Shock!

2006. április 28-án még egy teljesen más világban éltünk. Senkinek nem volt okostelefonja – az Apple majd csak a következő év elején dobja piacra az iPhone első verzióját –, iWiW-et használtunk Facebook helyett, a YouTube-ról jobbára a kutya sem hallott, az Instagram, a Deezer és a Spotify meg még létre sem jött. Persze, már akkor is loptuk a zenéket, de közel sem olyan nagyüzemi méretekben, mint manapság, és nem kizárólag csak a gyűjtők és a legnagyobb fanatikusok vásároltak CD-ket. Innen visszatekintve mintha egy másik életben történt volna mindez, pedig még ötezer nap sem telt el azóta, nemhogy tízezer, mint ami a Tool éppen akkor kihozott utolsó lemezének címében szerepelt.

Pontosabban azéban, amit augusztus 30-ig az utolsónak tekinthettünk, hiszen ekkor végre vége szakadt a röpke tizenhárom éves várakozásnak, és a nyakunkba zuhant a Fear Inoculum, ez a félelem elleni oltóanyag, hogy minden bizonnyal hosszú hetekre-hónapokra ellássa beszédtémával az erre fogékonyakat. A „megérte-e ennyit várni rá?" nagy kérdésnek pedig igazság szerint semmi értelme, hiszen nem, természetesen nem érte meg, de ha bármilyen lemezre azt mondod, hogy megérne több mint egy évtizednyi várakozást, bizisten kiröhöglek. Még szerencse, hogy ez az időtartam azért közel sem kizárólag az új Tool-albumra való feszült várakozással telt, mint ahogy nyilván az is egyértelmű, hogy a négyes sem írta-játszotta-énekelte-érlelte-kavarta-keverte ezeket a dalokat az elmúlt jó pár esztendő minden egyes percében.

Aztán nemmel kell felelnem az „Ilyenre számítottál?" kérdésre is, mert egyrészt ki a fene számíthat bármire is ilyen, kizárólag saját törvényeik szerint működő, csak önnön elvárásaiknak megfelelni kívánó (és azoknak rendre meg is felelő) művészlelkek esetében, másrészt pedig nem, személy szerint a legkevésbé sem azt vártam, hogy a Fear Inoculum lesz a Tool eddigi legkiérleltebb, leglecsiszoltabb, urambocsá' legkiegyensúlyozottabb műve. (Ezekhez a jelzőkhöz a nálam kritikusabbak valószínűleg hozzátennék a legunalmasabbat is, de én már régi rajongójuk vagyok, lehetek elnéző.) Ebből a szempontból pedig remek dolog volt, hogy nem egyszerre zúdult rám ez a bődületes zenemonstrum a maga 79 (digitális változatában 87!) perces valójában, mert akkor nincs mese, rögvest agyonnyomott volna. Hanem laza rendben érkeztek az első fecskék, hogy a lemez hivatalos megjelenésének (illetve hát a netre való nem hivatalos kikerülésének) időpontjában már a hét tételből négyet ismerjek.

Először is beköszönt a Descending, amit instrumentálisan már játszottak olykor-olykor, hogy aztán egy májusi floridai koncertet követően ellepjék a netet az akkor már énekes verzióban előadott dalról valló felvételek. Persze, méltatlan minőségben, gondolhatnánk, de hát napjainkban ugye – az egyre fejlettebb digitális kütyüknek hála – már bárkiből lehet hangmérnök, így aztán gondos kezek olyan profi munkát végeztek a dal közönségzajtól való megtisztításában és feljavításában, hogy csak néztem ki a fejemből. A dal maga tipikusan toolos megoldásokkal (mi mással?) építkezik, és olyan, mintha két részből állna: az elején szinte Maynardé a főszerep, akinek hangja természetesen mit sem vesztett erejéből és tisztaságából, sőt! Sötét, végpusztulásról, apátiáról és letargiáról valló sorai az emberiség „grand finale"-ját vetítik előre, amit majd a dal második felében hangszeres társai jelenítenek meg (Maynard a hetedik perctől már egyáltalán nem is énekel), mind inkább önmagukba csavarodó témáikkal, ami a lezárás mindent elradírozó katarzisában összpontosul.

Nem sokkal később jött az Invincible, ami hasonlóan vált megismerhetővé, és ami már – elődjével szemben – igazi szerelem volt első hallásra, elsősorban most is Maynard sajátosan nyúló-hajló-görbülő dallamainak hála, de a zenei rész színpadi műveket idézően váltakozó dinamikájú felépítése is magával ragadott. Most is úgy vélem, hogy ez a lemez egyik legjobb darabja, nem mellékesen az egykoron legyőzhetetlen(nek hitt) öregedő harcosról szóló szöveg miatt, aki elkeseredetten keresi – Juan Ponce de León konkvisztádor nyomdokán – az örök élet és ifjúság forrását, mind csökkenő hittel, ugyanakkor mind nagyobb vággyal aziránt, hogy nyomot hagyjon a világban. Ezek után aztán több hetem is volt arra, hogy mindkét dalba beleboruljak, mire eljött a bécsi koncert napja, ahol élőben is találkozhattam az újdonságokkal, továbbá azzal a Chocolate Chip Trip elnevezésű bizarr dologgal is, ami inkább tűnt furcsa (és idegesítő) szinti futamokkal megtámogatott dobszólónak, mint igazi számnak, és ehhez a benyomáshoz a teljes lemez ismeretében sem tudok mit hozzátenni. A Tool mindig is vonzódott a különleges csemegékhez, én azonban ezzel ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint anno a (-) Ionsszal, a Faaip De Oiaddal, vagy épp a Viginti Tresszel sem igen tudtam.

