A svéd The Poodlest sokáig az előítéleteim miatt nem vettem komolyan. Rettenetes név, vicceskedő imázs, köszi, inkább nem, mondtam az előző két lemezükre, pedig a zene önmagában még tetszett is. A körítéssel együtt viszont elriasztottak maguktól. Bevallom, először a Clash Of The Elementset is csak azért hallgattam meg, mert tetszett a borítója, aztán láss csodát, mindössze egy-két hallgatás után teljesen rákattantam.
Igazából az a durva a The Poodles-ban, hogy egyrészt iszonyú poposak és kommerszek, másfelől pedig rengeteg zenei hatás keveredik a dalaikban, és a dolog ennek ellenére is abszolút működőképes. Sőt, kifejezetten izgalmas, ahogy ide-oda ugrálnak a különböző stílusok között, mert mindezt ízlésesen teszik. A dalok felépítése szimpla, semmit sem bonyolítanak túl, de ami a lemezre került, azt az utolsó hangig kiérlelték. Kissé megtévesztő, sőt, merész módon indul a lemez a Too Much Of Everythinggel, ez az egyszerre musicales és darkos, meglehetősen lassú tempójú dal ugyanis legfeljebb mézédesen fogós melódiáival jellemzi a Clash Of The Elementset. Szerencsére a folytatásban azért nem fukarkodnak a lendületesebb témákkal sem: a Caroline, az I Rule The Night, a Give Me A Sign, a Pilot Of The Storm vagy a Don't Rescue Me mind sodró hard rock/AOR nóták jellegzetes északi dallamokkal és olyan bomba refrénekkel, amik elől egyszerűen nem létezik egérút.
Annak idején elég sok klasszikus TNT-t hallgathattak az arcok, Jakob Samuel dallamaiban legalábbis tisztán tetten érhető Tony Harnell, bár ő annyira azért nem szeret a szratoszférába kirándulgatni, mint a nagy előd. De a kórusokban az ABBA is egyértelműen ott figyel, amit személy szerint világéletemben utáltam, ebben a tálalásban azonban valahogy mégis bejön a dolog... Ugyanígy az amerikai rock'n'rollosabb vonal, közelebbről a Guns N' Roses is elég gyakran beugrik az embernek, amiért szintén Jakob barátunk a felelős: tinédzserkorában alighanem még a jellegzetes forgásokat is begyakorolhatta a tükör előtt, és amikor úgy istenigazából nekiereszti a torkát, néhol kiköpött Axl, pedig hangjának alapkaraktere teljesen más. Sőt, az egyik kedvenc 7 Days & 7 Nights gyakorlatilag egy kvázi-Guns nóta a Use Your Illusion lemezek belazultabb, zongorával színesített megközelítésében, a hangszerelés és a dallamvilág is abszolút erre a vonalra hajaz. Akár még a Chinese Democracyn is simán el tudnám képzelni, mert tényleg nagyon jó.
A zene titka alapvetően a méregerős és azonnal fülbe ragadó dallamokban rejlik, a fickók tényleg baromira értik, miként kell olyan refréneket, sőt, verzéket írni, amiket aztán az életben nem versz ki többet a fejedből. A The Poodles ugyanakkor emellett sem kizárólag 20-30 évvel ezelőtti panelekből építkezik, a lemez megszólalása és megközelítése teljesen mai. A legdirektebben 2009-es szerzemény a Sweet Enemy kimértebb tempójával és mélyen radírozó gitárjaival, de összességében sehol sem hat porosnak a zene, és a sok darkosan pittyegő billentyű miatt a HIM, The 69 Eyes vonal híveinek is simán bejöhetnek, bár a hangulat eltér a fentiekétől. Kicsit talán magas a balladák aránya az albumon, de ezt leszámítva igazából nem tudok mibe belekötni, pláne, hogy önmagukban nézve ezek is jól sikerültek. Különösen igaz ez a klipesített One Out Of Tenre, amiben megint bődületes '80-as évek-beli északi feeling vágja nyakon a hallgatót.
Sosem késő leszámolni a buta beidegződésekkel: hülye név ide vagy oda, ez bizony egy roppant okosan megírt, változatos és igen-igen muzikális dallamos rock lemez. Középutassága, leplezetlen slágeressége miatt nyilván nem fogja szeretni mindenki, de biztos vagyok benne, hogy sokaknak éppen ezért lesz majd a kedvencük. Nálam mindenesetre nyerő a dolog.
