holnap? Rövidebben, tömörebben, sokkal vagányabb kivitelben igen. Várok tőlük új lemezt? Igen. Szeretem őket? Igen. Ha pontozni kéne, tízből nyolc.

Akkor hol itt a baj?

Bertli Zoli

14:31 Beszállás az autóba, B. Tímeát felveszik Újp.kp-nál. B. Tímea megemlíti a jegyet, a sofőr bátyja sápadtan keresni kezdi, majd közli, hogy a nagy pakolás közben otthon hagyta. A jegyet mármint. Micsoda mázli, hogy csak a szomszéd kerületbe kell visszamenni!

14:45 Újraindulás, immáron jeggyel.

15:48 Mosonmagyaróvári bő tízperces szünet. Mindenhol Guns pólós arcok hemzsegnek. Természetesen megállapítják, hogy a 90 százalékuk divatból hordja az egyenpólót.

16:05 Elindulnak a határ felé. Jé, ez ennyi? Nem kell bemutatni semmiféle iratot?

16:40 Az ott nem egy tornádó? - kérdezi a sofőr, és megkéri az útitársakat, készítsenek fotót róla. A tornádóról mármint.

16:50 A sofőr álmélkodva bámulja a szélerőműveket.

16:55 A sofőr álmélkodva bámulja a leszakadó esőmennyiséget.

17:01 Araszolás az osztrák pályán. Kétszer is. Vajon odaérnek még időben?

17:40 A waze szerint megtaláltuk a kiszemelt parkolóházat, na de hol van az épület?

17:45 Persze a másik oldalon, mint amerre néztek az előbb, így egy rövid háztömbkerülő után felaraszolnak és leparkolnak. Megfigyelők szerint a sofőr kezd különösen viselkedni.

17:55 Mindenki átöltözik. Indulnak a plázába enni valamit. A sofőrt kisebbfajta sokként éri, hogy nem lehet kártyával fizetni. A hanyatló nyugaton.

18:40 Rövid gyaloglás után átérnek a stadionhoz. Na de hol is van a bejárat? Persze jobbra indulnak, így megkerülték az egészet, de végül megtalálták a megfelelő pontokat. A csapat szétválik, B. Tímea másik állórészhez megy. A sofőr és a bátyja elkötelezett rajongóként a Front Of Stage 1 felé veszi az irányt. (Vajon itt miért van két kiemelt rész és egy sima álló?)

18:50 A színpad előtt pár méterre, úgy a negyedik sor tájékán találnak helyet. Jobboldalt, remek rálátással mindenre. A sofőr teljes extázisban percenként háromszor ismétli, hogy: nem hiszi el, hogy tényleg ennyire közel lesznek majd ŐK.

19:25 KEZ-DŐ-DIK! Már megint. Igazából ugyanúgy, ahogy bő egy hete máshol. De mégis másképp. Hiszen...

19:31 TÉNYLEG nagyon közel vannak! (Még mindig nem hiszi el. Pedig!)

20:05 Deja vu - leszakad az ég. Pontosan úgy, mint 1992-ben. A sofőr és bátyja rutinosan esőkabáttal készültek.

20:06 - 22:30 A sofőr dermedten áll, olykor tátott szájjal bámulja a színpadot (meg a kivetítőt), tapsol feltartott kézzel, meg olykor énekel is sikít is kicsit. A sofőr mosolyogva nyugtázza, hogy a bátyja is dermedten nézi a színpadot. Majdnem pontosan úgy, mint 1992-ben. (Kijönnek oldalra. A tömeg üvölt. Én is. Slash szólózik. A gitárosok istene. És Duff. Aranyos. Mosolyog. A másik gityós. Izzy azért hiányzik. A francba, simán be tudtam volna vinni a fényképezőgépet. Axl csodálatosan énekel. Nem hibáznak. Totálisan szétáztunk. Egy eső esett ránk!!!*)

22:31-03:00 Hazafelé az úton a sofőr mélázik a élményeken, és eszébe jut, amikor az „I never really wanted to live" sorokat énekelve Axl jelentőségteljesen néz, majd egy félmosollyal folytatja. Az is eszébe jut, hogy a Knockin'-t vajon a zenekar is annyira unja-e, mint ő. És, hogy a kevés mosoly mögött az rejtőzik, hogy még azért örülnek, csak piszkosul elfáradtak a turné végefelé, vagy az jár a fejükben, hogy már csak kétszer kell eljátszani mindezt és mehetnek haza? Továbbá azon is elmélkedik, hogy a solnai koncert setlistje valamivel jobban tetszett neki, hiszen ott volt My Michelle meg Whole Lotta Rosie, a ráadásban Sorry és Don't Cry, tehát kettővel több, ellenben az osztrákoknál játszották a Used To Love Hert meg az Out Ta Get Me-t. Végül is mindegy, dupla élmény, szerencsésnek mondhatja magát. Továbbá a sofőr bátyjának bizonyíték van a kezében arról, amint Slash szólózás után pont feléjük mosolyog, majd biccent egyet, nyilvánvalóan megismerte őket huszonöt év után, és örül, hogy újra megnézték őt színpadon.
Az összes többi gondolatát megírta már pár nappal ezelőtt. A mostaniról meg Ádám tökéletesen összefoglalt mindent.

03:48 Néhány bögre hideg kakaó és egy forró fürdő után a sofőr boldogan próbál elaludni.

*: Autentikus naplórészletek 1992-ből.

Valentin Szilvia

Fotó: Szalka Miklós