Shock!

Harminc évvel ezelőtt, 1986. március 3-án jelent meg a Metallica harmadik albuma, amely több szempontból is korszakhatárt jelentett James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett és Cliff Burton pályafutásában, és azóta is igazi rajongói kedvencnek számít. Nyilván egyéni ízlés kérdése is, kinek melyik lemez a favoritja az első érából, de azon nem nagyon érdemes vitázni, hogy a zenekar itt vitte tökélyre mindazt, aminek lefektették az alapjait a Kill 'Em Allon és a Ride The Lightningon. Bizonyos különlegességekkel pedig egészen szélesre tárták maguk előtt az ajtót, amivel messze túlnőttek a kortársak túlnyomó többségén. Cliff Burton tragikus halála persze alaposan beárnyékolja ezt az egész periódust, de a zenekar megingathatatlanságát mutatja, hogy a Master Of Puppets története még így is diadalmenet lett. Az albumról pár éve már írtunk egy rövidebb, szubjektívebb cikket ebben a rovatban, de úgy gondoltuk, a jubileumon érdemes részleteiben is jobban belemerülni, hogyan is született meg a metaltörténelem egyik legmaradandóbb momentuma.

A Metallica energiával telve kezdte meg a felkészülést harmadik nagylemezére, miután befejezték a Ride The Lightning turnéját. Minden jel arra mutatott, hogy a zenekar a következő évek egyik igazán nagy befutója lehet: a közönség eufórikusan reagált rájuk a színpadon, az 1984-es album pedig kora egyik abszolút megkerülhetetlen anyagának számított. Ebben persze nem szabad alábecsülni a lemez értékei mellett a banda dolgait egyengető Q-Prime menedzsment tevékenységét sem – ennyit arról, hogy a Metallica nem a lehető legtudatosabban és legpragmatikusabban építkezett az elejétől fogva... – , és ugyanígy az Elektra kiadó által biztosított háttér is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a zenekarnak minden szükséges paraméter rendelkezésére állt a következő anyaghoz.

Ami a producer személyét illeti, a Ride The Lightningon kiválóan vizsgázott Flemming Rasmussen neve eleve adta magát, ugyanakkor érdekesség, hogy a zenekar eleinte korántsem tekintett rá bombabiztos befutóként. Lars Ulrich például eleinte Martin Birchöt, a Rainbow és az Iron Maiden kollaboránsát erőltette volna, de ötlet szintjén egészen meglepő jelöltek is felmerültek, így például Geddy Lee is. „Valóban szóba került a dolog Larsszal, mert jóban voltam a menedzsmentjükkel, és összehoztak vele Angliában", emlékezett vissza a Rush basszer/énekese. „El is mentem megnézni őket Torontóban, ahol a Masonic Temple-ben játszottak. Nagyon szerettem a zenekart akkoriban, és egyeztettünk is, de aztán végül nem jött össze a dolog..." Ezt a megoldást alighanem a banda legnagyobb Rush-fanatikusa, Cliff Burton díjazta volna igazán, de aztán mégis maradt Rasmussen, akivel eredetileg egy amerikai stúdiót néztek ki. A híresen finnyás ízlésű és nehezen meggyőzhető Hetfield – Ulrich páros ugyanakkor valamiért éppen egyik szabad létesítmény akusztikájával sem volt elégedett, így maradt Koppenhága és a Sweet Silence stúdió.

Az Elektrának köszönhetően a banda karrierje során első ízben ténylegesen nagyon komoly költségvetésből gazdálkodhatott, és a jelképes idő alatt rögzített Kill 'Em All, valamint a pár hétig készülő Ride The Lightning után 1985 szeptemberétől egészen az év végéig dolgoztak a harmadik anyagon Dániában. A korábbiakhoz képest példátlan profizmussal közelítettek a munkához, és ha hihetünk Rasmussennek, az első pillanattól fogva pontosan tudták, mit akarnak: „Csináltak egy nagyon jó demót az összes dallal, mielőtt elkezdtük volna a felvételeket, szóval mindent alaposan megterveztünk. Ez egyébként előtte és utána is így ment, amikor együtt dolgoztunk, mindig előre feldemózták a teljes lemezeket. A felvételek alatt semmiféle partizás nem volt, nagyon is professzionális módon álltunk a munkához. Igazság szerint a demós szakasztól kezdve tudtuk, hogy ebből gyilkos lemez lesz. Szerintem mindannyian éreztük, hogy a legjobb addigi Metallica-album készül, mivel tényleg rendkívül erős nóták születtek, és még az instrumentális is fantasztikus volt." Kirk Hammett: „Nem azzal a célkitűzéssel írtuk a dalokat, hogy most akkor egy örök klasszikust készítünk, hanem egyszerűen csak a legjobb lemezt akartuk letenni az asztalra, amire képesek vagyunk. Vagyis számunkra igazából csak a következő Metallica-lemezről szólt a játék, mert előtte ugye ott volt a Kill 'Em All, ami nagyszerű album, aztán jött utána a Ride The Lightning, amiben megvolt az első anyag minden erőssége, de újat is hozott. Ehhez képest akartunk továbblépni, és akkoriban tényleg teljes gázzal robogott előre a zenekar. Csak úgy áradtak belőlünk a dalok, és ki is használtuk ezt a termékenységet."

