Shock!

Hozzám hasonlóan imádtad az Internal Affairs lelazult, görcsmentes retro-világát? Napokig, hetekig, hónapokig ment a fejedben a California Morning vintage refrénje, néha önkéntelenül félhangosan el is kezdted dúdolni idegenek társaságában vagy a melóhelyen? Döngetted három éve akár csak egyszer is valamelyik nyári estén letekert ablaknál a kocsiban a Miami 502-t? Ha a fenti kérdések bármelyikére igennel válaszoltál, akkor igazából felesleges is tovább olvasni ezt az írást, nem tudok újat mondani a Björn Strid, Sharlee D'Angelo és David Andersson nevével fémjelzett The Night Flight Orchestra kettes számú lemezéről, ugyanis pontosan ugyanaz a megközelítés, feeling és – ami a legfontosabb – minőség jellemzi, mint elődjét. Sőt, még azt is meg merném kockáztatni, hogy változatosságban és kidolgozottságban talán még sikerült egy lapáttal rá is tenni a múltkori anyagra.

A paletta persze hasonló, bár az összképet tekintve talán még inkább a '70-es évek hangzása a domináns, dalonként változó arányban vegyítve az egyértelmű Purple, Zep, KISS, Thin Lizzy, sőt King Crimson satöbbi hatásokat, de ugyanígy vannak ezúttal is szinte az ABBA világát idéző diszkós/slágeres nóták. Ilyen például az egyik nagy favorit Stiletto vagy az All The Ladies, illetve akadnak lazulós, '80-as évek-beli érzéseket ébresztő soft rock-szerzemények is, mégpedig a nem kicsit dokkenes dallamívekkel felvértezett, de alapvetően a korai '80-asok AOR-ját felelevenítő, pofátlanul fülbemászó I Ain't Old I Ain't Young. A Living For The Nighttime hallatán pedig ne lepődj meg, ha hirtelen elfut melletted Rocky Balboa, és barátságosan hátba vereget.

Bár a legtöbb nóta alapvetően egyszerű felépítésű és nem a komplex hangszerelésről szól, azért érdemes elmerülni egy-egy instrumentális megoldásban, mondjuk a Demon Princess kongás/billentyűs szólórésze alatt elővezetett gyomrozó basszusfutamokban, vagy a The Heather Reports gitárszólójában. D'Angelo basszustémái egyébként még az olyan, alapvetően faék-egyszerűségű nótákban is kifejezetten ütősek, mint a Roads Less Traveled. Az énektémák és vokálok kidolgozottságában is egyértelműen előrelépésről beszélhetünk. Nem mintha eddig nem csíptem volna Speed orgánumát, de itt tényleg nagyon ráfeküdt a dologra, és a karcosabb, gyakran sikoltós Gillan-szerű témákat (például az amúgy is mélylila Sail Onban, a Demon Princessben vagy a Lady Jade-ben) ugyanúgy érzi, mint a lágyabb, AOR-os dolgokat a lúdbőrös Spanish Ghostsban, ahol ezek ráadásul flamenco-témákkal (!) keverednek.

Muszáj külön is kiemelni a bluesos/pszichedelikus/hammondos, a szó eredeti és pozitív értelmében vett progresszív zárótételt. A The Heather Reports a maga tíz percével a lemez messze leghosszabb nótája, egyszersmind legjobb szerzeménye is. Bár az alap itt is a '70-es évek progresszív rock-vonala, valahogy helyenként mégis mintha beleúszna némi északi íz is, éppen csak jelzésértékkel. Ebben a nótában van leginkább tere az egyéni hangszeres teljesítményeknek is, a már említett jazzes gitárszóló egyszerűen hibátlan, simán elfért volna akár Al Di Meola klasszikus Electric Rendezvous lemezén is. Emellett nagyszerű billentyűs- és basszusdíszítések, zseniális kórusbetétek színesítik a dalt, miközben Björn is alaposan kiereszti a hangját. A Demon Princess mellett talán ez az egyetlen szerzemény, amihez érezhetően hozzájárult a zenekar egyetlen új tagja, Sebastian Forslund is, legalábbis ütős-fronton. A lemez többi nótájához képest itt talán kevésbé a fogósságon és a refrénen van a hangsúly, de ezzel együtt is ez a zenekar eddigi kimagaslóan legjobb szerzeménye, amiért önmagában megérdemelnek egy pluszpontot.

Jól hallhatóan továbbra is kizárólag az örömzenélés a cél, semmiféle világmegváltó szándék nem vezérelte a társaságot. Csak sejtéseim lehetnek arról, mekkora élmény lehet ezeket a nótákat létrehozni és eljátszani (különösen élőben, amire a tagok időbeosztása miatt természetesen csak viszonylag ritkán kerülhet sor), abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ennek a lemeznek az én szempontomból ugyanaz lesz a sorsa, mint három éve az Internal Affairsnek.