Shock!

Ha a zenei piacot nézzük, ennek a zenekarnak nemhogy nem volna szabad működnie, de ha már amolyan csoda folytán mégis az ötödik nagylemezüknél járnak, akkor legalább az irányt kellene tudatos öngyilkosságnak tekintenünk. Odáig rendben van, hogy a mindenféle súlymetálos, kiabálós zenei közegben mozgó fickók poénból, unaloműzésből, a változatosság kedvéért, a maguk szórakoztatására összehoznak pár dalt évtizedekkel korábban működő kedvenceik stílusában, ráadásul mindezt a hitelesség teljes megőrzése mellett, rajongásból. És még jól is szólnak, úgy, ahogy a kedvenceik szóltak jól. Ennek eredménye lett az Internal Affairs, amely bevallottan a turnézás közbeni üres órák, az éjszakai beszélgetések és ivászatok során felgyűlt ötletekből formálódott egybe.

Eltelt pár év, és a baráti társaság megint közreadott egy albumot, jött a Skyline Whispers, a földi közlekedés után már bele-belecsíptek a magassági utazásba is, hogy aztán két év elteltével már a galaxist célozzák meg, és megszületett az Amber Galactic, amely megmutatta, hogyan kell tökéletesen fittyet hányni a rockzenei trendekre, úgy hangzás, mint dalszerzés terén, hogyan kell a legtermészetesebb módon kiadniuk magukból azokat az hatásokat, amiket az egyetemes pop- és rockzenei örökség adott nekik. Így kapunk egy roppant hatásos, csillogó, őrülten dallamos és vagány, de mégse giccses stílusegyveleget, amiben ott a KISS, az REO Speedwagon, a Deep Purple, a Rainbow és természetesen az ABBA.

Aztán mikor már azt hinnénk, hogy ennek a műfajnak már rég leáldozott, mert hát tényleg annyi neki, ugyanis lehetetlen nem nosztalgiával gondolni az analóg szintihangszínekre, a nem széttriggerelt, hanem kissé puffanó, mégis öblös lábdobokra, a nem szétvirgázott, mégis szikrázó gitárszólókra, szóval a mindig vízválasztó harmadik lemez után már nehéz újat mondani, akkor jön alig egy év elteltével a Sometimes The World Ain't Enough, és megmutatja, hogy van jobb a jónál, galaxisok közötti utazás nagyobb sebességen és nagyobb komfortban is létezik, ráadásul nincs turistaosztály, csakis luxus.

Na szóval, ezt a fajta zenét lehetetlen fenntartani. A fiataloknak túl retró, az időseknek túl mű, a kemény zenét kedvelőknek nyálas, az AOR-rajongók meg nem ehhez szoktak, hanem ötven-hatvanéves, erősen kopott kedvenceikhez. És mégis, a banda utat tört magának a csillagerdőben, szépen olvasható a repülési irány: legyen természetes a hangzás, legyen könnyed a dallamvezetés, ám ne elégedjünk meg a bevett formulákkal, a táncos mulatságok után legyen még tartalmasabb a szórakozás – így érkeztünk el a frissítő, illatosított, ám mégis kicsit monumentálisabb utazás kapujába.

Az Aeromantic cím – így utólag belegondolva – fedi az album által nyújtott életérzést. Némileg átalakult a dalok szerkezete, még a finomabb, slágeresebb számok sem a széles körben bevett verze-refrén-verze-átkötés-refrén-szóló-refrén séma szerint alakulnak, hanem több helyen kicsit megbolondították őket: vagy kis belassulás, vagy hangnemváltás érkezik, rögtön a nyitányként berobbanó Servants Of The Airnél, ami egyébként hasonlóan zakatol, mint két éve a This Time. A refrén roppant elszállós folyammá lassul, és bár elsőre meghökkentőnek tűnhet, harmadik-negyedik nekifutásra szépen megérkezik, és barátoddá válik. Ja, és megkapjuk az orosz nyelvű rádióadást a bevezetőben, így lesz rögtön otthonos a hangkép.