A Metallica által előzetesen összerakott dalok gerincét ezúttal már szinte teljes egészében új ötletek képezték, értve ezalatt elsősorban azt, hogy az első két albummal szemben a harmadikhoz már nem használtak fel olyan riffeket, vázlatokat, amelyek még a kezdeti időszakban, Dave Mustaine-nel készültek. Mindössze egyetlen számban, a Leper Messiah-ban szerepelt pár őskori téma, de azt már persze nehéz kibogozni, valójában ki írta ezeket a vodkagőzös garázspróbákon, és a Metallica, illetve régi kollégájuk álláspontja természetesen szögegyenest el is tér egymástól. „Amikor elmentem, meghagytam nekik, hogy soha ne vegyék fel a dalaimat, aztán kijött a Kill 'Em All, rajta négy nótámmal", nyilatkozta a Megadeth főnöke még valamikor a '90-es években. „Utána következett a Ride The Lightning, további két szerzeményemmel, aztán a harmadik lemezre feltették a Leper Messiah-t, amiben szintén felhasználták pár témámat. Rákérdeztem Larsnál, mégis hogy képzelték ezt, de azt válaszolta, hogy azokat a részleteket a Metallicában töltött időszakomban írtam a Metallicának, és én is kapom utánuk a jogdíjakat. Ez a többi dalomra abszolút igaz is volt, csak éppen a Leper Messiah-nál nem tüntettek fel szerzőként... Közöltem Larsszal, hogy szépen lenyúltak, ő meg csak annyit mondott: hát igen, ügyesen csináltam, mi? Szerencséjére olyan nyeszlett figura, hogy szégyelltem volna bántani..." A kérdéses témák egyébként a Metallica által is bevallottan egy The Hills Ran Red című korai darabból származtak, de hallgatói szempontból talán nincs is jelentősége ennyi év távlatából, hogy melyik riffet és átkötést éppen ki hozta...

A Metallica és Rasmussen tehát majdhogynem tudományos alapossággal közelítette meg a lemezkészítési folyamatot. Ulrich: „Ha megvizsgálod a Ride The Lightning, a Master Of Puppets, sőt, még az ...And Justice For All szerkezeti felépítését, egy bizonyos formulát követtünk. Ott volt a nyitó thrash-téma, aztán jött a címadó nóta, a harmadik szám lassabb, súlyosabb irányba haladt, a negyedik helyen következett a ballada, és az album vége felé egy instrumentális is ott figyelt. Ez teljesen tudatos volt, és amikor születtek a dalok, pontosan tudtuk is, hogy hol szerepelnek majd a lemezen. Ma már nem így dolgozunk, de akkor másképp mentek a dolgok: nem azt csináltuk, mint például a Death Magneticnél, ahol huszonöt dalból lett végül tizenöt, majd tíz, aztán ezeket elosztottuk a lemezen, mivel a '80-as években még nem állt módunkban mindent a saját tempónkban és ütemezésünkben csinálni. Másrészt ma sokkal termékenyebbek is vagyunk, ha az ötletek számát nézzük. Annak idején sokszor nem volt egyszerű összehozni azt a nyolc-kilenc nótát sem, az album felépítése pedig a dalszerzéssel párhuzamosan, folyamatosan zajlott a háttérben."

