Shock!

Zenei szocializációmban általában sokkal nagyobb szerepe volt az idősebb haverok által mutogatott muzsikáknak és a találomra a Szabó Ervin Könyvtárból kikölcsönzött kazettáknak, mint a zenetévéknek és az azokon látható klipeknek. Mégis akad egy-két videó, amelyek – és erre mindegyikükkel kapcsolatban kristálytisztán emlékszem a mai napig is – óriási hatással voltak rám. A Black Sabbath TV Crimes-a mindenképpen ilyen, de a Handful Of Rain klipje is, amely első és máig meghatározó találkozásomat jelentette az akkor már kultikus státuszt kivívott floridai csapattal, a Savatage-zsal. A dal hátborzongató hangulata és hihetetlen húzása a mai napig heveny lúdbőrzést vált ki nálam, nem véletlen, hogy a mai napig a Handful Of Rain a kedvenc Sava-nótám, az azt rejtő korong pedig elsőszámú favoritom diszkográfiájukból. Ráadásul épp ma húsz éve, hogy megjelent.

„The night is growing dark, from somewhere deep within" – szól a címadó első két sora. Mikor először láttam a klipet, természetesen még fogalmam sem volt arról, milyen komoly tragédia húzódik meg az érzelmileg túlfűtött dal mögött. Ahhoz, hogy megértsük, mitől lett ennyire melankolikus a kilencedik Sava-lemez, vissza kell mennünk néhány évet az időben. A csapatot még 1978-ban alapította két testvér, Jon és Criss Oliva. Az idősebb Jon az ének mellett a billentyűs hangszerek megszólaltatását is magára vállalta, míg öccse a hathúrost akasztotta a nyakába. Kettejük vezetésével, valamint a dobos Steve „Doctor Hardware Killdrums" Wacholz és a basszer Keith Collins, majd az őt 1986-ban váltó Johnny Lee Middleton hathatós segítségével hamar meghatározó csapattá fejlődtek, és sorra adták ki a mára klasszikussá érett power metal anyagokat.

1991-ben megjelent hetedik lemezükkel Criss régi álmát is sikerült valóra váltaniuk, azaz egy nagyszabású, koncepciózus rockoperát jelentettek meg. Ez lett a Streets, amelynek turnéját követően a két testvér korábban megbonthatatlannak látszó szövetsége mégis felbomlott: Jon Oliva kiszállt a zenekarból, hogy jobban tudjon koncentrálni egyéb projektjeire, a Doctor Buther zenekarra, valamint Romanov: What Kings Must Whisper címet kapott, az 1917-as októberi forradalomról (vagy ahogy a kommunizmusban hívták: a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról) szóló musicaljére. Criss Oliva: „Jon már évek óta gondolkodott azon, hogy elhagyja a színpadot, és inkább a háttérből segíti a bandát. Végül elszánta magát a döntésre, de persze továbbra is együtt írjuk a dalokat, és más projekteken is dolgozik. Amilyen lajhár, inkább otthon akart maradni a gyerekeivel, nem folyamatosan turnézni!"

Az idősebb Oliva látszólagos távozása azonban pusztán annyit jelentett tehát, hogy Jon a továbbiakban nem kívánt énekelni a lemezeken, sem pedig turnéra indulni a zenekarral, de dalszerzői vénáját továbbra is kamatoztatta a Sava-istállóban, sőt, billentyűkön és két dalban dobon is játszott a soron következő, Edge Of Thorns címre keresztelt albumon. Ez volt az a nagylemez, melyen az akkor még totál ismeretlen, a semmiből egy Wicked Witch demóval a hóna alatt érkező Zachary Stevens bemutatkozott a tábornak. Zaket Criss legjobb barátja és gitártechnikusa, Dan Campbell mutatta be a csapatnak, és személyesen Jon választotta utódjául. Jobb ajánlólevél aligha kellhet bárkinek is, Zak pedig meghálálta a bizalmat, az Edge Of Thorns lemezen ugyanis döbbenetesen jól teljesített, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy gyakorlatilag számottevő tapasztalat híján kellett pótolnia egy olyan ikonikus figurát, mint a Mountain King. A bandát tehát nem akasztotta meg az új énekes érkezése, rendületlenül haladtak előre, és Jon látszólagos távozása ellenére is minden okuk megvolt az optimizmusra. Sajnos, ahogy az oly gyakran megesik az életben, ekkor jött derült égből a villámcsapás: a tragédia, amely az ekkor mindössze 30 éves Christopher Michael Oliva halálát és ezzel majdnem a zenekar végét is okozta.

