Shock!

Közhelyszámba menő megállapítás, hogy a zseniket és az őrülteket csak egy vékony határvonal választja el egymástól. Arról persze mindenkinek megvan a saját különbejáratú véleménye, hogy William Bailey, ismertebb nevén W. Axl Rose melyik kategóriába tartozik, abban viszont megegyezhetünk, hogy a Guns N’ Roses 2006-os budapesti fellépésének körítése egyszerűen minden rosszat igazolt, amit a világ egykori legveszélyesebb rockzenekarának énekeséről hallhattunk.

A magam részéről előzőleg még abban sem hittem igazán, hogy Axl és aktuális társai egyáltalán eljutnak Magyarországra, így aztán nem is ért meglepetésként a koncertkezdés kemény két és fél-három órás késése, de ez aligha vigasztalta azokat, akik teszem azt Békéscsabáról utaztak fel megnézni a Művész Urat és kisegyüttesét. Hogy Axlnek tényleg fájt-e a háta / térde / haja, mint azt a hivatalos verzió állítja – szerintem nyilvánvalóan nem –, valószínűleg sosem fog már kiderülni, de igazából lényegtelen is: erre a vérlázító gátlástalanságra egyszerűen nem létezik elfogadható mentség.

A külföldi szupersztárok magyar előzenekarának hálátlan szerepét betöltő Sex Action valamivel este 9 óra után fejezte be korrektül lenyomott programját, utána azonban már csak Hegedűs Lászlónak, a Live Nation láthatóan roppant feszült vezetőjének örülhettünk, aki közölte: technikai problémák támadtak, de ne aggódjon senki, mert már itt az egész banda, és 20-25 perc múlva el is kezdik a koncertet. Aki egy kicsit is ismeri a Guns N’ Roses előtörténetét, az persze már itt tudta, hogy a.) Axl még nincs itt, és éppen mindenki lélekszakadva keresi, vagy b.) Axl már megérkezett, de valami miatt nincs kedve felmenni a színpadra.

Csak teltek és a teltek a percek, majd az órák, egyre erősödött a füttykoncert, az anyázás, egyre több középső ujj meredt a színpad felé, de nem történt semmi. Lehet, hogy a mai Guns összetételének köze sincs az eredetiéhez, de ez alapján akár azt is hihettük, hogy semmi sem változott 1993 óta, amikor Axl kvázi eltűnt a világ elől… Végül fél 12-kor dübörgött fel a banda intrója, de ezt a kissé fárasztó alkotást is többször egymás után, mintegy negyed órán át kellett élveznie a kínai motívumokat formázó hatalmas színpadra bámuló teltházas arénának (a kezdést megelőzően még ezren sem távoztak egyébként a helyszínről).

W. Axl Rose valamit azért mégiscsak tud, ilyen alapozás után ugyanis az lett volna a természetes reakció, ha a feldühödött közönség söröspoharak százait zúdítja a csapatra. Ezzel szemben már a Welcome To The Jungle kitartott kezdő gitárhangjait olyan őrjöngés kísérte, amit ritkán hallani, amikor pedig hatalmas pirózás közepette színpadra robbantak, megvadult a hatalmas tömeg. Axl napszemüvegben, testre feszülő bőrkabátban jelent meg, és abszolút nem úgy festett, mint akibe órákkal ezelőtt még injekciók ezreit döfködték a milánói orvosok. A színpadkép minden túlzás nélkül baromi látványosra sikeredett: a felső emelvényen középen foglalt helyet Brian “Brain” Mantia dobszerkója, amit kétoldalról az egyetlen régi tag Dizzy Reed és Chris Pittman szintiállványai öleltek körül. Ide néha Axl és a gitárosok is felmásztak. Az állványzat mögött futurisztikus, három részre osztott kivetítő közvetítette a történéseket.