A bandában ekkorra teljesen letisztázódtak a szerepek. A nagy, átfogó vízióért mindig is Lars felelt, aki Hetfielddel párban a gyakorlatban is összerakta a dalok vázlatait a jammelések során megszületett ötlethalmazból. Viszont mindketten kérdés nélkül megfogadták Cliff Burton javaslatait, aki zeneileg messze a csapat legképzettebb tagjának számított, és amolyan letisztázó-összefogó emberként kigyomlálta a felesleget az elkészült dalokból, illetve mindent megtett annak érdekében, hogy a legapróbb részletek is a helyükre kerüljenek. A basszer ugyanakkor ezúttal kevesebb dalt jegyzett társszerzőként: a Ride-on szereplő hattal szemben most csak három témába folyt bele íróként is, viszont természetesen ezúttal is tőle jöttek a legkülönlegesebb, leginkább formabontó ötletek, így például a Master Of Puppets középrésze vagy az Orion című hosszú, instrumentális darab. Kirk Hammett szintén a folyamatok megkerülhetetlen részese lett, aki ezúttal a nyolcból öt számhoz járult hozzá létfontosságú módon. A csapat tehát görcsmentesen, tökéletesen illeszkedő fogaskerekek láncolataként vette fel az albumot, és még az olyan, saját és a műfaj szempontjából abszolút úttörő témákkal sem akadtak gondjaik, mint az említett Orion vagy a grandiózus címadó szám. Utóbbiról Rasmussen már megszületése pillanatában tudta, hogy mérföldkő lesz majd a pályájukon: „Nem is kellett különösebben erőlködnünk, mert annyira tökéletes a dal, és annyira jól kapcsolódnak benne egymáshoz az egyes részek, hogy tulajdonképpen feljátszotta önmagát. De ez egyébként az összesre állt. Egyetlen nagy mosoly – leginkább így írhatnám le a teljes lemezkészítési folyamatot. Körülölelt bennünket végig egyfajta pozitív energia, egy ez-lesz-a-legjobb-lemezünk-ami-mindenkit-elsöpör-majd érzés, és ettől mindenki túltett önmagán."

Az 1986. március 3-án megjelent Master Of Puppets szerkezete valóban erősen rokon a Ride The Lightningéval: nyugodtan mondhatjuk, hogy két testvérlemezről beszélünk, amire egyébként a zenei stílus és a felépítés mellett a dizájnelemek is ráerősítettek. Az viszont biztos, hogy a zenekar továbblépett az 1984-ben megkezdett ösvényen, és még inkább tökélyre csiszolták az akkori erősségeket. És ma már nyilván csak röhögünk, ha egy zenész képes lenyilatkozni, hogy „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek", de itt bizony pontosan erről volt szó, méghozzá az elődnél kerekebb, erőteljesebb hangzással (amin mai füllel kicsit talán sok a visszhang, de hát istenem, a '80-as évekről beszélünk), érettebb szövegekkel, kidolgozottabb részletekkel és még okosabb hangszereléssel. Utóbbi téren nem lehet eleget hangsúlyozni Cliff Burton érdemeit, hozzá fogható csodafegyvere ugyanis egyetlen másik thrashbandának sem volt ekkoriban – jelentős mértékben az ő zsenijének köszönhetően a Metallica bizony eléggé más dimenzióban járt ekkoriban, mint a gyorsasági versenybe belefeledkező pályatársak többsége.

A nyitó Battery teljesen nyilvánvalóan a Fight Fire With Fire utódja: itt is finom, kimondottan szépen megfogalmazott akusztikus témázgatásból indulunk ki, hogy aztán berobbanjon egy soksávos – és emiatt szinte valószínűtlenül grandiózus – felvezető futam, majd csak a betonozás marad. James riffje igazi thrash esszencia, és úgy általában véve is elképesztő húzás rejlik a dalban, amit csak folyamatosan megdobnak Kirk felfejlődő szólói meg persze Cliff folyamatosan a háttérben morgó basszusfutamai. Hetfield hangja is jóval teltebb, kevésbé hisztérikus, mint korábban volt, ami szintén nem tesz rosszat az összképnek. Ezt a szavakkal szinte leírhatatlan intenzitást ráadásul még a dal második felében is sikerül megdobni azzal a bizonyos kíméletlenül betonozó riffmonstrummal, amelyet aztán a végén is visszarángatnak egyszer.