1993. október 17-én Criss és felesége, Dawn éppen a floridai Zephyrhillsben megrendezett Livestock fesztiválra tartott, amikor egy részeg sofőr frontálisan autójukba rohant. Criss azonnal meghalt, felesége azonban túlélte a balesetet, akárcsak az azt okozó sofőr, az egy közeli iskolában biztonsági őrként dolgozó Garth C. McNamee, akit korábban már számos alkalommal ítéltek el ittas vezetésért. Tettéért mégis mindössze 18 hónapot töltött börtönben, továbbá megúszta annyival, hogy egy bocsánatkérő levelet kellett írnia az Oliva családnak, valamint fizetnie Dawnnak havi 100 dollárt. Dawn Marae Oliva sosem tudta feldolgozni férje tragikus halálát, 2005-ben, mindössze 41 évesen halt meg. Bár erről semmilyen információ nem lelhető fel, vélhetőleg önkezével vetett véget az életének. Az utolsó dal, amit Criss írt, az Edge Of Thorns lemez japán bónuszaként megjelent Shotgun Innocence volt, mely a mai napig utolsó Savatage-nagylemezre, a 2001-es Poets And Madmenre is felkerült, ugyancsak bónuszként. Zachary Stevens: „Épp két turné között voltunk, amikor a tragédia történt. Túl voltunk az amerikai körön és készültünk a japán bulikra. Szombat este még azt beszéltük meg telefonon, hogy másnap átugrom Crisshez, hogy pár dolgot megbeszéljünk a koncertekkel kapcsolatban, vasárnap hajnali négykor pedig már nem élt. Mindenki nagyon kibukott Criss halála miatt, egy ekkora tragédia nagyon le tudja bénítani az embert. Igazából semmihez sem volt kedvünk. Johnny még a házát is elcserélte, ugyanis épp szemben lakott Criss-szel, és nem akarta, hogy a környék állandóan a tragédiára emlékeztesse. Hónapokig nagyon magunk alatt voltunk, de szerencsére az idő múlása valamennyire begyógyítja a sebeket. Egy ideig mindannyian úgy éreztük, képtelenek lennénk újra zenélni, de aztán pár hónap múlva rájöttünk, valószínűleg Criss lenne az, aki leginkább rugdosná a seggünket, hogy álljunk már talpra és csináljunk végre valami hasznosat a nyavalygás helyett."

