Shock!

Erős találgatásokat váltott ki, mekkora érdeklődést generál majd ez a koncert Budapesten, főleg ezekkel a jegyárakkal és a biztosítékot sokaknál kivágó, kötelező ültetéssel. A végén információim szerint valahol 8-9 ezer néző között volt a megfejtés, vagyis messze nem telt meg koppra az MVM Dome, de azért igen szép számmal összejöttünk. Lehetséges, hogy egy kategóriával olcsóbb belépőkkel valamivel többen is tiszteletüket teszik, de abban azért elég biztos vagyok, hogy nagyságrendi eltérés akkor sem lett volna. Ezek a zenekarok egyszerűen ezt a szintet tudják hozni Magyarországon, a szervezők pedig végül úgy rendezték be a hatalmas helyet, hogy távolról sem tűnt cikinek a látvány. Tehát évek múlva garantáltan nem a látogatottsági adatokon vitázunk majd a bulira visszaemlékezve, mert a dolog kábé így volt reális – hanem a Mötley Crüe hangzásán, ami jelen pillanatban is a legvégletesebb indulatokat szítja a kommentszekciókban.

Persze úgy is vehetjük, hogy manapság alapvetően minden végletes indulatokat szít, ha kell, ha nem. Ennek megfelelően kapott előzetesen hideget-meleget az Abaházi.RT is, amikor kiderült, hogy ők nyitnak majd a '80-as évek két ikonikus csapatának, mintha bármi jelentősége lenne ennek a kérdésnek egy ekkora léptékű buli esetében. Igen, kétségtelen, hogy a Sing-Sing néhai életműve szerintem sem öregedett különösebben jól, sőt, ha nagyon őszinték vagyunk, a zenekar már a maga idejében is teljesen nyilvánvalóan a Sunset Strip-vonal KGST-s leképződése volt, ennek minden törvényszerű velejárójával együtt. De most komolyan: ér ez annyit, hogy hiperventilláló, személyeskedő fikázást kapjon valaki azelőtt, hogy bármit is csinált volna? Szerintem nem...

Főleg, hogy a csapat egyébként lényegesen meggyőzőbb teljesítményt nyújtott a vártnál, így aztán erre a félórás bemelegítő szerepre tökéletesen alkalmasnak bizonyultak. Persze látszott, hogy egy ekkora színpadot még nem képesek megfelelően átfogni, de Csaba rutinos előadóként társai helyett is belakta a deszkákat, lazán, rokonszenvesen vitte a hátán a produkciót, és nem próbálta meg előadni, hogy ez az egész itt most többről szól annál, ami. Bár odalent ekkor még csak gyülekezett a közönség, a nyitó Miért játszol a tűzzel, a Nehéz lehet hősnek lenni vagy az Életfogytig rock'n'roll hallhatóan sokakban megpendítette a nosztalgikus húrokat, nem is beszélve az Asphalt Ballettől feldolgozott Halál a májra örökbecsű hangjaiig. Utóbbi egy verze Anyáddal jártamja szintén igazolta, hogy itt aztán szó sincs arcoskodásról. Sőt, a Képzeld el! című új darab is szépen besimult a bő három évtizedes tételek közé. Jól is szóltak – pedig Beke Péter egyedül tolja az eredetileg két gitárra írt nótákat –, ráadásul a főhős feltűnően jobban énekelt, mint a fénykorban, ami az igazat megvallva tényleg meglepő, de kellemes fejlemény. Nyilván az lett volna az igazi, ha Észak-Amerikán kívül is elkíséri a két headlinert a Poison, de összességében semmi gond nem volt Csabáékkal, pedig mint említettem, már a '90-es években sem voltam valami nagy singes. Szimpatikus, alázatos kiállásukkal nálam szereztek egy jó pontot ezen az estén.