Érdekes, hogy a nyolc és fél perces címadó szám szerkezetét tekintve inkább a Kill 'Em All második dala, a The Four Horsemen rokona, ám összehasonlíthatatlanul fejlettebb, kidolgozottabb, érettebb darab annál. Már a kezdés is emblematikus, mint az is, ahogy kibontják belőle az örvénylő, fortyogó főtémát, amelyet a ritmusváltás minden körben széttördel és még zaklatottabbá tesz, de mindez tökéletesen passzol a drogos tematikájú szöveghez. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy Hetfield erősségeit ezen a téren ma már ritkán emlegetik, pedig szövegíróként is a Masterre érett be igazán. Roppant erős képei, kiemelhető, baromi jól hangzó tételmondatai külön-külön is ütnek, de egységben is nagyon erősek a sorok, ráadásul a kábítószer-függőség témájához pont ebben a formában nem nagyon nyúltak még előtte a rockszíntéren. A dal igazi érdekessége ugyanakkor a melodikus, finom szólókkal megkoronázott középrész, amely egyértelműen Burton keze nyomát viseli magán: tisztán emlékszem, hogy amikor nagyjából 13 éves fejjel először hallottam a dalt, mennyire meglepett, sőt, igazából azt hittem, ez már a következő szám, hogy aztán jól megdöbbenjek a durva betonozás visszahozatalán. Ismét emeljük ki: ez így, ebben a formában teljesen újszerűen hatott 1986-ban, még csak hasonló megoldás sem szerepel egyik kortárs thrash-lemezen sem.

A The Thing That Should Not Be-t ugyanúgy H.P. Lovecraft munkássága ihlette, mint a The Call Of Ktulut a Ride The Lightningon, hangulata ennek megfelelően sötét, nyomasztó és kifejezetten túlvilági, lidérces. Viszont briliáns, hogy a banda eközben mindvégig pengeélen egyensúlyozik a sabbathos hatású, meglassultan vonszolós riffekkel, a minden alkalommal pont a tetőpont felé közeledve visszafogott verzékkel és Hetfield szimpla, ám remekül megformált énekelőadásával – egyértelműen ez a lemez legsúlyosabb dala, amely ugyanakkor egyszersmind igen fogós is. De nem annyira, mint a Welcome Home (Sanitarium), amelynek szerkezetileg a Fade To Black jelentette az előképét, hangulatát tekintve azonban kevésbé elégikus. Szerintem ezzel a dallal a legegyszerűbb belekapaszkodni a hagyományos értelemben véve cseppet sem slágeres lemezbe, szimplán azért, mert ez a legdallamosabb: mind a verzét domináló, törékenyen szép bontásos gitárrész, mind Hetfield szimpla, mégis nagyon fogós énektémája beül a fülbe, nem is beszélve a berobbanó refrénről (érdekesség, hogy James eredetileg jóval magasabb énektémát álmodott meg a kórushoz, de a stúdióban rá kellett jönnie, hogy nem fog menni a dolog). A szám persze itt is reszelős zúzdában kulminálódik, amely viszont ezzel együtt is katartikus magasságokba juttatja az egészet. A szöveghez amúgy Ken Kesey és a Száll a kakukk fészkére szolgáltatta az alapötletet, és Hetfield ismét nagyon odatette magát benne.

A lemez második felét – a B oldalt, mert ugye akkoriban még ilyen is volt – egy újabb hosszú, nyolc perc feletti, összetett thrash-zúzda indítja, a Disposable Heroes, amelynek különlegessége, hogy még kíméletlen durvasága ellenére is rejlik benne valami epikus. Szerintem Hetfield itt remekelt a legjobban szövegíróként az egész anyagon, de összességében is a korai Metallica egyik legjobb dalának tartom a számot, amely ehhez képest mára némiképp elfelejtődött, pedig tanítani lehetne, micsoda tökéletességel építették fel az első hangtól kezdve. Ma már nyilván mindenki másképp tekint a Metallicára, mint régen, nem is feltétlenül kell ezen a ponton belemenni abba, miért van ez így, de egyvalami nem vitatható el tőlük: ezekben az években tényleg senki sem dolgozott úgy, mint ők, és egyetlen másik zenekar sem tudta ennyire perfekt módon összerántani ezeket a számos apróságból felfűzött hosszú, összetett monstrumokat. Ráadásul érdemes megint kiemelni az album dinamikai felépítését is, mivel a Disposable Heroes kíméletlenül rántja vissza az embert a rögvalóságba a Welcome Home fennköltebb pillanatai után, és ez bizony mai füllel, formátumtól függetlenül is óriási húzás. Kirk: „A '80-as évek még mindig a teljes nagylemezek korszaka volt, vagyis mindenképpen át kellett gondolnod, mi következik, amikor lejárt az A oldal, te pedig megfordítottad a korongot, és elkezdődött a B oldal. E tradicionális megközelítés szerint mindkét lemezoldalnak valami nagyon magas energiaszintű témával kellett indulnia, és az tűnt ideálisnak, hogy az instrumentális nóta a B oldal végére kerül. A CD-korszakban mindez persze alapjaiban változott meg, ott már csak úgy áradtak egymás után a dalok, az mp3-korszakkal pedig ez az egész lemezfelépítés-dolog a múltba vész majd. Szerintem ez szomorú, de akkor is ez van..."