A nyitó dal roppant erővel dörrent meg, már itt lejött, hogy a banda vérprofi módon zenél. Az It’s So Easy-t is vitte a lendület, de nem tudom, hány embernek tűnt fel rajtam kívül, hogy Axl torkából a verzék alatt alig jött ki épkézláb hang, és ez a Mr. Brownstone alatt csak fokozódott. Fura vagy sem, a mély témákat egyszerűen nem tudta hozni, a rikácsolósabb, rekesztős üvöltések viszont úgy szakadtak ki belőle, mint a lemezeken. A hangzás legelöl, kábé 10 méterre a színpadtól egészen kiváló volt, pedig három szólógitárt és két billentyűs hangszert a hozzájuk tartozó tekintélyes effektparkkal aligha lehet könnyű feladat élvezhetőre keverni élőben. Itt helyből elérkeztünk az egyik érdekességhez, nekem ugyanis fogalmam sincs, mi szükség van három szólógitárosra és két billentyűsre a Guns N’ Rosesban, de bárcsak ez lenne az egyetlen furcsaság körülöttük…

Ha lehet ilyet mondani, a hathúrosok közül a hellyel-közzel már egy évtizede Axl mellett dolgozó egykori Nine Inch Nails harcos, a menteszerű felöltőben játszó Robin Finck vitte a prímet, ő kapta meg a klasszikus Slash szólók nagy részét, és nem is vallott velük szégyent. Ugyanez volt a helyzet az egykori Gravity Kills gitáros Richard Fortusszal is, aki emellé még úgy is nézett ki, mint akit valami klasszikus sleaze bandából szalasztottak (amikor pedig felvette a fehér Gibsont, nem lehetett nem asszociálni egy bizonyos Jeff Isbellre). Az új jövevény, Ron “Bumblefoot” Thal leginkább egy csövesre hasonlított sapkájában és szakadt kabátjában - az ő játékstílusa szerintem kevésbé passzolt a klasszikus szólókhoz, de szerencsére nem is játszott belőlük túl sokat.

A Mr. Brownstone után Axl elnézést kért a késésért (“I was fucked-up and shit”), majd jött az első új nóta, a kiváló Better, amit ugyan a megjelentek 99 százaléka biztosan nem ismert, de érdeklődve figyelgették, ezután viszont megakadt a lendület. Értetlenül néztem, miért kell egy bő negyedóra után átadni a terepet Bumblefootnak, aki ugyan egy jópofa, egyedi dizájnolású gitáron játszott, de hibbant tekerése ettől még pusztán zenei szempontból teljesen értékelhetetlen volt.

A gigantikus tűzoszlopokkal és robbanásokkal kísért Live And Let Die-ra aztán megint egy emberként tombolt a stadion; Axl megszabadult a felsőtől, pörgött-forgott, táncolt, egyszóval olyan volt, mint régen, a hangja pedig jobban szólt, mint bármilyen utóbbi években született, általam látott-hallott felvételen. A Madagascart már hallhatóan többen ismerték, mint a Bettert, itt azonban tudatosult, mi olyan furcsa az egész koncerten: az énekes az instrumentális részeknél gyakran hátrament, a többiek pedig a számok között nem ritkán két-három perces tököléssel, céltalan pengetéssel töltötték ki az időt, amiben Duff utódja, az egyébként végig kiválóan játszó Tommy Stinson vitte a prímet. Nem vagyok a hangszeres szólók esküdt ellensége, de éjjel egy felé közeledve azért kezdtem elveszíteni a türelmemet, amikor Robin Finck beállt középre, és valami egészen értelmezhetetlen, zagyva hülyeséget kezdett el játszani. Körülbelül olyan színvonalú volt ez a kis bemutató, mint amikor egy 16 éves srác megkapja élete első elektromos gitárját és csak úgy nekiáll rajta céltalanul pengetni… Az ebből kibontakozó Sweet Child O’ Mine (csajok a nyakba, öngyújtók a levegőbe) tulajdonképpen csak átvezetés volt egy újabb szólóhoz, de Richard Fortus legalább ízesen játszott, és ezt még Finck sem tudta elrontani, amikor csatlakozott hozzá Christina Aguilera (!) Beautifuljának sajátos interpretációjánál.