Elöljáróban a főzenekarokhoz: nekem ugyan nem fájt a kötelező ültetés, ideológiai kérdést meg pláne nem csinálok ebből, főleg, hogy a tengerentúlon sokszor ez az alap. De aminek a Toolnál a sok vetítéssel és a hipnotikus, utaztatós előadásmóddal határozottan van értelme, annak ezeknél a zenekaroknál fikarcnyi sem volt. Úgyhogy továbbra sem értem, Budapesten és egyéb helyeken miért ragaszkodnak mindenáron ahhoz, amit Münchenben meg Prágában, netán a számos idei európai fesztiválfellépésen simán elengednek. Az egyebekről pedig: akárcsak tavaly Amerikában, Nikki Sixxék és Joe Elliotték váltogatják az egyes állomásokon, ki játszik utoljára. Nyilvánvalóan eredetileg sem férhetett hozzá komoly kétség, hogy melyik csapat képviseli a komolyabb zenei nívót élőben, így a buli előtt azt mondtam, hogy a Mötley Crüe-nek nehéz dolga lesz, ha a Def Leppard után kell felmennie a deszkákra. Márpedig nálunk pontosan így történt. Utólag viszont mégis tudtam örülni a dolognak. De erről majd szép sorjában...

A Def Leppard eddig mindössze egyszer, 1996-ban járt Budapesten, egy legendásan brutális zakóval a régi BS-ben, amit csak a Taszárról felutaztatott amerikai katonák mentettek meg a még kellemetlenebb fiaskótól. Semmi meglepő nem volt ebben akkoriban sem: az alternatív éra tetőpontján jártunk, a sheffieldiek a vitatott Slang lemezzel turnéztak, ráadásul a fénykorban is klasszisokkal népszerűbbnek számítottak az Államokban, mint az öreg kontinensen. Azóta eltelt huszonhét év, és némileg kiegyenlítődött ez az egész, de nyilvánvaló, hogy Magyarországon a Def Leppard sosem volt akkora név, mint tőlünk nyugatabbra. Én magam sajnos nem mentem el arra a bulira, ami azóta is nagy bánatom: lett volna rá ingyenjegyem, de egy másnapi dolgozat (vagy valami magatartási gikszer miatti büntetés? nem emlékszem már...) okán ki kellett hagynom, és úgy alakult, hogy később is mindig elkerültük egymást. Vagyis ezen az estén legnagyobb, koncerten még sosem látott kedvencemet pipálhattam ki velük – és természetesen nem is okoztak csalódást.

Papírforma szerint talán egyszerűbbnek tűnt volna valamelyik '80-as évekbeli überslágerrel nyitni, de a Diamond Star Halos Take What You Wantja tökéletesen ellátta a hangolószerepet: közben szépen bemelegedtek, bejárták a Nikkiékhez képest teljesen alapra és puritánra vett kifutós színpadot, így aztán a másodikként érkező Let's Get Rockedra már teljesen felpörgött a motor, hogy aztán az Animal, a Foolin' és az Armageddon It elementáris erejű triójával még tovább korbácsolják a kedélyeket. És igen, már itt is egyértelmű volt, hogy a zenekar egészen megalázó formában van, fizikailag, mentálisan, mindenhogyan. Mint írtam, nem láttam még őket élőben, de egészen kijózanító vele szembesülni, micsoda elképesztő munkával alakították élőben is működőképes alakúra ezeket az annak idején Mutt Lange segítségével formába öntött, stúdiótechnikai szempontból is forradalmi jelentőségű darabokat. Koncerten természetesen fizikai képtelenség lenne mindent visszaadni, annyi minden történik bennük, mégsem veszett el semmi lényegi elem.

Ebben egyrészt a zenekar példátlan vokálmunkájának szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A higgadt, derűs kiállású Joe is jó formát hozott, de Phil Collen, Vivian Campbell és főleg Rick Savage önállóan is simán elmehetne szólóénekesnek más zenekarokba (hadd ne mondjak konkrét példákat, de majd erről is később...), és ebben semmi túlzás nincs, brutálisan perfekt teljesítményt nyújtottak. Itt aztán nyoma sem volt KISS- vagy Whitesnake-féle átlátszó mankóknak, amiket azért persze így is kötelező a nézőket hülyének és süketnek nézve, rezzenéstelen arccal letagadni az interjúkban. A másik oszlopot pedig Collen és Campbell szintén hihetetlenül összetett, okos és kiművelt gitárösszjátéka képezi, aminek köszönhetően a dalok sokkal keményebben dörrennek meg, mint az olajsimaságú klasszikus lemezeken. És persze hátul ott ül Rick Allen is, a szokásos módon mezítláb a spéci cucc mögött, és végig széles vigyorral hegeszti a ritmusokat. Egészen megindító és egyben felemelő élőben figyelni, ahogy játszik, egészen más, mint a klasszikus videókban.