A Leper Messiah a lemez másik középtempóban menetelő súlyossága a The Thing That Should Not Be mellett, és ugyan a címet David Bowie Ziggy Stardustjából emelte át James, a szöveg a tévéprédikátorokról – és áttételesen bizonyára a frontember szektások közé került, majd egy betegségben igen korán elhunyt édesanyjáról – szól. Egyenesebb vonalú, inkább maximális hatásfokra, mintsem a zenei érdekességekre játszó darab, a prés azonban működik, a riffek gyilkosak, akárcsak Cliff alattuk ide-oda kalandozó basszusa. És itt adjuk meg Larsnak is, ami jár: lehet, hogy ma már kritikán aluli, amit művel a koncerteken, azt viszont senki sem veheti el tőle, hogy azok a dobtémák, amiket például erre a lemezre is kitalált, iskolateremtők voltak a műfajban. Nyilván nem tudhatjuk, mennyit kellett vagdosni a sávjait a stúdióban, de nem is lényeges: amit üt, az mindenütt egyből felismerhető, és tökéletesen passzol is az adott dalokhoz. Kirk Hammettre ugyanez áll, minden egyes szólója megjegyezhető és roppant jellegzetes ezen a lemezen.

A lemez legkülönlegesebb dala persze az Orion, amelyet általában – teljesen jogosan – Cliff Burton magnum opuszaként szoktunk emlegetni, viszont jelentőségét akkor lehet igazán megérteni, ha az ember becsukja közben a szemét, és elképzeli, hogy amit hall, azt nem egy rockbanda, hanem egy szimfonikus zenekar játssza. Mind megközelítését, mind a konkrét témákat tekintve inkább egy komplett kis zenemű ez, mintsem rockdal, és ebben a formában ilyesmit sem írt senki a metalszíntéren ezt megelőzően. Mondani sem kell, az, hogy az Orion ilyen lehetett, egyes-egyedül Burton érdeme: a többieknek vele ellentétben bevallottan lövése sem volt a komolyzenéről, és soha nem is lettek volna képesek összerakni egy ilyen számot, pláne nem korai huszonéveikben, a basszer azonban más dimenzióban mozgott, és ez tökéletesen tetten is érhető itt. Nem azért, mert eljátszhatatlanul virtuózak a témák, mert nem azok; nem azért, mert a bevett szokásokkal ellentétben a csodálatos, híres leállós középrészben egy gyönyörű basszusszóló is hallható a gitárszólók mellett; és nem is elsődlegesen azért, mert a mű abszolút kompakt, ahogy van – hanem a megközelítés miatt. Mondom, képzeld el, hogy egy nagyzenekar játssza az egészet... E hozzáállás csírái már persze ott voltak a The Call Of Ktuluban is valahol, amely szintén briliáns, itt azonban szintet ugrottak még ahhoz képest is. Őszintén szólva azóta sem értem, hogy maradhatott le pont ez a dal az S&M-ről, amit amúgy nem tartok különösebben nagyra, de ha van a Metallicának szerzeménye, amely üvölt az efféle átdolgozás után, hát az az Orion.

A zárás ezután természetesen megint nem lehet más, mint egy újabb kíméletlen thrash-csapás a Damage, Inc.-kel, amely Burton hangulatfestő, atmoszférikus játszadozásából bontakozik ki, és jó érzékkel aztán az egész lemez legdühösebb, legbrutálisabb dalává fejlődik. Féktelen intenzitásával még a Batteryre és a Disposable Heroesra is rádob egy lapáttal, és az utolsó lélegzetet is kipréseli a hallgató tüdejéből. Utána pedig úgy állsz fel, hogy szinte kóvályog a fejed, és ez bizony mai füllel hallgatva is áll. Ez a lemez tényleg jottányit sem vesztett az erejéből harminc év alatt...