A You Could Be Mine megint bemozdította a jelenlévőket, de azt már tényleg nehéz lenne megmagyarázni, hogy ezután miért következett ismét egy céltalan jammelés. Nem is csoda, hogy hátul egyre többen vonultak ki a büfékbe vagy indultak haza. Dizzy ezután egy parádés szólót vágott le a középre betolt zongorán, jött a friss – már persze mihez képest? – The Blues, majd egy elsöprő Out Ta Get Me, Knockin’ On Heaven’s Door, My Michelle trió. A nakk-nakkot ugyan baromira unom, de most kifejezetten hangulatosra sikeredett, a közönség örült, hogy a sok üresjárat után végre bekapcsolódhat és együtt énekelhet Axllel. A November Rain minden túlzás nélkül óriási volt, bár én szívem szerint a végét is a központi szólót tökéletesen hozó Fortusra bíztam volna Bumblefoot helyett, aki betegesen vonzódik a furcsán nyújtott hangokhoz. Ezután ismét idegtépő bohóckodás következett hosszú perceken át – “an ancient Hungarian folksong”, mondta az egyébként láthatóan jókedvű, nevetgélő Axl –, majd kedvenc Appetite nótám, a Nightrain zárta a rendes műsoridőt.

Mit lehet arra mondani, hogy a ráadásban két szóló kapott helyet a többek szerint elementáris, szerintem kissé elnagyolt Paradise City előtt? Ez még akkor is szánalmasan jött ki, ha Bumblefoot tulajdonképpen a Don’t Cry-t játszotta el, amit persze ezrek énekeltek vele, Robin Fincket viszont ezután már tényleg kedvem lett volna ledobálni a színpadról, annyira nevetségesen gyenge, sehonnan sehová nem tartó blöfföt vezetett elő. Attól, hogy valaki átszellemült arcot vág, még nem lesz automatikusan jó, amit összebohóckodik a gitárján. Több mint két órát játszottak tehát, amiből legalább 20-25 perc ment el a szólókra, felesleges zenélgetésre, színpadon téblábolásra. Nem nosztalgiaprogramot vártam, kimondottan örültem például a fantomalbum Chinese Democracy dalainak, de azért valljuk be: itt mindenki Axlre volt kíváncsi, nem pedig a bármikor szabadon lecserélhető háttérzenészek teljesítményére. Ugyanígy külön megfoghatatlannak éreztem a késést és Axl állandó lerohangászását, az énekesen ugyanis egyértelműen látszott, hogy élvezi a koncertet és tetszik neki a közönség reakciója is (hát hogyne tetszett volna, hiszen még azután is megünnepelték, hogy a lehető legpofátlanabb módon hülyét csinált belőlük).

Nehéz tehát eldönteni, mit is láttunk ezen a furcsa és azonnal legendássá vált estén, egy igazi zenekart vagy a világ legjobb Guns N’ Roses tribute bandáját – az igazság valahol félúton lehet. Ami pedig W. Axl Rose-t illeti, a koncert alapján azt kell mondanom, azoknak is igazuk van, akik szerint csak egy felfuvalkodott, idióta sztárallűrökkel előálló kiöregedett rocklegenda, de azoknak is, akik úgy vélik, a legnagyobb tehetségekhez méltó szeszélyes természettel megáldott zsenivel állunk szemben. Minden jelenlévő megszenvedte ezt a koncertet, de azért kár lett volna kihagyni.

Draveczki-Ury Ádám

Ha azt nézzük, akkor Axl Rose elérte, amit akart. Bő egy évtized után újra címlapon van, beszélnek róla, tele vele a média – de őszintén remélem, hogy néhány rajongó/koncertlátogató töke is. Nem szeretnék nagy fejtegetésekbe bocsátkozni, hogy mi miképp, és miért történt. A lényeget mindenki tudja már, de az előzenekarként a színfalak mögé látó Sex Action tudja talán pontosabban, hogy mi történhetett.

És ha már szóba kerültek, kezdjük is az elején. Fél kilenc körül színpadra állt Szasza és szabad(szájú)csapata, a doboknál Gengszter Zoltánnal, és aránylag jó hangzással elnyomták kb. fél órás programjukat. A szintén majd egy évtizedes pihenő után visszatért csapat végül is jó választás volt a Guns elé, hiszen a két banda fénykora nagyjából egy időben volt. Az igen vegyes összetételű közönségből a küzdőtéren sokan vették is a lapot, énekelve a régebbi keletű slágerek szövegét (“Héjj, idenézz, édes…”). Bár nem igazán ismerem a csapat munkásságát, annyi lejött, hogy első anyagaik szex-központú mocskos rock and rollját nyomják újra, talán kicsit megfejelve a később felvett cowboyos imidzs dolgaival is – legalábbis a herfliszólós napszemüveges nóta alatt beugrott, hogy olyan korszaka is volt a kilencvenes évek közepe felé HC-bandává avanzsált csapatnak. Tény, hogy ezt az arcukat hitelesebbnek érzem, mint egykor a gettóharcos vonalat. Viszont a “Mindenki szeret iskolába járni?”, “És jó tanulók vagytok, nem puskáztok?” átkötő szövegek furán (mondhatni halászjutkásan) hatottak. Nem tudom, hogy az első sorok csápoló tinikkel voltak-e tele, mindenesetre a közönség nagy része nem érezhette magát megszólítva. (Bár a lelátókon helyet foglaló popcornmajszoló apukák-anyukák közül sokan elhozták a Don’t Cry dallamaira fogant gyermekeiket is.) A lényeg, hogy az Sex Action precízen elvégezte a bemelegítő szerepét, majd kb. kilenckor levonultak a deszkákról.