Oldalról, a 313-as szektorból hallgatva közel lemezminőségben szóltak – azért emelem ezt ki külön, mert a visszajelzések, kommentek, beszélgetések alapján nagyon nem volt mindegy, ki hová vett jegyet erre a bulira. Mindez a Mötley-nél nyerte el teljes jelentőségét, de itt-ott azért a Leppard megszólalásáról is hallottam negatív visszajelzéseket. Fentről, oldalról viszont maximálisan elégedett voltam a hallottakkal, nem érhette szó a ház elejét. Ugyanígy a visszafogott, de a dalokat minden ízében kiszolgáló vetítésről és fényshow-ról is csak szépeket tudok mondani, mint ahogy a kiegyensúlyozott műsorról is. Az említett régi slágerek után a friss Kick vezette fel a '80-as évek egyik legkülönlegesebb rockballadáját, a Love Bitest, ahol ismét rá kellett döbbennem, hogy a szó eredeti értelmében véve is mennyire progresszívek voltak a maguk idejében a Pyromania meg a Hysteria dalai, tényleg egészen elképesztő...

A lírai blokk a félakusztikusban nyomott This Guitar és When Love And Hate Collide kettősével folytatódott, majd a Rocketnél ismét átéltem ugyanazt, mint a Love Bitesnál. Joe itt azért kicsit már szenvedett a magasakkal, érezhetően kezdtek fogyni a tartalékok, jól is jött utána a Bringin' On The Heartbreak meg a Switch 625 kettőse Collen és Campbell nagy pillanataival. Utóbbi továbbra sem egészséges, limfómájával ma is kezelésekre jár, ennek ellenére csupa derűvel tolta az ikonikus témákat, és imádom, hogy kezében a mai napig letagadhatatlanul ott vannak azok a fogások, ízek, amiket annak idején a Holy Diveren meg a The Last In Line-on szeretett meg a világ. Collen meg köztudottan ufó, eleve megfejthetetlen, hogy lehet ilyen fizikai formában 65 évesen, gitárosként pedig meggyőződésem, hogy méltatlanul keveset szokás emlegetni, pedig ott van a színtér legnagyobbjai között. Persze a Leppard sosem az egyéni villongásokról szólt, hanem a dalokról meg az összhatásról, de egy ilyen bulin azért nagyon kijön ám, ki mit tud... Mindketten briliáns teljesítményt nyújtottak. De mint említettem, a két Rickről is csak a legjobbakat tudom mondani. Savage talán a legjobb színpadi fazon az egész bandában, Allen pedig kis dobszólójáért is megérdemelten kapott gigaovációt.

A zárást az elementáris Hysteria – Pour Some Sugar On Me – Rock Of Ages – Photograph négyes jelentette. Utóbbinál Joe már nagyon megharcolt a dallamokkal, és alul is maradt, de még ez sem tudott zavarni, ezekkel a dalokkal egyszerűen nem lehet melléfogni, a műfaj fénykora pedig szó szerint egészen más lett volna nélkülük, ha egyáltalán felvirrad ebben a formában. A Def Leppard fölényes, de laza módon hozott mindent, amiért annyira szeretjük őket, ebben a koncertben bizony nagyítóval sem lehetett hibát találni. Gyakorlatilag perfekt volt, imádtam minden pillanatát.

A Mötley Crüe még a briteknél is régebben, 1991-ben járt itt először és utoljára. Budapesten a pólóarányok és a fokozódó várakozás hangjai alapján is érezhetően feléjük billent a mérleg nyelve népszerűségileg, szóval e tekintetben helyénvaló volt, hogy ők zártak. Meg azért is, mivel a kifinomultabb, inkább a muzsikálásra fókuszáló Def Lepparddal ellentétben Nikki Sixxéknél sokkal több a show, a körítés, a csinnadratta, bulisabb az egész összkép. És sajnos nem spórolhatok meg még egy indokot: ha ők kerülnek előbbre ezzel a brutálisan túlvezérelt, a fájdalomküszöb fölé húzott módon hangos sounddal, félő, hogy a jelenlévők idegrendszere teljesen lefárad, és ebben az esetben a Leppard sem érvényesülhetett volna olyan mágikusan, mint így.

