Shock!

Három évvel ezelőtt, a bécsi Stadthalléban voltam utoljára az egyik legkedvesebb zenekarom koncertjén, és az akkor még egy teljesen másik világban történt. Az ok mindenki számára nyilvánvaló, nem is ragoznám bővebben, Covid Bácsi történetét már mindenki iszonyatosan unja, felejtsük is el egy életre! A lényeg annyi, hogy az a Tool-koncert bizony döngő léptekkel masírozott be életem kedvencei közé, és úgy voltam vele, hogy ha a mostani csak kábé kétharmad-olyan jó is lesz, már nem leszek csalódott. Végső soron pontosan ez történt, azzal, hogy ha a hangulat szempontjából nem is, de vizuálisan a mostani még jobban is tetszett, sőt, az a vetítés-lézershow kombó, amit a négyes ezúttal bemutatott, kábé überelhetetlennek tűnik.

A magunk részéről kimondottan gyors és zökkenőmentes bejutást követően (sokan szoptak ugyan a hátizsákok be nem engedése miatt, de hát ezt ugyanúgy lehetett tudni előre, mint a másik, később kardinális problémát jelentő telefonhasználat-tiltást), kábé a Brass Against műsorának felére futottunk be a Papp Laciba, talán pont a Kashmir kezdő hangjaira. Mivel a bicskanyitogató árakkal üzemelő (most komolyan, a hisztérikus röhögésen kívül mit lehet arra reagálni, hogy például dedikált programfüzet: 74 ezer forint, dedikált poszter: 110 ezer forint???) merchpulthoz odajutni esélyünk sem volt, némi italvételezést követően be is néztünk a főleg fuvósokkal operáló Csinn-Bumm Cirkusz műsorára, ami meglepően jól működött is ebben a közegben.

A színpaddal lényegében pont szemben, az emeleten elhelyezkedve amúgy is mindvégig jól szólt a buli, látni mondjuk inkább csak foltokat sikerült a szép létszámú zenekarból, de Sophia Urista énekesnő ezúttal jó szokásával ellentétben amúgy sem pisált le senkit a színpadon, úgyhogy gond egy szál se. Mind a SOAD Aerials etűdje, mind pedig a későbbi főzenekar Stinkfistje önfeledt pillanatokat hozott (ez utóbbiban elvileg Justin és Danny is részt vettek a showban, jobb híján elhiszem), de az igazi örömzene a RATM Killing In The Name zárása alatt jött el. Előzetesen kicsit bazári látványosságnak gondoltam a dolgot, de azt kell mondjam, hogy kimondottan tetszettek, és pont megfelelő hangulatba pakolták a párezres tömeget, aminek létszáma később, a Tool alatt állítólag bő tízezerre is megnőtt.

Igen, nekem is voltak fenntartásaim a koncert előtt: mert mi az már, hogy mindenképpen ülni kell, és nem tetszett az sem, hogy ennyire kiemelten felhívták a figyelmet arra is, hogy akár ki is dobhatnak a francba, ha túl sokat babrálnád a telefonodat. Ráadásul régi rossz szokásomhoz híven átnéztem a turné megelőző állomásainak setlistjeit, és bizony úgy gondoltam: az, hogy a Fear Inoculum lemez hét „rendes" dalából eljátszanak hatot (ráadásul pont a 7empestet nem, amivel pedig nem csak megnyerték a Grammyt, de nekem is személyes kedvencem az „új" lemezről), dicséretes ugyan, de semmiképpen sem túl pozitív, mivel ezzel pont olyan közönségkedvencek fognak kimaradni, mint a Vicarious, a Stinkfist, a Forty Six & Two, pláne a Schism. Aztán elengedtem a dolgot, belegondolva, hogy hiszen én ezeket már mind hallottam élőben, inkább örüljek annak, hogy ezúttal más lesz a repertoár. Azt viszont maximálisan meg tudom érteni, ha valakinek élete első Tool-koncertjeként maradt némi hiányérzete a régi nagy darabok elsikkadása miatt.

Többen panaszkodtak rá később, hogy nem volt az igazi a hangosítás (főleg a koncert legelején), de hát ez már csak így van, az Arénában sajnos mindig lutri, hogy hol mennyire fog csengeni-bongani a végeredmény, hol lesz túl halk, vagy éppen fülsiketítő. Nekünk ezúttal marha nagy szerencsénk volt, mert a 213-as szektorban üldögélve a mindvégig pazar és lenyűgöző látvány mellett a hangzás is kellően hangos és arányos maradt. Azzal, hogy azért a Litanie Contre La Peur felvételről bejátszott hangjait követően inkább szép lassan a bőrünk alá kúszó, mint berobbanó zenekar a Fear Inoculum címadója alatt még tényleg nem hozta azt az eufóriát, mint később (amit betudok annak, hogy egyszerűen mind a mai napig nem kedveltem meg igazán ezt a számot), és hát ekkor még a négyes is amögött a sajátos függöny-szerűség mögött játszott, ami a már ekkor rendkívül látványos vetítést elősegítette ugyan, ám a zenekar-közönség kapcsolatot kevésbé.