Sejtettem, hogy a Guns N’ Roses nem kezd azonnal, aki kicsit is utánaolvasott a banda dolgainak, tudhatta, hogy mindig is szerették megvárakoztatni a népeket. Az első óra még aránylag gyorsan elszállt, és ha kb. tízkor berobbant volna a csapat, szerintem senki nem húzná a száját. (Vagy akkor sem, ha Ron Thal gitáros beajánlja külföldi előbandának haverjait, a zseniális Freak Kitchen zenekart…) Ehelyett azonban csak egy bejelentést kaptunk, miszerint “Technikai gubanc van, melynek elhárítása kb. 20-25 perc, de Axl és a fiúk az öltözőben ülnek, türelmetlenül várva, hogy játszhassanak nektek!” (Utólag kalkulálva az est hőse kb. ekkor érkezett meg a reptérre, szóval igencsak sántít a duma.) Háromnegyed 11 körül már én is többször sandítottam az órámra, és jogosan harsant fel egyre hangosabb füttykoncert a hangfalakból áradó zeneszámok közötti szünetekben. A két és fél órás “best of rock history” zeneprogramban volt különben volt Pearl Jam is, annak örültem. Talán bejátszhattak volna valamit a Gunstól is – a legtalálóbb az “all we need is just a little patience” lett volna.

A büfések mindenképp profitáltak a hosszú várakozásból, de tizenegy óra után már igencsak sokan tekingettek a kijárat felé, sőt, sokan nem is vártak tovább. Érthető ez, főleg azok részéről, akik nem túl rutinos koncertlátogatók, másnap dolgoztak, vagy csak azért jöttek, mert kicsit villogni akartak a nagy előszelű társadalmi rendezvényen. Az én fejemben az fordult meg néha, hogy a szervezők esetleg már Mexikó irányába menekülnek a bevétellel, nekünk meg majd – már csak presztízsből is – szét kell vernünk a szép új ufócsarnokot az elmaradt buli miatt.

Azonban 11.35-kor, nem sokkal az Ozzy-féle Crazy Train után, minden elsötétült, és gyomrozó basszusokkal felharsant az intro. Amolyan szintetizátorokra épülő “Gyűrűkurás” (© by Veronka) dolgot tessék elképzelni. Szeretem az ilyen hangulatzenéket, csak igen szánalmas volt, hogy ezt 12 percig kellett hallgatnunk. A “de legalább történik valami”-érzés viaskodott bennem az “ekkora amatőr köcsögséget”-gondolattal.

Az előzetes hírekből sejthető volt, hogy a ’Welcome to the Jungle’ lesz a kezdőnóta – ez be is jött. A visszhangos gitárriff, majd az érthetetlen (fuck volt benne, az biztos) Axl-sikoly hallatán az addig csüggedten álldogáló tömeg nagy üdvrivalgással vetődött a színpad felé, amelyet egyszerre igen sokan pörögtek be. A mostanság varkocs-jellegű fonott frizurával nyomuló énekes hét zenészt hozott magával, akiknek kb. a felét még hírből sem igazán ismertem – de gondolom, nem egyedül vagyok így ezzel. A dobszerkó jobb és bal oldalán elhelyezkedő két szintis közül gyorsan kiszúrtam Dizzy Reedet (ő a régi Gunsból megmaradt egyetlen hírmondó), a három (!!!) gitáros közül viszont a kivetítő beindításáig nem sikerült beazonosítanom Ron Thal gitármágust – róla majd később bővebben. Volt még egy britpopos tinisrác kinézetű bőgős is, akire a csuklóból elreszelt bőgőtémák mellett egy kis vokálozás is hárult az est folyamán, ha jól láttam. De legalább addig nem terjedt a megalománia, hogy feka háttérénekesnők kerüljenek bevetésre.