Criss testvéréhez, Jonhoz hasonlóan sosem tanult gitározni, hihetetlen tehetségének köszönhetően azonban már tizenévesen is sokakat lejátszott a színpadról. 17 évesen megnyert egy tampai versenyt, ahol a Van Halen Eruptionjét játszotta olyan sebességgel, amitől Steve Wacholz állítása szerint „még Eddie Van Halen álla is leesett volna." A fődíjat, egy fehér Stratocastert természetesen Criss nyerte el, akinek komoly szívfájdalmat jelentett, hogy nagy becsben tartott gitárját néhány évvel később egy klubkoncertet követően megfújták és soha többé nem kapta vissza. Jon Oliva: „Criss elképesztően elkötelezett zenész volt. Napi hat-nyolc órát gitározott, majdnem minden nap. Ez volt az élete, mindennél jobban szeretett muzsikálni. És hihetetlen, de a zeneelmélet például sosem érdekelte. Csakis a hallásásra, az érzelmeire és a határtalan kreativitására támaszkodott. Olyan volt nekem, mint Mozart: volt benne valami isteni. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, mint öcs és báty, ahogy ez a testvérek között már lenni szokott. Neki is megvoltak a barátai, ahogy nekem is, nem lógtunk tehát mindig együtt, csak ha új dalokon dolgoztunk. Akkor viszont olyanok voltunk, mint az ikrek." „A különleges gitársoundja leginkább a kezéből jött, nem számított igazán, épp milyen cuccot használ", idézte fel Chris Caffery, a zenekar korábbi-későbbi gitárosa, aki a tragédiát követően együtt zenélt Jonnal a Doctor Butcher nevű zenekarban. „Minél idősebb és tapasztaltabb leszek, annál jobban értékelem, milyen hihetetlenül jó gitáros volt. Tökéletes, sosem hibázott. És ha mégis elcsúszott valahol, azt azonnal valami mágikus és zsigerből jövő, szenzációs improvizációval hozta helyre, úgy, hogy senki észre sem vette a hibát." Paul O'Neill, a csapat állandó producere és dalszerző partnere: „Criss volt a legkedvesebb fickó, akit el lehet képzelni. A mai napig, ha stúdiózunk, mindig azt kérdezem magamtól: mit játszana Criss ebben a dalban, és vajon melyik az a dal, amit sosem írhatunk meg, mert már nincs köztünk ez a hihetetlen művész?"

Criss halálát követően, 1993. november 23-án Jon Oliva és a Savatage utolsó felállásának tagjai egy speciális koncerttel emlékeztek meg róla. Gitáros nélkül léptek fel aznap este, felállítottak azonban a színpadra egy fehér Charvel 4 Predator gitárt (ez volt Criss signature modellje) a reflektorfénybe oda, ahol Criss állni szokott, a nyakán pedig rózsákat futtattak végig, ahogy az a Streets hátsó borítóján is látható. Gitárosuk és jó barátjuk halála természetesen az egész zenekart sokkolta, és sokáig az is kétséges volt, folytatódhat-e nélküle egyáltalán a Savatage pályafutása. A legendák szerint végül az is az Oliva tesók közötti szoros kapcsolatnak köszönhető, hogy az Edge Of Thornsnak lett folytatása. Állítólag Criss és Jon még a banda pályafutásának elején megegyeztek, hogy amennyiben valamelyikük meghalna, a másik mindenképpen továbbviszi a bandát, így állítva méltó emléket testvérének. Jon hű is maradt ígéretéhez, a csapatot azonban korántsem volt egyszerű kirángatni az apátiából.

Hogy mi lesz a Handful Of Rain dalainak fő témája, nyilván nem volt különösebben nehéz kitalálni, azt azonban, miként boldogul majd a nagyobbik Oliva, valamint a már évek óta egyfajta csendes külsős tagként a dalszerzésben és szövegírásban segédkező Paul O'Neill a gitáros zseni nélkül, már sokkalta nagyobb talány volt. Akárcsak az, ki játszik majd a lemezen, sőt, egyáltalán létezik-e fix Sava line up... A banda ritmusszekcióját eleve annyira megviselte Criss halála, hogy képtelenek voltak részt venni a Handful Of Rain felvételeiben. Middleton állítólag ugyan megjelent a stúdióban, de mikor meglátta Criss gitárját, egyszerűen megfordult és elsétált. A Handful Of Rain végül gyakorlatilag Jon Oliva és Paul O'Neill koprodukciójában készült el, Zak Stevens és Alex Skolnick segítségével. A gitárszólók kivételével ugyanis mindent a Mountain King játszott fel, tiszteletből azonban Wacholzot és Middletont tüntették fel ritmusszekcióként, sőt, a címadó klipjében is ők szerepelnek. A szituációt az is bonyolította, hogy 1993-ban a csapatban 1980 óta alapembernek számító Wacholz kiszállt, helyére pedig az az Andy James érkezett, aki Criss halálát követően inkább elhagyta a fedélzetet. (Hogy végképp megbonyolítsuk a dolgot, a gyűjteményemben lévő, az SPV által 2000-ben piacra dobott kiadás belső- és hátsó bookletjén Jeff Plate fényképe szerepel, mégis Wacholzot tüntették fel – annak ellenére, hogy a ritmusokat Jon Oliva ütötte fel.)