A Master Of Puppets már megjelenésekor is nagyot robbant, és egyben a zeneipari fejesek számára is témát szolgáltatott azt illetően, mi is lehet a nagy titok. Ez már ugye vastagon az MTV-korszak volt az Egyesült Államokban, ráadásul a kor trendjei is kedveztek a súlyosabb zenéknek (még ha nem is az ennyire súlyosaknak), a Metallica viszont egyszerűen nem volt hajlandó promóciós klipet forgatni a lemezhez, pedig ekkor már a kiadó is erőltette volna. Sőt, maga a zenetévé is értetlenül állt a tény előtt, amiért nem használnak ki egy ilyen nyilvánvaló lehetőséget. A menedzsment viszont némi agyalás után tökéletesen megértette Lars álláspontját, aki azt a nézetet képviselte, hogy a Metallica mindennek az antitézisét szeretné megragadni, amely a mainstreamben történik, és be akarják bizonyítani: így is lehet komoly eredményeket elérni. Nagypályán korántsem tűnt kockázatmentesnek, amit csináltak, de a csapatot ekkor már olyan kiterjedt és fanatikus bázis követte, a lemez pedig olyan elsöprő reakciókat váltott ki, hogy a dolog végül fényesen működött. A Master Of Puppets a Billboard-lista 128. helyén kezdett, de aztán szélsebesen elkezdett felfelé menetelni, és mindössze egy hónap alatt több mint 300 ezer példány kelt el belőle világszerte. Ennyire súlyos zenével ekkora eladást soha senki nem produkált korábban a rocktörténelemben. Lars: „Iszonyatosan nagy felhajtás ment a sajtóban, hogy a rádiók meg az MTV segítsége nélkül lettünk népszerűek, azonban ekkorra már mindenki elfelejtette: mi sosem tiltakoztunk az ellen, hogy leforgassák a nótáinkat, hanem eleinte kifejezetten nem akartak játszani bennünket! Mi sosem küzdöttünk a népszerűség ellen, egyszerűen csak nem alkudtunk meg a sikerért. Ha valakinek ellenére van az ismertség, az tegye le a gitárját, és ne írjon egy fia nótát sem! Itt senkit sem kényszerítenek semmire, nyugodtan el lehet menni dolgozni kilenctől ötig mondjuk egy benzinkúthoz. Engem sosem zavart, hogy felismernek az utcán, akármerre is járok a világban, és persze a pénz is kárpótol bizonyos dolgokért, amiket ma már nem tehetek meg éppen azért, mert mindenütt ismernek."

A zenekar mindemellé olyan turnélehetőséget kapott, amilyenről csak kevesen álmodhattak: 1986 márciusától betársultak Ozzy Osbourne nyitóbandájaként a Master előtt pár héttel megjelent, elképesztően sikeres The Ultimate Sin promóciós körútjára. A Metallica ekkor került be először az amerikai arénákba, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy hamarosan saját jogon is megtöltik majd ugyanezeket a helyeket: a reakciók egyszerűen elsöprőnek bizonyultak. Hetfield: „Az Ozzy-turné jelentette a zenekar igazi áttörését. Teljesen el voltunk bűvölve attól, hogy milyen jó fej Ozzy, ugyanis mindent megengedett nekünk, amit csak szerettünk volna. Valami miatt azt hittük akkoriban, hogy a hozzá hasonló öreg rockerek mind merev seggfejek, de nagyon rendes volt, és az egész turné során rengeteget segített nekünk. Annyit játszhattunk, amennyit csak akartunk, azt szerelhettünk fel a színpadra, amit csak akartunk." Mondani sem kell, a négyes teljesen kikészült attól, hogy Ozzy előtt játszhatnak, ami némi félreértést is fialt, a beállásokon ugyanis folyamatosan régi Black Sabbath-dalokat nyomtak, abban reménykedve, hátha az énekes egyszer felmegy hozzájuk jammelni egy kicsit. Ozzy viszont azt hitte, froclizni akarják, és a Metallica turnémenedzserének kellett felvilágosítania: előzenekara élő istenségként tekint rá, és el sem hiszik, hogy itt lehetnek. Innentől kezdve a hangulat idillinek bizonyult, és az énekes aktuális nyilatkozataiban már többször is a '80-as évek Sabbathjaként hivatkozott Hetfieldékre.

A banda tehát a lehető legjobb hangulatban fordult rá az európai turnéra szeptemberben, amelyet ráadásul országos cimboráik, az Anthrax társaságában folytattak le. A két feltörekvő tengerentúli zenekarra az öreg kontinensen is meglepően nagy csarnokok teltek meg, és a nyugati, illetve a keleti part legnépszerűbb amerikai metalbandája megállíthatatlannak tűnt – egészen 1986. szeptember 27-éig, amikor is Svédországban egy szörnyű közúti baleset közbe nem szólt. Cliff Burton tragikus halálának körülményeit kizárólag azért nem fejtem ki ezen a ponton részletekbe menő alapossággal, mert ezt már megtettük pár éve, a tragédia huszonötödik évfordulóján egy külön cikkben – ha gondolod, kattints át, majd utána térj vissza ide. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a basszer halálával nemcsak a Metallica egyik zenei vezéregyénisége távozott, hanem a műfaj egyik legszebb reményű muzsikusa is, akiben még bizonyosan rengeteg csoda lakozott, ami aztán már sosem jöhetett elő.

