Shock!

Elég vicces helyzet, amikor egy zenekar megalakulása és első lemezének megjelenése között eltelik harminckét év. Annyit már fél lábon is, ugye. Ez történt a zenekarnévként borzasztóan hangzó, ám zenekari megszólalásában annál jobb Nestorral. A csapat öt kisvárosi fickóból állt össze, akik játszották kedvenc zenekaraik számait, ahogy azt szokás, de a hard rock divatosságának elmúltával annak idején már nem jutottak lemezszerződéshez, csak egy-egy dal kiadását sikerült elérniük.

A társaság vezére, fő zenei és értelmi szerzője Tobias Gustavsson, aki a '90-es évek közepén, végfelé egy Straight Frank nevű alteres, szikárabb rockbandát is összerakott gitáros haverjával, a Nestor szólistájaként is tevékenykedő Jonny Wemmenstedttel, ezen felül stúdiót üzemeltetett, és főleg másoknak írt számokat, valamint produceri cselekményeket követett el. Tevékenységét sikerek övezték, több svéd slágerlista-első és -második dalt írt, bedolgozott a Swedish Idol sorozatba, svéd Grammy-díjat is kapott dalszerzőként. Régebbi barátja neki Andreas Carlsson is, aki szövegekkel járult hozzá a Nestor-lemezhez, pár dalban ott a neve a szerzők között. Carlsson olyan előadókkal dolgozott már, mint Paul Stanley, a Bon Jovi, Britney Spears és sokan mások, épp ezért nem mellékes, hogy egy ilyen kis formáció alkotói tevékenységében is részt vesz.

Nyilvánvaló, hogy egészen más a fénykorban felnőni és átélni a zenét, mint mondjuk a '90-es évek közepén megszületni, majd rajongásból megtanulni egy évtizedekkel korábban virágzó műfaj fogásait. Így aztán, amikor a YouTube-on felbukkant az On The Run klipje a maga csupa '80-as évekbeli kellékével, zakatoló, középfekvésben megszólaló riffjével és a prüntyi billentyűsökkel megszínezve, már nem is azt kerestem, hogy miért szól ilyen jól, hanem egyből gyanakodni kezdtem, és kerestem, hol az átverés. Nem szeretem a parókát, mert tök béna, a direkt béna parókázással meg a világból ki lehet zavarni, de a Nestornál a külsőségeken túl minden rendben volt. Ennek a dalnak aztán megjelent egy csupasz, zongorás-énekes változata is, amiben Gustavsson jóval érzékenyebben dalolja el a témát, Ádám szerint Journey-módra, szerintem inkább Jeff Scott Soto melódiáira hasonlít, ami meg jócskán táplálkozik a Journey-ből is, na de mindegy, ezt a világot kell keresni benne. És persze aki keres, talál.

Tobias kedvencei között olyan lemezeket, zenekarokat sorol fel, mint a KISS és az Animalize, az Asylum meg a Crazy Nights, a Europe és a Prisoners In Paradise, a Giant és a Last Of The Runaways, a Hysteria a Def Leppardtól, meg hasonlók, és hát túlzottan belemerülni sem kell a harmóniákba, hogy halljuk: ezek köszönnek vissza a dalokban. A másodikként megjelent klip, a 1989 például szinte egy az egyben adja, hogy énekeld rá a „Through the darkest night, I'll be there..." sorokat. Annyira KISS-nek indul a dal, hogy még fel is kaptam rá a fejem, mi megy épp, mert a Crazy Nightsot annak idején laskára hallgattam kazettán, CD-n meg csak azért nem, mert már szinte sajnáltam a lejátszásra az áramot. De ha már ennél a dalnál tartunk, akkor hadd emeljem ki Jonny Wemmenstedt szólistát, akinek játéka egyszerre penge, virga és dallamos, ebben a számban például szenzációsan foglalja össze szinte az egész '80-as éveket, Vito Brattával, Steve Vaijal, Jake E. Lee-vel, esetleg Dann Huff-fal a hóna alattt. Személy szerint én sokkal többet is elhallgatnék ebből az egész lemezen, bár panaszkodni így se nagyon van okom. Ha már Huff, a Giant-párhuzam is sok helyen tetten érhető, meglátásaink/-hallásaink szerint a Stone Cold Eyes például a Hold Back The Night nesztorosított változata, de biztos lesznek olyanok, akik még vagy másik három dalt tudnak hozni más előadóktól.

Hogy még egyértelműbb legyen, melyik korszak lenyomata ez a lemez, nem kisebb jelenség teszi tiszteletét az albumon, mint Samantha Fox. A frontember elmondása szerint az ötlet is a tinédzserkori poszterek emlékeként ugrott be neki, hogy kit kéne megfűzni, amikor a Tomorrow született. A végső forma egy nosztalgiától is mentesen, saját jogon is megálló szám lett, még azt se lehet mondani, hogy az angol milédi bármilyen módon agyoncsapná vagy megfakítaná a fényét. A lírai oldalt erősíti a zárótétel is: az It Ain't Me egy fokkal komolyabb darab, mint a korong többi része, és újfent Gustavsson szerzői képességeit emeli ki. Finom harmóniákat pakol benne egymás után, amelyek halvány színházas hatást kölcsönöznek a dalnak, kiváló hangulatfestő. A szólóban csipetnyi Malmsteen is visszaköszön, de ha már svéd örökség, még régebbre visszanyúlva kapjuk a Firesign aránylag egyszerű, tempósabb rocknótáját, ahol a korai Europe bukkan fel.

Ja, poszterek: a Perfect 10, amellett, hogy a verzéjére rá lehet énekelni az I Was Made For Loving You-t, Demi Moore plakátokról visszaköszönő szemeiről szól. A KISS hatása itt is nagyon erős, Gustavsson hangfekvése is szorosan tendál Stanley-éhez. Az énekkel kapcsolatban ez azért is érdekes, mert Tobias hangszálait korábban műteni kellett, megerőltetés miatt szakadtak kissé, de nagyon szépen rendbejöttek. A szóló ismét mestermunka, kiválóan felépített hangulati hullámvasút. A címadó szám is nyugodtan elférne egy korai Europe-lemezen, bár a kollégák szerint a riff Gary Moore-utánérzés (Thunder Rising): szerintem csak rokonértelmű vele, de hát mindegy is, mert annyi előadó neve be tud ugrani egy-egy téma kapcsán, hogy abból kijönne három lemez is nyugodtan.

Sajnos nagyon szűkösek a tájékozódási lehetőségek a bandával kapcsolatban, a tagság neve még a hivatalos honlapon is rejtve marad, annyit tudunk, hogy Falköpingből jött szintén a 3M ritmustrió, azaz Mattias dobos, Martin gitáros és Marcus basszusgitáros. A Nestor név, mindamellett, hogy egy istenség neve, a Tin-Tin képregény Nestor figurájához köthető, innen adták a zenekarnak, mivel Tobias sok Tin-Tint olvasott ifjú korában. Lelkük rajta. A Kids In A Ghost Town albumon mindenesetre nagyon érződik a rajongás és a barátság, az ezekből fakadó lazaság és a kényszerzenéléstől való mentesség. Hova is lennének kényszerítve így, több mint harminc év után, nem? Ha nem is a 2020-as évek lemeze, de nagyon aranyos kis hallgatnivaló a Nestor bemutatkozó anyaga. És csak reméljük, hogy a folytatásra nem kell újabb három évtizedet várni.