Maga a felállás is elég kusza volt tehát, a legnagyobb talány azonban mégis csak az volt, ki lesz méltó arra, hogy Criss helyére álljon. Anélkül, hogy túlzásokba esnénk, a tragikusan fiatalon elhunyt gitáros zsenijét illetően, azt mindenképpen le kell szögezni, hogy Criss neve bátran odatehető olyan meghatározó virtuózok mellé, mint a szintén hirtelen elhunyt Randy Rhoads vagy Marty Friedman. A választás végül a Testamentből épp akkoriban távozott Alex Skolnickra esett. Zak: „Egyedül Alexet hívtuk, mert anno, amikor a Sava és a Testament Ronnie James Diónak nyitott, Criss nagyon odavolt a játékáért. Mindenképpen olyan gitárost szerettünk volna felkérni, akit Criss is szeretett. Ez a zenekar a barátságra épül, ide nem lehet csak úgy bevenni valami jó nevű idegent. Kizárólag jóbarát jöhetett szóba, és mi rögtön Alexre gondoltunk." Alex: „A Savatage sztori igencsak keserédes történet volt a számomra. Egyrészről készíthettem egy lemezt azzal a csapattal, akiket már a középsuliban is hallgattam. Másrészről pedig ez a lehetőség egy tragédia, Criss halála miatt pottyant az ölembe. Ekkoriban hagytam ott a Testamentet, mert már nem működött jól a zenekar, és a Savatage-ban játszani nagyon vonzónak tűnt. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy másik irányba tartok, épp csak arra nem jöttem még rá, hogy pontosan merre is. Elsőre vissza is utasítottam őket, mert valahogy nem tűnt helyesnek belépni a Savatage-ba. Nem is tudom, miért, nem volt konkrét oka. Lehet, hogy úgy érzetem, nekem kell lennem a legfőbb kreatív hangnak, ami nyilván nem lehettem volna, ha tovább maradok a bandában."

Skolnick csak nagyon rövid ideig játszott csak a csapatban, a névjegyét azonban így is maximálisan letette: teljesítménye kapcsán a legnagyobb dicséret mindenképpen az, hogy méltó volt Criss helyére lépni. Gitározása épp olyan, mint maga az egész lemezanyag: végtelenül jelentőségteljes, de dallamos és megkapó is egyben, mindemellett pedig technikás, friss, sokszínű és izgalmas. A Taunting Cobras iszonyat súlyosan indítja a lemezt. A tömör, málházó gitár egy tehervonatot idézi, egyben pedig visszautal a Streets előtti lemezek riffelős power metaljához. Zak Stevens a zakatoló riffeléssel összhangban zúdítja az arcunkba a verzéket, amelyeket követően mindössze a refrénnél higgad le valamelyest a dal, hogy aztán néhány falzett sikollyal repüljünk vissza a '80-as évekbe. Skolnick szólómunkája kapásból a nyitószámban lélegzetelállító: egyfajta modernizált gitárhős-megközelítés jellemzi, amelyben a villantós részek és elnyújtott hangok tökéletes összhangban állnak a fogós, dallamos megoldásokkal. Bár a lemez nagyrészt a Criss halála miatt keletkezett űr és az ebből fakadó érzések köré épül, a nyitószám témája sokkalta könnyedebb: Zak: „Ez a dal egy csodaszép nőről szól, aki lehet akár filmsztár vagy modell is. Te pedig mindenképpen meg akarod szerezni magadnak, pedig tudod, hogy az ilyen csajok eléggé fenn hordják az orrukat, és látszólag nincs is szükségük senkire. Mindezzel tisztában vagy, de annyira rágerjedtél a nőre, hogy nem érdekel, mit diktál a józan ész. A csaj pedig folyamatosan gúnyolódik a kobrával, ingerli. Azt hiszem, nem kell túlmagyaráznom, mit is szimbolizál a kobra..."