A Sober igazi Tool-himnusz, ezen nincs is mit ragozni (talán csak annyit: nem lehetett biztosra venni, hogy egyáltalán lesz-e), a háttérben pedig a klipből vett jelenetek forogtak. Itt már nyilván egyre erősödő jókedvet éreztem, ami a The Pot alatt tökéletesedett ki. A koncert első harmadának csúcsát utóbbi jelentette számomra, amit talán egy picivel mélyebbre hangoltan játszottak, mint anno, de a természetesen ezúttal is főleg a háttérben bujkáló Maynard barátunk éneke így talán még jobban is érvényesült. Justin Chancellor basszusa amúgy is mindvégig iszonyat bika módon szólt, itt meg aztán pláne. A Pushit igazi csemegét jelentő monstruma vezetett át aztán a koncert abszolút csúcspontjához, ami mind audiovizuális szempontból, mind pedig a zenészek teljesítményét fülelve örökre belém égett: ez pedig az új lemez Pneumája. Mikroszekundumra megtervezett lézerjáték és vetítés kísérte az amúgy is tökéletes felépítésű darabot, amiben Danny Carey ismét bebizonyította, hogy ő korosztálya egyik legnagyobb dobosa, és pont.

A The Grudge az egyik legkedvesebb Tool-tételem, így csalódni nyilván ebben sem kellett, mint ahogy a varázslatos (és szintén nem túl alapdarab) Right In Two-ban sem, ami után azonban a Descending számomra ugyanúgy leültette kicsit az egészet, mint ahogy anno Bécsben is. Kellett is utána a rendkívül maró vitriollal megírt szövegű, és jóval izgágább Hooker With A Penis zárása, hogy visszarántson a földre. Aztán tíz perc szünet, miközben a kivetítőn meg is jelent a visszaszámláló, hogy mindenki tudja, mikorra is kell majd visszaérni a terembe.

A szünet végeztével jött Mr. Carey magánszáma, a Chocolate Chip Trip, amiről legyen elég annyi, hogy számomra továbbra is zenei blöff, nem úgy viszont a megigéző, a fényben ragyogva aláhulló Tool-feliratú cetliket tartalmazó konfettieső által egészen varázslatossá változtatott Culling Voices, amiben nem csak a mindig visszafogott Adam Jones gitárjátéka, de Maynard hangja is egészen csodálatos volt. Ez – tekintetbe véve, hogy ez a turné európai körének utolsó állomása, miközben minden este bő két/két és fél órákat toltak – szinte megdöbbentő dolog.

A záró Invincible előtt pedig a főhős szólt is hozzánk néhány mondatot (az egész koncert alatt kábé először és utoljára), engedélyt adva a fotózásra és videózásra, megkérve az addig egyébként igencsak aktív és számos személyt a koncertről kipenderítő biztonsági személyzet tagjait, hogy ezúttal térjenek kicsit nyugovóra. Nem tudom, hogy ez a kedvezmény kimondottan csak nekünk szólt-e, vagy a körút valamennyi állomásán megtörtént, de bizonyos, hogy egészen sokan éltek/éltünk a lehetőséggel, és a sok ezer digitális szentjánosbogár fénye felülről nézve egészen szép látványt nyújtott – még ha a magam részéről abszolút egyet is értettem azzal a kitétellel, hogy a koncerten nincsen kamera, inkább nézz és fülelj. Az egykoron legyőzhetetlen, mára megöregedett, de még egyszer – egyszer még, utoljára nekiveselkedő harcosról szóló szövegű, mára lényegében a klasszikusok közé került dal aztán tényleg a zárlatot jelentette. Végül némi meghajlás, összeölelkezés, és balra el.

Sokan sokféle véleményt fognak megfogalmazni erről a koncertről a napokban (illetve tették már meg eddig is), mind az előadásnak, mind pedig a körülményeknek többféle olvasata lehetséges, de ez teljesen rendben is van így. Személy szerint például voltam már jobb Tool-hangversenyen is, meg rosszabbon is, de ha örök életemben csak ilyen előadásokon kellene részt vennem, már boldog vigyorral arcomon halnék meg.

(Kattints a fotókra: jobb egérgomb / Képek megnyitása új lapon menüpontra és nagyobb méretben nézhetők)