Bármiféle kutakodás vagy előzetes információ nélkül botlottam bele a csapatba idén márciusban, mert egy lökött beidegződés miatt az „orchestra" nevű zenekarok hidegen hagynak, sőt, picikét ellenjavalltként kezelem őket, meg volt az a „bekokainozva" ajánlószerűség-nyilatkozat, ami nem dobott fel igazán, ezen kívül a srácok death- meg mindenféle metalmúltja se sarkallt ismerkedésre. Csak elhangzott egy olyan szó, amire ugrok: retró. Persze, ezt is elkoptatták, kihasználták, kiüresítették már az elmúlt években, azonban adtam nekik egy esélyt, mert kellemesen bolondnak tűntek mégis valahogy, és pont belenyúltam a Living For The Nighttime című slágerükbe, aminél nagyobb, erősebb, aljasabb pofont nem is lehet nekem kiosztani zenei értelemben. Egyből rajongójukká váltam.
Ha nem tudsz újat kitalálni, találd ki a régit! Persze ez önmagában kevés. A régit játszani is csak tudással lehet, vagy erős ösztönből, ehhez pedig szükséges az őszinte rajongás, a megfelelő ízlés, az arányok helyes tartása, és az a mértékletesség, amely a mai modernitásból kivonja a túlzott csillogást, a polírozottságot, minden hiba elfedését, a tökéletesség céltalan hajszolását. A The Night Flight Orchestra tagsága elképesztő magabiztossággal tálalja mindezt. Sokan, sok helyütt leírták, mi is leírtuk, hogy a csapat melyik korszak képviselőinek munkásságát követi, kiknek a zenei örökségét viszi tovább, és tényleg csak az ismétlés kedvéért: KISS, Deep Purple, Toto, Yes, Thin Lizzy, vagy a '80-as évek elejének bármelyik filmes betétdala megidézhető bármelyik daluk kapcsán.
Nem túl meglepő, hogy jó zenészek el tudják játszani korai kedvenceik számait, akár még jól is, ami nem hagyja szégyenben őket. Az már érdekesség, ha mindez teljesen más zenei közegben mozgó egyének kezei közül szalad elő, viszont a csodálatra igazán méltó jelenséggel akkor kerülünk szembe, ha az erőlködés és a giccs legkisebb jele nélkül alkot maradandót az adott zenekar. Mint fentebb említettem, a retrós hangulatú dalok letaglózó természetességgel sorakoztak az Internal Affairs (2012) és a Skyline Whispers (2015) lemezeken, és így érkeztünk el 2017-be, amikor megszületett az Amber Galactic. Nem tudom, mennyire irányított elven születnek a dalok, így a lemezek címei, de számomra kimondottan elszállós és fülledt hatást keltenek, amely a szerzeményekben is kiütköznek, és bátran állíthatom, hogy – bármit is jelentsen ez – ennyire szexi, erotikus kisugárzású lemezt nagyon rég hallottam, hirtelen nem is tudnám mihez hasonlítani. Természetesen a dalok nagyon nagy része az erotika körül forog, mi más is lehetne a központi téma. Björn Strid, azaz Speed hangja tudja mindazt, ami ezt erősíti, és dallamaival is remekül árnyalja az adott témákat, de később térjünk még erre vissza.
Az Amber Galactic egyik legnagyobb érdeme, hogy alapvetően antitézise a 2000-es évek hangzástendenciáinak. Nincs loudness war, nem akarja minden hangszer egyszerre magának követelni a domináns szerepet, hanem inkább a pazarul megírt dallamok és zenei aláfestések eszközét vetik be. Az elsőként megjelenő dal, a Midnight Flyer kétlábdobjai akkor is feltűnnek, ha nem húzzák őket bombasztikusra, a szintetizátor dallamai akkor is megjelennek a szóló- és ritmusgitárok vagy a turbó ének mögött, ha tökéletesen színező szerepet bíztak ráhuk. Lenyűgözően hangulatfestő egyébként a hangszerelés: ahogy elmerül a hallgató ebben a számban, nem kell megerőltetnie magát ahhoz, hogy elképzelje, amint az éjszaka sötétjében repül Superman módjára, bele a végtelenbe. Hogy ez a repülés mennyire meghatározó a banda életében, nem tudom, de a harmadik, Gemini című tétel is ilyen élményeket jelenít meg, a szenzációsan eltalált videója pedig tökéletes összhangban van a muzsikával. Erotikában itt sincs hiány, a történet leszbi szereplői gondoskodnak róla. Ha valaha volt érteleme a diszkórock kifejezésnek, akkor itt a legjobb helye van, a pumpáló lábdobok, a falzett kórusok és a prüntyögő, alig torzított gitár is csodálatosan ágyaz meg a diszkógömb hangulatának, nehéz vezetés közben az útra koncentrálni, vagy ülni a monitor előtt, miközben ezt is írom például. Strid hangja képes tízféle hangszínben megjelenni egy dalon belül, és valahogy éppen pont úgy, ahogy kell, rekedtesen, ordítva, lágyan, öblösen, bárhogy.