A másodikként érkező címadó aztán maga a csoda: tökéletesen felépített dalköltemény, amely finoman hátborzongató akusztikus hangokkal és Zak visszafogott, elfojtott érzelmektől terhes dallamaival indul, majd a pergővel együtt robban be egy rettentő súlyos, akusztikus gitárokkal is finoman kísért riff. Mikor a szövegben az éjszakát egy lassan mozgó vonathoz hasonlítják, Skolnick gitározását hallgatva szinte látom magam előtt a több tonnás gőzmozdonyt, ahogy elkínzottan vánszorog a szakadó esőben. Súlyos zakatolás és végtelenül fogós dallamok tökéletes összeolvadása ez a dal, melyben Skolnick olyan finom kis díszítéseket vezet elő, amilyeneket tényleg csak a legnagyobbaktól várhatunk. Jó érzékkel választották ezt a dalt klipnek, a képi megjelenítés pedig szintén kiválóra sikeredett. A szürkés, barnás színvilág, valamint az esőben játszó zenekar látványa tökéletesen passzol a dal hangulatához, ráadásul ekkoriban a Savatage tényleg igazi rocksztárfazonokból állt. A videón folyamatosan repkednek a seggig érő hajak, Middleton villogtatja kockásra gyúrt hasát, Zak pedig maga a megtestesült sárm, egyszóval a poszter-potenciál is bőven megvolt bennük. Egy igazságosabb világban platinalemezes sztárcsapat válhatott volna belőlük, de 1994-ben ehhez már kicsit késő volt... Érdekesség, hogy a dal eredeti verziójából a kettes verze kimaradt, a későbbi kiadásokon azonban már az ezzel kiegészített verzió jelent meg. Zak: „Mindenki saját maga értelmezheti ezt a nótát, ugyanis egy csomó dolgot szimbolizálhat a szövege. El akarsz menekülni valaki vagy valami elől, de ugyanakkor erősen kötődsz is hozzá. Megpróbálsz belekapaszkodni egy maréknyi esőbe, ami persze lehetetlen: kicsúsznak a kezedből a dolgok és nincs mibe kapaszkodnod vagy valami olyasmire vágysz, ami nem is létezik, te pedig pontosan tudod ezt, de nem vagy hajlandó elfogadni."

A Chance a lemez legösszetettebb dala, amely egy japán diplomatáról, Chiune Sugiharáról szól, aki Litvániában a második világháború alatt zsidók ezreinek állított ki vízumot. Egyes források szerint csaknem hatezer embernek adott ezzel esélyt az életben maradásra. Ez az első tétel, amely komoly musicales hatásokat és masszív Queen-, sőt, Meat Loaf-hangulatokat vonultat fel, egyben pedig Zak jutalomjátéka. A csilingelő billentyűket és egy barokk jellegű ellenpontozásos kánon részt is tartalmazó dal az első, amely összességében pozitív hangulatot áraszt. Zak: „Minden lemezünkön más-más stílusú nóták szerepeltek, sosem akartunk ráállni egyetlen irányvonalra. A legbüszkébb talán a Chance-re vagyok, ami egy komplett zenei labirintuson vezeti át a hallgatót. Annak idején a Queen is írt hasonló dolgokat az A Night At The Opera anyagra."