Az első három dal (Welcome…, It’s So Easy, Mr. Brownstone – mind az 1988-as bemutatkozó lemezről, az Appetite for Destructionről) alatt nagyrészt csapnivaló volt a hangzás, csúcstechnika ide vagy oda. Persze a kb. húszéves dalok máig sütnek, és mindenki fejből küldte az Axl tipikus, nyekergős-nyafogós hangján elhangzó dallamokat. A srác meglepően energikusan indított, produkálta a videókról ismerős kígyózó mozdulatokat, és köztük gyors ide-oda szaladgálásait is. Viszont a konferálást nem vitte túlzásba, a “sorry for the delay” (bocs a késésért) utáni béna magyarázat (benne fuck és shit) abszolút felejthető volt. Azt sem tudtuk meg, hogy minek köszönhetjük a látogatást (újra szeretné leigázni a világot, vagy csak pénz kell az úszómedencéhez?), no, meg hogy mi a helyzet a lassan a Kínai Nagy Fal építési idejét is leköröző “új” lemezzel.

A maga köré gyűjtött (bérelt?) zenészekre viszont tényleg nem lehetett panasz, és négyüknek még hangszeres szóló bemutatására is nyílt lehetősége a dalok között. Ez viszont nem történt mindig jó szájízzel, hiszen a magánszámok abszolút megakasztották a buli lendületét.

Elsőként jött Ron Thal, alias Bumblefoot, napjaink egyik méltatlanul mellőzött gitárhőse, aki a kezdő Appetite-blokk után csaphatott a húrok közé, és erre az alkalomra előkapta láb formájú (!) spéci hangszerét is. A fickóról azt érdemes tudni, hogy Mattias Eklundh (Freak Kitchen) és az álarcban, fején papírvödörrel fellépő Buckethead (aki nemrég pár évig szintén tagja volt a stagnáló Rose-műveknek) mellett a briliáns modern gitárjáték egyik nagy alakja. 1987 óta készíti elvont kis lemezeit, amelyeken pl. érintő nélküli fémnyakú hangszeren teker, ujjaira gyűszűket rakva. Szóval szerintem (nem kis gonoszsággal) Guns-tagságát valószínűleg az motiválja, hogy kis ismertséget és pénzt halmozzon fel saját projektjei számára.

Én személy szerint nagyon élveztem a céltalan zajjal felvezetett még céltalanabb atonális őrületet, amit nyolc ujjal a gitárnyakon kalapálva kicsikart a hangszerből. Kérdés, hogy ki még, hehe. Talán egy pofátlan fricska volt ez mindenkinek, beleértve az ezalatt valószínűleg a színfalak mögött oxigént szippantó “főnököt” is.

A második blokkban főleg új dalokhoz volt szerencsénk – avagy szerencsétlenségünk. Aki nem fürkészett ezek demó- vagy koncertverziói után az interneten, az teljesen szűz fülekkel próbálta kihámozni a dallamokat, szerintem nem nagy sikerrel. Itt tűnt ki, hogy a régi nótáknál tűrhetőnek ható ének mennyire semmilyen, ha ismeretlen sorokat próbál átadni. Egy valamirevaló dallammenetet nem lehetett elkapni, főleg, hogy a szavak artikulálása sosem volt Axl erőssége. Pedig főleg a lassabb, monumentálisabb szerzemény (asszem ez fut Madagascar néven) nem reménytelen.

Közben újabb gitárszólókhoz volt szerencsénk: Robin Finck főleg ujjal elpengetett témái után nem sokkal Richard Fortus végre egy hagyományosabb (azaz felépítéssel és ívvel bíró) instrumentális szösszenetet eresztett meg. Ő kapta a legnagyobb ovációt is, hacsak Dizzy szépen építkező billentyűs szólóbetétje nem tett túl rajta. Mindenesetre túl sok átvezető volt a dalok között, és annyira egyik zenész sem nagy arc (sőt, az átlag néző számára valószínűleg ismeretlen fejek), hogy minden nóta után a szöszölésük szórakoztasson.
Dalsorrendet nem jegyzeteltem, de a bulin elhangzott az Appetite lemez 2/3-a (a már említetteken kívül volt Sweet Child O’ Mine, My Michelle, Out Ta Get Me, Nightrain (“májkrém!”), majd ráadásként a Paradise City). A Use Your Illusion I-II-ről pedig a saját szerzemények közül a You Could Be Mine (a terminátoros dal) és a monumentális November Rain hangzott el, melynek vége élőben sajnos kevésbé drámai, de jó volt látni, ahogy Axl ül a zongoránál, a gitárosok pedig megfeszülve nyomják a sírós szólót. Volt nagy tűzijáték és szikraeső is, így a pirománok is elégedettek lehettek.

