Shock!

Jött ez a dögvész tavaly, és teljesen kinyírta az alkalmat, hogy a szuperül sikerült első részt, tehát az Aeromantic lemezt élőben is megünnepelhessük, ugrott ugyanis a csapat turnéjának nagy része, így az amúgy se nagy számú koncertélményeim közé a budapesti állomás már nem kerülhetett be, azt is törölték. Az előadók jó része úgy próbálta felszínen tartani magát, hogy néhány havonta kiadtak egy-egy dalt, netán kisgyűjteményt (EP), remélvén, hogy pár morzsa jut hozzájuk a jogdíjakból ekképpen, vagy mert egyszerűen az alkotói vágy ilyen módon tört utat magának.

A svéd légitársaság az évek során láthatóan és hallhatóan folyamatosan szervezi át járatait a hűvös-árnyas, de vadregényes tájak felől a naposabb, nyüzsgőbb, gondtalanabb életritmust támogató vidékekre. Jóllehet, az első két lemez dalai között is voltak könnyedebb, poposabb tételek, azért az egészet áthatotta egyfajta füstös-lebegős hangulat, kiváló példája ennek a Transatlantic Blues, ami a korai Night Flight hangulatát sűríti egybe, ugyanakkor mára határozottan és egyértelműen a táncparkett a végállomás. A könnyed szórakoztatás viszont egyértelműen nélkülözi a felszínességet: a dalok lezserek, de nem hanyagok, vidámak, de nem örömködők, a hangszerelés szellős, de nem fércmunka.

A 2018-as Sometimes The World Ain't Enough albumon landolt egy popzenei szőnyegbomba, a Paralyzed. Közel és távol nem talált el ennyire egy szám az utóbbi időben, ami még lehetne egy sima személyes benyomás, de ahogy a különféle felvételeken látható, a koncertek egyik csúcspontja ez a tétel. Na most, tudatosan-e vagy sem, de ilyesmi szellemben fogant az Aeromantic II is. A lemezt jól építette fel a kiadó Nuclear Blast, az évben kilegózta az anyag egy szeletét, amely, mondhatjuk, tükrözte a teljes korong zenei irányát és színvonalát. Van itt ezúttal is tempós, '80-as években gyakran előforduló táncdal (Burn For Me), aztán hasonló darab, csak rockosabb kivitelben (White Jeans), de általánosságban elmondható, hogy ezúttal az egész album olyasmi szellemben fogant, mintha a Marshall erősítőre rázuhant volna a diszkógömb, és közben a torzító potméterét lejjebb is csavarta.

Azt mindenképpen rögzíteni kell, hogy a gárdát elhagyta kezdeti időktől fogva ott játszó billentyűs, Richard Larsson. Mikor ez tudomásomra jutott, alapvető kérdésként fogalmazódott meg bennem, vajon mennyire mászik el a banda hangzása, milyen irányba tolódik el a hangszerelés, mennyire alakulnak át a finom rétegek, mert bár gitáralapú zenéről beszélünk, mégis a csapatra jellemző, markánsan retrós megszólalás mégiscsak jórészt a billentyűs szöveteknek volt köszönhető. John Lönnmyr az előző lemezen még csak felerészt játszott, az idei kiadványon viszont már teljes körben az ő játéka hallható. A fickó nagyon sokoldalú, több stílusban jártas és alkotó fazon, az Act Of Denial nevű formációban szintén klimpírozik Strid mögött, de értelemszerűen a The Night Flight Orchestra az a terep, ahol tudása és zeneisége sokkal jobban ki tud kerekedni. Talán ezért, talán nem, de a gitárszólók jóval kisebb mértékben vannak jelen ezen a lemezen, mint bármikor korábban. David Andersson remek gitáros, ám a poposabb dalokba kevéssé visz szólisztikus szerepet, van, ahol el is marad a villongás, ezzel párhuzamosan több tér marad a zongorának, szintiknek, nagyon nekibúsulni ugyanakkor nem kell, minden szám kerek egész így is, még akkor is, ha azért több karc, vagy minek is nevezzem, több súly elfért volna az ütemek között.

Aki van már olyan, khm, sportnyelven szólva rutinos, tapasztalt, de hogy nevén nevezzük, olyan öreg, mint én, hogy valós időben vagy páréves csúszással láthattuk a BMX banditák, Flashdance, Top Gun, Rocky filmeket, azoknak nagyon kellemes hangulatot adhat a How Long című dal, ami simán lehetne az említett művek betétdala, de az I Will Try is ezeket az időket idézi a maga Toto-jellegű szvingelésével és finom, simogató billentyűivel. A Change a maga menetelős, döngölős alapjával is mehetne egy sportjelenetekkel megpakolt film alá, szerintem Giorgio Moroder is mosolyogna, ha ezeket a taktusokat valaki lejátszaná neki.

A The Night Flight Orchestra 2021-ben is egy kimondottan szerethető, szórakoztató zenekar. Amikor már a dallamos zenékből is szinte csak algoritmusokat is kliséket lehet kihallani, amikor a presetek és egyenfilterek kiölik az egyediséget és a sajátos karaktereket a melódiákból, akkor ezek a kellemesen laza svédek megvonják vállukat, és eljátsszák, amit kölyökként szerettek, és pontosan azt adják vissza, amit ők is kaptak hőseiktől. Modorosan megfogalmazva: itt nem a bizsu csillog. Igazából lényegtelen a pontszám is, nem mutatja meg, mi változott egy év alatt, jobb-e vagy kevésbé jó a műsor, egész egyszerűen kiemelkedő. Lehetne karakánabb, rockosabb? Igen. Elviselnék-e több gitárt? El. De így is pazar az egész, dőljünk hátra, hallgassuk! Vagy táncoljunk rá.