Shock!

Ma már szerintem ember nem létezik a világon, aki olyan izgalommal várná egy-egy szupergroupnak kikiáltott formáció albumát, mint tettük azt annak idején például az első Down lemez idején. Mára az ismert zenészek ide-oda projektezgetése megszokott, mindennapos dologgá vált, amiben nemcsak a kommunikációs és zenekészítési lehetőségek egyszerűsödése játszik alapvető szerepet, hanem az is, hogy – a fentiekkel szoros összefüggésben – ma már a boldog nyugati világban is elég nehéz megélni egyszerre egyetlen zenekarból. A hatalmas dömpingben az ember nem is siet annyira meghallgatni mindent, pedig néha a sok „nagyobb a füstje, mint a lángja" vállalkozás között is akadnak figyelemre érdemes formációk. Nyilván kitaláltad, miért pont a The Night Flight Orchestra kapcsán mondom mindezt: mert ebben a csapatban tényleg van valami.

Arról persze vitatkozhatunk, mennyire szupergroup ez a svéd fogat, bár tény, hogy az ötből két tag elég jó névnek számít az európai undergroundban. Björn „Speed" Strid énekes a Soilwork frontembereként domborít már elég régóta, Sharlee D'Angelo basszer pedig jelenleg az Arch Enemyben és a Spiritual Beggarsban nyomul főállásban, de azelőtt a Mercyful Fate-től kezdve a Witcheryn át a Dismemberig zenekarok egész sorában bizonyított. A két főarc társai a The Night Flight Orchestrában David Andersson, aki azelőtt beugrósként gitározott néha a Soilworkben, de Peter Wichers újonnani távozása után pár hete teljes jogú tag lett a bandában, illetve Richard Larsson billentyűs és Jonas Källsbäck dobos.

A koncepciót Björn és David álmodták meg 2007-ben, egy részeg éjszakán, majd az elhatározást tett követte: a csapat a turnézás kevésbé romantikus oldalaiból merít ihletet a dalokhoz, amelyek a '70-es és '80-as évek klasszikus rockstílusában íródtak. Vagyis az itt szereplő nóták alapvetően azokról a dolgokról szólnak, amiket a rockzenészek csak ritkán szoktak megénekelni: a kilátástalanul hosszú buszozásokról, a lehangoló reptéri várókról, a személytelen hotelszobákról, a felszínes és nem is túl jó egyéjszakás kalandokról, valamint persze Jackről, Johnnie-ról és Jimről, akik segítenek némiképp elviselhetőbbé tenni a két koncert között eltelő húsz-huszonkét órát... Lelazult, jammelős muzsikáról van tehát szó, ahol a dalokat könnyed vezérfonalként köti össze a közös koncepció, a turnéélet, az utazás témaköre.

Maga a zene az előzetes beharangozóknak megfelelően tényleg klasszikus rock, ahol néhol még a hard jelző sem feltétlenül indokolt. Deep Purple, Thin Lizzy, KISS, Blue Öyster Cult, Bachman Turner Overdrive – ilyen nevek ugranak be a dalok többségéről, vagyis abszolút vintage érzés szövi át a zenét a '70-es évek szellemében. Eleinte úgy voltam vele, hogy „semmi extra, de jó hallgatni", és habár az első kitétel továbbra is áll, a másodikat illetően ma már mindenképp tovább mennék, a dalokban ugyanis rejlik valami megfoghatatlan mágia, ami miatt újból és újból elindítod a lemezt. Hiába hallottam már minden itt szereplő trükköt ezerszer másoknál, mindössze pár hallgatás kellett hozzá, és teljesen rákattantam az Internal Affairsre. Speedék bevallottan nem akarnak semmi különlegeset, ezt viszont olyan gördülékenyen, őszintén és erőteljesen sikerült megvalósítaniuk, hogy idővel gyakorlatilag az összes dal bemászik a fülbe. Valószínűleg pont az a Night Flight Orchestra titka, hogy a dolognak nem volt tétje, csakis magukat akarták szórakoztatni, így aztán magukra zárták a garázst, és nyomták, ami eszükbe jutott. Őszinte, zsigeri örömzenélésnek hívják az ilyesmit, és manapság sajnos egyre kevésbé engedheti meg magának bárki is...

Az album a klasszikus rock skatulyán belül szerencsére elég változatos is. Nekem érthetően a súlyosabb, riffesebb témák tetszenek leginkább, ezek közül is főleg a totál Blackmore-ízű gitártémára épülő Miami 5.02 (itt még Speed is elnyom egy Ian Gillan előtt tisztelgő bevezető visítást), illetve a Deep Purple és a Thin Lizzy metszéspontján elhelyezkedő Montreal Midnight Supply, de majdnem ugyanilyen szívesen hallgatom például a West Ruth Ave-t is, ahol a fentiek mellé még a KISS Dynasty korszaka (azaz a diszkós flört...) is felsorakozik. A nyolc és fél percet közelítő Transatlantic Blues szintén óriási (itt a középrészben előrántott riffek a Black Sabbath epikus, '80-as évek-beli lemezeit idézik), sőt, a címadó nóta funkos, diszkógömbös ízei is tökéletesen működnek. A zenészek is mind alárendelték magukat a daloknak, de ahol kell, ott odateszik magukat. Andersson szólóira például lehetetlen nem odafigyelni, és ugyanígy Richard is nagyon zsíros, fület gyönyörködtető hammondos témákkal járult hozzá a patinás jelleghez. Érdekes megfigyelni azt is, mennyire jól érvényesül Speed hangja ebben a közegben is, bár mivel itt nincsenek üvöltések, a finom melódiák érthetően nem hatnak mindig olyan mellbevágóan, mint a Soilworkben. Maga a hang azonban hibátlan, és a szövegek is nagyon tetszenek, valóban totálisan átjön a feeling.

Nem állítom, hogy Björnék minden pillanatban egyformán magas szinten tartják a hallgató érdeklődését, az anyagnak viszont még a közepesebb pillanatokkal együtt is van egy bizonyos íve, a hangulata pedig tényleg magával ragadó. Ennek köszönhetően el sem tudom képzelni, hogy egy hosszú, egyedül megtett monoton autóúton legközelebb ne tegyem be a hallgatnivalók közé az Internal Affairst. És ugyan egy szokásos erős nyolcasnál többet objektíven nézve semmi sem indokol, garantáltan ott lesz a lemez az évvégi húszas listámon is.