Érdekes ugyanakkor, hogy a zenekar még azzal együtt is mindössze egy pillanatra torpant meg, hogy Burton egyébként bevallottan alapvető részét jelentette a hangzásuknak, és érdemeit, szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni a Metallica érési folyamatában sem. Elég, ha az ember egymás mellé teszi a Kill 'Em Allt meg a Ride-ot, a kettő közötti elképesztő szintkülönbség ugyanis James és Lars által is elismerten Burton érdeme volt elsősorban: a társaival ellentétben zeneelméleti ismeretekkel is rendelkező, náluk kicsit idősebb Cliff amolyan mentorként mederbe terelte a többiek túltengő energiáit, és ezáltal válhatott a Metallica a színtéren páratlan, senkihez sem fogható gépezetté. Ehhez képest a döntés gyakorlatilag már a Burton halálát követő napokban megszületett a folytatásról. Kirk: „Az lett volna a lehető legrosszabb, ha csak ülünk egy szobában, és nyeljük a könnyeinket, ráadásul mindez Cliff emlékével szemben sem lett volna fair, hiszen nem ezért dolgozott annyit. Úgy voltunk vele, hogy ha élne, és valamilyen oknál fogva nem tudna játszani, biztosan nem várná el tőlünk, hogy hagyjuk abba a zenélést. Így aztán azt mondtuk: vezessük le ezt a hatalmas megrázkódtatást a színpadon, és akkor talán még valami pozitív is kisülhet belőle." Sokat jelentett nekik, hogy a folytatásra Cliff családja is áldását adta, tehát a dolog eldőlt: a Metallica nem áll le, hanem rendezi sorait, méghozzá záros határidőn belül.

Mindez persze korántsem ment olyan egyszerűen, mint ahogy azt a banda akkor elképzelte, de a hatások igazából csak többéves távlatban mutatkoztak meg. A Metallica voltaképpen sosem adott magának elég időt, hogy meggyászolja Cliffet és feldolgozza a basszer elveszítését, e mulasztás pedig jelentős mértékben környezetükön, illetve a leendő új basszusgitároson csattant. Persze több név is felmerült, amelyek közül az első Joey Veráé volt az Armored Saintből (mint emlékezetes, a banda John Bush énekest is el akarta csaklizni innen a korai időszakban, méghozzá valószínűleg kétszer is), ő azonban udvariasan elhajtotta Hetfieldéket: „Hívtak, hogy játszogassunk egy kicsit és nézzük meg, mi sül ki a dologból. Én viszont éppen nyakig ültem a Raising Fear lemez felvételi munkálataiban, épp a meló kellős közepén jártunk, és nem álltam készen arra, hogy otthagyjam a barátaimat, majd csatlakozzam egy másik zenekarhoz. Megköszöntem nekik a megkeresést, és nemet mondtam."

Ezután a csapat nagyjából mintegy negyven jelentkezőt vett számításba több-kevesebb komolysággal, köztük viszonylag ismeretlen zenészeket is. Közéjük tartozott Troy Gregory Detroitból (aki később többek között például a Prongban is megfordult), de Kirk gyermekkori haverja, Les Claypool is a Bay Areából, akit a banda egyszerűen túl jónak és egyéninek talált, így inkább azt tanácsolták neki, hogy csinálja a saját dolgát. Les így is tett, és ezután sokkal inkább ráfeküdt bizarr triója, az ekkor még csak formálódó Primus dolgaira: „James igazából csak kedves akart lenni, amikor azt mondta, túl jó vagyok a Metallicába. Valójában szimplán különcnek tartott, és én is gyorsan beláttam, hogy jobb ez így. Úgy festettem volna a színpadjukon, mint valami bohóc." Ismeretlen okokból esett ki a pikszisből Mike Dean a Corrosion Of Conformityből, pedig az ő szólisztikus játékstílusa még valahol mélyen rokon is volt Cliffével, és az Ulrich – Hammett páros gyorsan leszavazta Hetfield egyes számú jelöltjét, a Laaz Rockitban játszó Willy Lange-et is. A befutó így végül az arizonai Flotsam & Jetsam bőgőse, Jason Newsted lett, akit a régi barát, a Metal Blade kiadó főnöke, Brian Slagel ajánlott a banda figyelmébe, és egészen pontosan egy hónappal Burton halála után érkezett az első meghallgatásra a trióhoz.