Szintén a dupla lemezről kapták elő a két feldolgozást is, a Paul McCartney jegyezte Live and Let Die-t (Bumblefoot kicsit kiélhette disszonáns hajlamait), és Bob Dylan örökbecsű Knockin’ On Heaven’s Doorját. Utóbbit természetesen sokáig húzták, de mindenki énekelt és öngyújtózott. A szintén kötelező balladaként aposztrofálható Don’t Cry viszont csak instrumentális verzióban hangzott el a ráadásban. Ez tényleg kellemes meglepetésként hatott, és jó is volt úgy, bárki bármit mondjon is. Ron Thal gyönyörűen visszafogta a mérsékelten torzított Les Pault, és ide-oda lépegető hangzatok formájában, ujjal pengetve csalta elő belőle a dal főbb motívumait. A nagy fanok úgyis tudják kívülről a szöveget, szóval a közönségénekeltetés is megvolt.
A visszatapsikolás utáni Paradise City volt talán a buli leglendületesebb nótája, hatalmas szólóorgiákkal tarkítva. Természetesen az idegesítő üresjáratok (szólók, fura kis jammelés) helyett lehetett volna egy Enstranged, Right Next Door, esetleg Rocket Queen. De még a Chinese Democracy címadóját is meghallgattam volna, hátha egy mindent vivő rock and roll nóta – ha már kb. 10 éve írják.

Összegzés: Alapból nem volt rossz a buli. Természetesen ezekkel a dalokkal nem lehet hibázni. No, meg láttam Bumblefootot is, aki az Out To Get Me-ben megeresztett egy olyan szólót, hogy mindenféle rángásaim lettek tőle. Viszont képes-e Axl személye egyedül fenntartani a GNR-mítoszt? Azzal, hogy pár ifjú titánnal felfegyverkezve (Guns and Rose) eljátssza(tja) Izzy és Slash, avagy Dylan és Sir Paul évtizedekkel ezelőtt slágereit, csak egy klafa tribute band hatását kelti. Ha töketlenkedés helyett kihozott volna pár lemezt (gondoljunk csak bele, egyesek kétévente albumot kiadva 6-7 lemeznyi anyagot tettek le ’93 óta!), akkor nem érezném ezt kétségbeesett igyekezetnek, hogy főként “idegen tollakkal” tetszelegve visszaküzdje magát a hőn áhított reflektorfénybe. 2006-ot írunk, és a világ tele van ambiciózus, tehetséges, friss csapatokkal, akik igen hamar lemossák a totojázókat. (Azt hiszem Rose elolvashatná párszor a Welcome to the Jungle szövegét magára vonatkoztatva.)

A nagy nevek egymásnak adják a kilincset kis hazánkban, tehát nincs mindenki úgy kiéhezve egy-egy külföldi rockzenekarra, mint ’92-ben. A 80/90-es évek máig aktív sztárjai – pl. Seb Bach, Kip Winger, Don Dokken, de ide sorolnám a Europe-ot is, a Velvet Revolvert pedig főleg – ma már sokkal kisebb arccal, más hozzáállással kénytelenek zenélgetni, mint a hőskorban. Persze Axl mögött mindig ott lesz a hírnév hatalmas árnyéka, akárcsak Ozzy bácsi mögött is, aki máig túl jó üzlet ahhoz, hogy egy közeli jóakarója végre szóljon neki, hogy évek óta önnön paródiáját alakítja. Axl még ott van, ahol átgondolhatja, hogy mit akar. Ja, és még egy gondolat: Remélem nem lesz pár éven belül nagy könnyes összeborulás/újjáalakulás, mert van, akire még tisztelettel gondolok az egykori GNR-ből.

Kántor Tamás