Mert bizony nem vitakérdés, hogy a Wild Side és a Shout At The Devil kettősével indító Mötley rosszul szólt, bár ismétlem, az utólagos rezgések alapján baromira nem mindegy, ki hová vett jegyet. Ahol mi ültünk, simán élvezhető, de még így is fülbántóan hangos és zajos volt az összkép. A lentebbi szektorokból ugyan találkoztam pozitív visszajelzésekkel, de sokkal többen panaszkodnak kivehetetlen dobokról, a fejfájdító hangerő tetejébe kásásan szar gitárhangzásról, lármáról, értelmezhetetlen, körvonalazatlan katyvaszról (meg persze minden mennyiségben Vince Neilről, de arról a problémakörről nem a hangmérnök tehet). És ez egy ilyen szintű zenekar esetében akkor is gáz, ha sok minden múlik a helyszín adottságain. Nem vagyok szakember, de laikus fejjel annyit tudok mondani: ha a Crüe-nél zeneileg sokkal összetettebb, fifikásabb Def Leppardot sikerül kimondottan jól megszólaltatni, nekem papíron Nikkiék esetében sem tűnne lehetetlennek a művelet. A dolog mégsem jött össze, ez pedig érezhetően sokakban hagyott tüskét, főleg a rohadt drága jegyárak mellett, és jogosan. Még azzal együtt is, hogy a hangulatra amúgy nem lehetett panasz, a megjelentek láthatóan mindent megtettek, hogy jól érezzék magukat.

Kérdés persze, eleve milyen várakozásokkal érkezik az ember 2023-ban egy Mötley Crüe-koncertre. A régenmindenjobbvoltozással nem tudok és nem is akarok mit kezdeni, tetszik ez az egyszeri hívőknek vagy sem, de a zenekari felállások változása törvényszerű, ennek megfelelően a Mick Mars-témán simán túlléptem. Igen, Mick hiányzik, és igen, ő is baromira alulértékelt gitáros, de korántsem gondolom, hogy egy önmaga árnyékaként szenvedő, súlyosan beteg idős ember szívszorító látványa jobban passzolna a világ legnotóriusabb anyaszomorítói közé, mint a tesztoszteronnal teli, megállás nélkül pörgő John 5-é. Utóbbi simán és könnyedén vitte a hátán a csapatot zeneileg: a mi fertályunkon végig jól ki tudtam venni, mit játszik, és abban bizony fikarcnyi hiba sem volt, legyen szó az ikonikus riffekről vagy a klasszikus szólókról. Utóbbiakba persze vitt egy hi-tech csavart, de nekem ezzel sincs bajom. A másik oszlop Tommy Lee, akinek bizonyos finomságait sajnos megette a zajmassza, és itt-ott persze kap nem kevés elektronikus rásegítést, effektet is, ám igazából nem szorul trükkökre, játékának összekeverhetetlen húzása ma is megvan. A másik két főhős esetében viszont már nem ilyen egyértelmű a mérleg.

Nikki Sixx esetében még van helye a jóindulatnak. A nyilatkozatháború fényében természetesen én is végig árgus szemekkel sasoltam a basszert, de hazugság lenne azt állítanom, hogy sokkal okosabb lettem, mi kamu és mi nem kamu nála. Nem kérdés, hogy összességében is sok minden szólt pluszban gépről, de hajlok rá, hogy a basszustémák zöme élőben ment, még ha nem is maradéktalanul. A frontember esetében viszont azt kívánja az ember, hogy bárcsak inkább playbackelne, és ebben nincs semmi túlzás. Joe Elliott torka a műsor végére kezdett fáradni, Vince azonban körülbelül a „Kneel down you sinners to streetwise religion" sorral bezárólag bírta, és utána egyből lement kritikán aluliba. Igen, tudtam, milyen, pontosan erre számítottam, és igen, tisztában vagyok vele, hogy negyven éve sem volt jó énekes, de élőben azért sokkoló szembesülni vele, mennyire léc alatt van. Szó se róla, hullámzott a teljesítménye, itt-ott a borzalmasnál is borzalmasabban csengett a jellegzetes mikiegérhang, máskor meg egész tűrhetően, de a jótól végig baromi messze maradt. Én sem hittem volna például, hogy a Too Fast For Love lehet hamisabb és fülbántóbb, mint az ezzel együtt is imádnivaló '81-es lemezverzió, de Vince-nek lazán sikerült átszakítania a szalagot, és hozta a nagy mutatványt... Maradjunk annyiban, hogy a két lenge öltözetű táncoslány, illetve Nikki és John vokáljaival meg a gépi mankósávokkal, rengeteg szódával a legjobb pillanatokban sikerült alulról súrolnia a közepes szintet. De legalább a vágósúlyt elhagyta, ez is valami...