A Stare Into The Sun visszafogottabb, egy sötét, füstös bár hangulatát idéző részek és riffelősebb pillanatok váltogatására épül, és Skolnick roppant ízléses gitározása miatt érdekes leginkább, majd a Castles Burning ismét egy zorkóbb, sötétebb hangulatú téma. Monumentalitásában bátran odatehető a Chance mellé, szövege pedig Giovanni Falconéról, egy olasz bíróról szól, akit 1992-ben öletett meg a szicíliai maffia. Falcone az 1986-87-ben tartott, úgynevezett Maxi-ügyben szerzett magának komoly ismertséget, amelynek során 360 Cosa Nostra tagot ítélt el különböző bűncselekmények miatt összesen 2665 év börtönre. A maffia és annak szökésben lévő feje, Salvatore Riina természetesen bosszút állt: Falconét, feleségét, valamint a velük utazó három rendőrt a városi reptérről Palermóba vezető úton robbantották fel fél tonna robbanóanyag segítségével. A robbanás akkora erejű volt, hogy még a földrengésmonitorok is jelezték, egyben pedig egyértelmű üzenetként volt értékelhető. A Visions egy rövid, másfél perces instrumentális tétel, amit az Oliva tesók még együtt írtak. Ennek ellenére a gitárnak csak másodhegedűsi szerep jut benne, a dal leginkább Jon billentyűire épül.

A Watching You Fall szintén visszafogottabb, szomorkás dal, akárcsak a Stare Into The Sun, annál azonban epikusabb, monumentálisabb. Kifejezetten jól is esik utána a '80-as évek Savatage-ának irányvonalát folytató, egyenes, direkt Nothing's Going On, amelyben billentyűknek nyomát sem találjuk, helyettük egy harapós power metal riff uralja az egész tételt. A Symmetry a lemez balladája, ahol Zak remek dallamokat vezet elő, és a refrén alábbi sorát sem túl nehéz értelmezni: „I want to live my life with you..." Nem a Savatage-ról lenne szó azonban, ha nem csavarnák meg kicsit a dalt, így mire a gitárszólóhoz érünk, szinte észre sem vesszük, hogy a zenei alap is szépen átváltott málházós középtempóba. A záró Alone You Breathe (Criss's Song) pedig egyértelmű tiszteletadás Criss felé, bár a szövege szó szerint véve nem róla szól, a Sava-fanok számára azonban mindez abból is világos, hogy konkrét visszautalásokat tartalmaz a Gutter Ballet lemez When The Crowds Are Gone-jára és a Streets Believe-jére. Ha elolvasod az alábbi sorokat, anélkül is lehet elképzelésed, mennyire megható a dal, hogy akár egyszer is hallottad volna: „Tomorrow and after you tell me what am I to do? I stand here believeing that in the dark there is a clue. After all this was the show. What am I to do?"

A dalnak később született egy olyan változata is, amelyben kizárólag Jon éneke és zongorázása hallható, valamint a szöveg is átvariálásra került, ebben a formában pedig még inkább megkapó, mint az eredeti verzió. Zak: „A dalok szinte pillanatok alatt elkészültek, másfél hónap alatt összeállt a lemezanyag nagy része, a stúdióban pedig mindenki a legjobb formáját hozta, már csak Criss miatt is. A Savatage története során talán még sosem állt össze ilyen könnyedén lemezanyag, bámulatos volt a munkamorál a stúdióban. Ez az album nem lett különösebben gyors vagy kemény, de mindenki megértheti, hogy Criss halála miatt leginkább szomorúság, lehangoltság vett erőt rajtunk, mikor írtuk. Aki végighallgatja a Handful Of Raint, rögtön tudhatja, hogy ezek a dalok Crissnek íródtak. Legfőképp igaz ez a záró Alone You Breathe-re, amibe még a Believe egyik témáját is átvettük, ez volt ugyanis Criss kedvenc dala."