A Star Of Rio című dal kezdőriffje bármelyik korai KISS-lemezről átfolyhatott volna ide, a dobtéma szintén. Utóbbi finomsága a pergő és a lábdob egymásnak való felelgetése, nem feltűnő módon, de aranyosan elhelyezve, Johanna Beijbom vokálos vendégeskedése pedig erőteljes támaszt ad a refrénnek. A KISS-párhuzam a Sad State Of Affairsben is tetten érhető, én Paul Stanley-vel is simán el tudom képzelni, annyira adja magát, még a dallamvezetés is erősen emlékeztet a maszkosokéra, Desmond Child talán merít magának némi muníciót innen, hogy némi anakronizmust is belevigyünk a hasonlatokba. A Jennie kezdéséről rögtön a Supertramp korszakos slágere, a Breakfast In America ugrott be, de csak pár traktus hozza magával a párhuzamot, a folytatás más irányt vesz. Ez a dal érett be nálam a legkésőbb, talán mert ez a legkevésbé lendületes tempójú szám, viszon kétségtelenül magas színvonalon van összerakva, számtalan zongorakíséret és vonósok rétegződnek egymáson, és ez okozza azt, hogy mindig van mit felfedezni benne, új melódiát, hangszínt, kíséretet.
És a fülledtség. A Jennie francia nyelvű szövege után következik a lemez csúcspontja számomra, a Domino. Speed rekedtes hangja és a visszafogott kíséret, a csilingelő szinti, az ikergitáros, csendes szóló, a ringatózó akkordok, a bluesos lüktetés jóformán pezsgő- és szamócaillatot varázsol a szobába, a klasszikus módon, hosszan elhalkuló kivezető taktusok szólója pedig mestermunka. A Journey megidézése következik ezután a Josephine-ben, bár címéből adódóan akár Toto is lehetne, hangzásában 1981, hangulatában koncerthimnusz, szólójában bárki, aki korban releváns, a vége felé pedig picurka – slágeres értelemben véve – progresszivitás is belefér. Az album legszigorúbb riffelése a Space Whispererben hallható, ami itt annyit tesz, hogy szaggat a riff, mint nagymama a konyhában, mintha csak Dave Mustaine egy korai hologramja állt volna őrt a stúdióban, és ehhez jön a pergő cséplése, önmagához képest heavy metalt vezet elő a zenekar ebben a dalban, és jól teszi! A refrén jókora íve, és az alatta megszólaló abbás zongora ugyanakkor tompítja a szigort, már amennyire beszélhetünk olyan nagy szigorúságról a The Night Flight Orchestra esetében.
És akkor megint... Bugyinedvesítés újra, szex az éterben: Something Mysterious. Hogy egyértelmű legyen, mennyire az istenien giccses és csodás '80-as években gyökerezik ez a zene, még a videójuk maszkját és képarányait is a korhoz igazították, mondanom sem kell, mi következik a végén. Az akkordmenet, a hangszerelés, a finom zenei kivitelezés, mind-mind hamisítatlan AOR-csemegévé teszi ezt a szerzeményt is, másik nagy kedvencem a gyűjteményről. A Saturn In Velvet hallatán nem lehet eldönteni, hogy az ABBA hatása erősebb-e, vagy valami általam ismeretlen hallucinogén anyag használata, de olyan refrént sikerült elővezetni, amire szintén táncolnod kell, hogy aztán átvegyék a szerepet a billentyűk és az azokból kicsavart, galaktikus zajok. Borostyán zajok.
A ráadás Just Another Night – nem meglepő – megint csak egy kiváló diszkószám, bár itt most ez tényleg az: az eredeti változat Mick Jagger első szólólemezén kapott helyet, 1985-ben. Ide a srácok egyenesen a szaxofont hívták segítségül egy szóló erejéig, nagyon jól elkapva a hangulatot. Tettem említést korábban a hangzásról, de nem lehet elintézni annyival, amennyivel. A megszólalás nyugodtan nevezhető csúcsteljesítménynek, amennyiben elképesztően arányosan hallatszik a zene minden egyes eleme. Nincs fejet leszakító gitár, nem döngöl földbe a basszus, a pergő nincsen agyonkompresszorozva, viszont, mondom, minden nesz, zörej és hang kivehető, hallható, értelmezhető. A Handsome Hard Music stúdió munkáját dicséri, ne hallgassuk el!
Pár szó a hangszerek kezeléséről. A basszusgitár szinte egész végig dúdol, nem csak dörmög, jó dallamokkal kíséri a zenét, és megjegyezhető melódiákat visz bele Sharlee D'Angelo (lásd még Arch Enemy, Spiritual Beggars, Mercyful Fate stb.). Ritkaság ez mostanában. Richard Larsson billentyűi egyedivé varázsolják az egész csapat hangzását, nyugodtan kijelenthető, hogy meghatározó szerepe van a zenealkotásban. Szuperül módolták ki a hangszíneket, sosincs olyan érzésünk, hogy ez most nem stimmel. Jonas Källsbäck dobolása pedig talán a legnagyobb meglepetés számomra. Olyan finoman díszíti az ütemeket, hogy csak pár hallgatás után jön elő, mennyire hozzájárul a feszes tempóhoz, nagyon pontos végig (tudjuk, tudjuk, stúdiótechnika is van a világon), de hallható, hogy erőlködéstől teljesen mentes a játéka, semmi cicoma, annál inkább jó ízlés. A Soilwork-frontember Björn Strid egyedi hang, erős hang, mesteri dallamalkotó. David Andersson pedig lehet, hogy nem a leginvenciózusabb gitáros a föld kerekén, ám amit játszik, az is a helyén van, szólói igényesek, és pompásan hajlanak bele a dalokba, időnként meg-megszalad a keze is, de ez a zene egyszerűen nem követel virgákat. Ami mégis van, az pont annyi, amennyi kell.
Ritka, hogy már akkor várjam a következő lemezt, mikor még az újjal ismerkedem, de most ez a helyzet: a jóból nem árt meg a sok, minden egyes hallgatás új élményekkel gazdagít. Csakis maximális ponttal tudom jutalmazni a svédeket.
Hozzászólások