A Divinyls már azt a táncos beállítottságot hozza, amit – nyugodtan mondhatjuk – megszoktunk, és elvárunk a társaságtól. Minden ütemre jön a lábdob, fülbemászó a refrén, kissé rekedtes az ének, és szóló helyett csak egy kis átkötő részt kapunk, azaz figyelmesebb hallgatáskor előugrik a nagyon elhalványított szólócska, ami amúgy sem egy hosszúra nyúlt darab, ez most csak ennyi. Általánosságban is elmondható ezúttal, hogy David Andersson, mindamellett, hogy a dalok nagy részét ő jegyzi, meglehetősen háttérben maradt, ami nekem személy szerint kicsit fájó, viszont a zene egészét nézve teljesen rendben van. És ha már itt tartunk, hogy milyen lett a zene összességében, érdemes alaposabban ránézni az összetevőkre is.

A billentyűk mögött egy olyan szakembert találunk Richard Larsson személyében, aki nemcsak jó hangszeres, hanem teljesen magától értetődő arányérzékkel pakolja egymásra az egyes sávokat, jók a hangszínei, jók a kis díszítései, és bár nem őt ismerjük fő dalszerzőnek, a társak elmondása szerint leginkább ő molyol a dalokkal, ő alakítja ki a hangzást. Na meg persze Thomas Johansson, aki a lemez hangmérnökssonja is volt, amint azt már évek óta tapasztaljuk. Általuk alakul ki az a természetes, arányos, nagyon nem-trendi megszólalás, amely a '70-es évek végén, '80-as évek elején volt trendi.

Ha már megemlítem ezt az időszakot, és korábban is utaltam rá, az ABBA hatása tagadhatatlan. A promószövegben is szerepelt, hogy a lemezt azzal a dobfelszereléssel vették fel, amelyet annak idején a Super Trooper esetén is használt a svéd popcsapat. Ez nyilván nem vehető észre a hallgató számára, és a hagyománytiszteletnek szólt, de maga a tény nagyszerű, egészen tiszteletreméltó, mondhatni, zenetörténeti unikum. Ennek örömére az If Tonight Is Our Only Chance akkora tisztelgés az ABBA öröksége előtt, mind ide a Nordic Sound Labs stúdió, ahol magukat a számokat felvették, és hát táncdalokból amúgy sincs hiány: a This Boy's Last Summer hallatán simán lehet a szakboltok kínálatát böngészni, milyen diszkógömböt rendeljünk a házibulikba, vagy ugyanez a helyzet a lemez szinte bármelyik dalával, legfeljebb a pitch potmétert kell tekergetni a lemezjátszón. A Taurus olyasmi, mint a Gemini volt kettővel ezelőtt, csak nincs benne füstölgő szinti-gitár felelgetés, de szinte mindegy is, mert ekkorra már teljesen beszippant a fülledt hangzásvilág. Mint korábban, most is erőteljesek a női vokálok, szinte minden kórusban hallani a két duci lányt, ami klasszul dúsítja a refréneket. Anna-Mia Bonde és Anna Brygård a koncerteken is jelen vannak, két koktélozás közt is frankón támogatják az élőben amúgy óvatosan hamiskás, kóválygásra hajlamos Björn Stridet.

A lemez végére pakolt Dead Of Winter a ritmusgitáros/kongás/csörgős/vokálos Sebastian Forslund szerzeménye. Érdemes belehallgatni abba a pár dalába, amelyek a sztrímelő oldalakon elérhetők, súlyosan dallamosak és elszállósak, és ebből a hangulatból valamit átmentett ebbe a zenekarba is, de ezt csak úgy lehet értelmezni, ha már hallottad azokat is. Másként csupán az tűnik fel, hogy ez a dal nem a táncparkettre született.

Mindent egybevetve, a The Night Flight Orchestra kiterítette az asztalra mindazt, amit tőlük kapni szeretünk. Megőrizték dallamérzéküket, tovább vitték slágerességüket, ha lehet, fejlesztették hangzásukat, és a legkisebb fásultság nélkül adják tovább azt az örökséget, amiből ők is táplálkoznak. Nagyon meg kell becsülni, páratlan kincs ez 2020-ban is.

Hatalmas 10-es.