És akkor már tényleg majdnem befutott maga a lemez is, de hátra volt még a hivatalos beharangozás: a címadó, egyben albumnyitó dal, és ez volt az első alkalom, hogy elbizonytalanodtam. Ez ugyanis nem volt beleilleszthető az eddigi nyitódalok elsöprő zsenialitású sorába (gondoljuk csak végig: Intolerance, Stinkfist, The Grudge és Vicarious!), hanem sokkal inkább tűnt korábbi Tool-megoldások összemixelt vázlatának, amiben hiába vártam a katarzist. Na, most fog robbanni, na, robbanj már szét, az anyád úristenit – gondoltam mindvégig, hogy aztán a bő tíz perc jókora hiányérzetet hagyva maga után fusson le végül. Most is úgy gondolom, hogy hiba volt ezzel kezdeniük (ha rajtam múlott volna, megcseréltem volna a záró 7empesttel), de hát ezzel azért együtt tudok élni.

A teljes lemezen aztán ott várt még további három dalóriás: az egyenesebb vonalú, riffelősebb Tool-tételek közé illeszthető Pneuma, amiben persze a hatodik perc környékén jön egy akkora váltás egy ambientes-utaztatós hangulatzene képében, hogy csak pislogunk, mint hal a szatyorban; illetve a lemezt záró monstrum, a tizenhat perces 7empest, ami a lemez legenergikusabb, leginkább élettel (és dühvel) teli darabja, és mint ilyen, a leginkább idézi meg a korai érát, Maynard például kizárólag ebben a tételben rekeszt-üvölt a maga sajátságos módján. Ellentéte a hipnotikus Culling Voices, ami a végére ugyan szintén megdörren, de sokáig Mr. Keenan éteri tisztaságú dallamai uralják a terepet. És ennek hallgatása közben esik le a tantusz végérvényesen: a főhős hangja talán még soha korábban nem volt ennyire ereje teljében, mint ahogy dalszövegei sem voltak ennyire kifejezőek.

Rajta kívül az igazi főszereplő Danny Carey, aki valami egészen parádés teljesítményt mutat be valamennyi tételben, már-már karmesterként segítve előre társait a dalokban, miközben minden egyes dobütésének megvan a miértje. (Cserébe szépen előre is keverték, viszont sajnos éppen ez a hangzás egyetlen olyan eleme, ami nem jön be száz százalékosan, lévén olykor túl élesre sikerült venniük.) Adam Jones gitárja valami elbódítóan remekül szól, és nyilván ezúttal is agyasan érzelmes, érzelmesen agyas gitártémái adják meg az egész dolog velejét, mint ahogy Justin Chancellornak a megszokottnál talán egy fokkal visszafogottabb basszusjátékát sem érheti a legkisebb panasz sem.

A négyest ezúttal már megszokott csapat segítette útja során: a 10,000 Dayshez hasonlóan ugyanúgy itt volt Joe Barresi hangmérnök, a masterelésért felelős Bob Ludwig, valamint Brian Williams, azaz Lustmord is, akinek a különböző surrogó-klattyogó-hurrámveréseket megjelenítő effekteteket köszönhetjük, meg persze azt a három, dark ambient jellegű átvezető tételt (Litanie Contre La Peur, Legion Inoculant, Mockingbeat), amik csak a digitális változatra fértek rá, lévén a CD ilyen hosszúságot már nem bírt volna el. Ezek egyfajta misztikus-transzcendentális-természetközeli hangulat megteremtésére kiválóan alkalmasak ugyan, de legyünk őszinték: ha nem hallottad őket, igazából semmit sem vesztettél.

Aztán persze újra velük alkotott Alex Grey is, a csapat már-már ötödik tagja, aki a vitán felül káprázatos megjelenítésért (meg a későbbi videók képi világáért) felelt/fog felelni, és akkor még nem is beszéltünk arról a CD-tokba beépített videólejátszóról, ami igazi gyűjtő-csemegévé teszi a kiadványt. Őszintén bevallom, ez utóbbit én is csak különböző kicsomagoló videókban láttam, mert - elárulom az ügyet, vagy sem - cirka harmincezret azért még egy Tool CD-ért sem vagyok hajlandó kiadni.

Maynard James Keenan szerint – a hetes szám misztikájának zenei megjelenítésén túl, bármit is jelentsen ez – az volt a céljuk, hogy idősebbé és bölcsebbé válván bemutassák, hol tartanak most, észben tartva és felidézve, hogy honnan jöttek, és miken mentek keresztül az idáig vezető úton. Azt hiszem, sikerült is nekik. Ennél sokkal többet pedig egyetlen művészember sem kívánhat.