És akkor maga a koncert. Hangzás ide, Vince oda, a zenekarra jellemző általános trógerség amoda, ostobaság lenne elvitatni, hogy ezek a minden poklot számtalanszor megjárt rosszéletűek baromira tudnak hangulatot csinálni. Látvány és show terén tényleg igazi nagypályás rock'n'roll cirkuszt kaptunk a nem kevés pénzért, így ha valakinek volt akkora szerencséje, mint nekem, és ki tudta venni, épp mi szól, simán jól érezhette magát. John 5 és Nikki színpadi munkája egyértelműen tízpontos, végig belakták a deszkákat: Lowery egyszer még az oldalsó lelátókra is felmászott, Sixx karizmáján pedig mit sem fogott az idő, ma is hatalmas fazon, éppúgy vonzza a tekinteteket, mint a cájgot szélesen vigyorogva csépelő Tommy. Az interakciókban is mindenki hozta a tőle várhatót. Vince láthatóan annak is örült, hogy levegőt kap a dalok között, így nem beszélt túl sokat, Nikki őszintén jófejnek tűnt, amikor felhívott a színpadra egy kislányt, Tommy meg hasonlóan őszintén Tommynak, amikor előrejött kicsit céltalanul bazmegezni és showmeyourtitsezni, a feltartott kartonlapon dobverőt követelő srácnak pedig inkább a farkát kínálta fel. Még jó, hogy János utóbb kiköszörülte a prosztó csorbát, és célirányosan vitt a kölyöknek két dobverőt a búcsúzkodásnál... A mellmutogatós kvíz pedig eredménytelen maradt. Hiába, más idők járnak ma már, mint 1987-ben, az egyetlen villantósabbnak bizonyuló hölgyet példának okáért azonmód mindjárt két szekrényhátú, neandervölgyi tekintetű Dwayne Johnson-klón tessékelte ki az arénából igen határozott mozdulatokkal. Remélem, azért nem verték meg szerencsétlent...

Az itt sorjázó dalok egytől egyig alapművek: Don't Go Away Mad (Just Go Away), Live Wire (nálam ez volt az első számú csúcspont), Looks That Kill, Home Sweet Home (másik csúcspont), Dr. Feelgood... Ezekkel, mondanom sem kell, nem tudtak tévedni. De a 21. századi termést képviselő Saints Of Los Angeles is simán ott van a valaha írt legjobb Crüe-témák között, a rengeteg gépi vokállal, illetve a kivetítőn Machine Gun Kelly rapbetétjeivel megtolt The Dirt (Est. 1981) pedig túlzás nélkül sokkal jobban működött, mint vártam. John gitárhős szólója viszont ilyen hangerő mellett szó szerint fájt, és abszolút nem érvényesült, szabályosan végig azt hittem, hogy a következő hanggal ki fogja szúrni a dobhártyámat. A vetítés meg a lézershow azonban roppant impozánsnak bizonyult, akárcsak a két bazinagy kiborgbaba a műsor legvégén, a Same Ol' Situation, a Girls, Girls, Girls, a Primal Scream meg a Kickstart My Heart négyesénél. Odafentről nézve pedig árulkodó volt a tömeg folyamatos hullámzása és a szűnni nem akaró ováció is. Egyértelmű, hogy a többség a szar hangzás ellenére is jót bulizott.

Nem hibátlan, de összességében azért igen élvezetes volt ez a pünkösdhétfő az MVM Dome-ban. Zeneileg és a körítést tekintve is egyértelmű, kiütéses brit győzelemmel zárult az este, de ha úgy vesszük, tulajdonképpen a Mötley is hozta, amit reálisan el lehet várni tőlük ennyi hányattatás után, hiszen már az is felér egy kisebb csodával, hogy egyáltalán életben meg szabadlábon vannak. Úgyhogy a hangzásukért tényleg nagy kár.