A lemez megjelenését követően Jon Oliva, Zak Stevens, Alex Skolnick és Johnny Lee Middleton az új dobos Jeff Plate-tel kiegészülve két hónapig turnézott a lemezel, a tokiói állomást pedig VHS-en és CD-n is kiadták Japan Live '94 (majd a későbbi kiadásokon Live In Japan címmel), közben pedig Jon Oliva és Chris Caffery másik csapat, a Doctor Butcher is megjelentette első nagylemezét. Caffery: „Rettentő sokkoló volt, ami történt. A Savatage-ból önszántamból jöttem el, aminek az lett a vége, hogy a legjobb barátom utolsó éveit nem tölthettem vele. Borzasztó mérges voltam magamra emiatt. Mikor a Doctor Butcherrel megkötöttük az európai szerződésünket, az egyfajta terápia volt számomra és Jon számára is, amivel egy csomó dühünket kiadhattuk magunkból. De Jonnak biztos nagyon sokat segített az is, hogy megírta a Handful Of Rain lemezt. Meg kellett birkóznunk Criss elvesztésével, és ezt úgy tudtuk csak megoldani, hogy zenéket írtunk. A zene segített át minket a legnehezebb perióduson. Volt valami mágikus a Savatage-ban, amit nem tudok szavakkal leírni. Volt valami különleges abban, hogy ott lehettem az Oliva tesókkal, miközben alkottak. Jó dolog szólóban is zenélni, de valahogy sokkalta nagyszerűbb egy csapat tagjaként tenni mindezt. Ha egy bandában zenélsz, olyanok vagytok, mint egy hadsereg, és ha valami balul üt ki, tudod, hogy számíthattok egymásra. A Savatage-ban mind barátok voltunk, és imádtuk a bandánkat. Azt hiszem, akkoriban egyikünknek sem tűnt fel, mennyit is jelent a Savatage, egyszerűen csak zenéltünk. Szerintem sem Criss, sem Jon vagy Paul O'Neill sem gondolta sosem, hogy ennyire legendássá válnak a dalaik. Egyszerűen csak egy csomó lökött zenész voltunk, akik imádtak együtt zenélni, és szerintem Pault is ez fogta meg leginkább, meg persze az a hihetetlen mennyiségű kreativitás és tehetség, ami az Olivákba szorult. Ez a zsenialitás pedig doppingolt minket, többieket is. Jon hangja és Criss gitározása valami olyasmi volt, amit igen ritkán találni, és ez fogta meg Pault. Ő lett a Sava legnagyobb rajongója és egyben legjobb barátja is. Őrült idők voltak, de ahogy öregszem, egyre inkább rájövök, mekkora megtiszteltetés ért azáltal, hogy részese lehettem ennek a különleges csapatnak."

A sors kegyetlen fintora, hogy a banda áttörését Criss már nem érhette meg: a következő, 1995-ben megjelent Dead Winter Dead lemezzel igen komoly sikereket értek el, köszönhetően elsősorban a Christmas Eve (Sarajevo 12/24) nótának, amelyet egyes rádiók komoly rotációban kezdtek el játszani. Ennek köszönhető a Trans-Siberian Orchestra megalakulása is, amely később jóval túlnőtt a Savatage-on, és a mai napig igazi mainstream szuperprodukciónak számít az Államokban. Olyannyira, hogy noha közben a The Wake Of Magellannal a Savatage még magasabbra került Európában, a TSO ekkorra már túlnőtte az anyazenekart, így a már említett Poets And Madmen végül a zenekar hattyúdalának bizonyult. Jövőre azonban egy koncert erejéig már biztosan újjáélednek Wackenben.

Ha szeretnéd meglátogatni Criss Oliva sírját, akkor a floridai Palm Harbourban, Clearwatertől, mindössze néhány mérföldre, északra megtalálod a Curlew Roughneck sírkertben, nagyjából 150 méterre, az aszfaltút bal oldalán.