Noha Jason játéka jóval hagyományosabb volt, mint Burtoné, tiszta szívéből rajongott Cliffért és a bandáért, és már azzal is jó benyomást tett rájuk, hogy nem kellett válogatni az egyes dalok között a jammeléseken, mivel mindet kívülről tudta. Mivel piálni is jól tudtak vele, néhány próba után meg is született az igenlő döntés, ami persze elég rendesen taccsra tette a Flotsamet, hiszen náluk az év nyarán jött ki a bemutatkozó lemez, a javarészt Jason által írt Doomsday For The Deceiver, amellyel igen szép reményekre ácsingózhattak (mielőtt valaki megkérdezi: igen, ezt a szintén tízpontos lemezt is sorra vesszük majd itt a maga idejében). Jason két novemberi kaliforniai klubbulin debütált a Metallicában, és miután mind zeneileg, mind emberileg megvolt köztük az összhang, a zenekar tervezett japán turnéja már az eredeti ütemtervek szerint ment le a hónap második felében. A zenekar ezekben a napokban kapta meg karrierje első amerikai aranylemezét is a Master Of Puppets után, ami korszakhatárt jelentett a thrash műfaj történetében: innentől fogva senki sem mondhatta, hogy a brutális zenének nincs piaca (a lemez végül 72 hetet töltött megszakítás nélkül a Billboard Top 200-on, csúcspozíciója a 29. hely volt).

Utána jöhettek a további koncertek ismét Észak-Amerikában, majd Európában 1987 folyamán, a Master-érát pedig végül egy fergeteges fellépés zárta le a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon. Jól jelezte Hetfieldék státuszát, hogy a világ akkor legrangosabbnak számító metalfesztjén már felülről a harmadik helyről játszottak, közvetlenül a headliner Bon Jovi és a speciális meghívott DIO előtt. Ezekben a napokban jött ki a feldolgozásokat rejtő The $5.98 E.P.: Garage Days Re-Revisited minialbum, Jason tulajdonképpeni stúdiós bemutatkozása is, majd a banda elvonult egy kis pihenőre, hogy utána friss erővel forduljanak rá az első Cliff nélküli albumra. Az ...And Justice For All végül 1988 augusztusában jelent meg, és már több szempontból is mást képviselt, mint elődei, viszont ezzel együtt is minden korábbinál magasabbra katapultálta a csapatot. Ugyanakkor talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a zenekar első amerikai platinalemeze így is a Master Of Puppets lett, amely nagyjából egy hónappal a Justice megjelenése előtt kapta meg a nagy elismerést. A zenekar ezzel tényleg minden tekintetben a metal műfaj akkori abszolút csúcsragadozói, az Iron Maiden és a Judas Priest mellé igazolt.

A Master Of Puppets utóéletét harminc év távlatából elég nehéz lenne teljesen átfogóan lekövetni, de felesleges mindent részleteiben kielemezni, mert a lényeg egyszerű: ha a '80-as évek második felének amerikai metalját vesszük, a Slayer Reign In Bloodját leszámítva egyetlen másik lemez hatása sem volt annyira átfogó, mint a Masteré. Ám mivel a Metallica mindig is szélesebb pályán játszott Kerry Kingéknél, nyugodtan elmondhatjuk: aki valaha is metalt hallgatott vagy játszott, egy ponton jó eséllyel belefutott ebbe a lemezbe. Maga a zenekar persze kicsit másképp tekint minderre. Lars: „Nehéz röviden összefoglalni a Master Of Puppets jelentőségét. A legtöbb albumunkat ma is szeretem, tisztelem, elismerem, és megértem, miért tartják sokan annyira kiemelkedőnek a Mastert. Számomra ugyanakkor valahol ez is csak egy a többi közül, amely a megfelelő helyen áll a puzzle-ban. Nem lehetne az, ami, ha nem azok a lemezek állnának előtte és utána a sorban, amelyek ott állnak, de ez mindegyikre áll, szóval nehéz kiemelni ebből az összefüggésből, és megvilágítani, mitől olyan különleges. De mint mondtam, tökéletesen értem, miért speciális oly sok ember számára, és örülök is ennek." Kirk: „Igazság szerint akkoriban egyikünk sem gondolt bele, hogy a Master Of Puppets évtizedekkel később is frissnek hat majd. De tény, hogy a lemez hangzása, dalai és koncepciói ma is ugyanolyan aktuálisak, mint amikor megjelent."

Még példálózó jelleggel is nehéz lenne felsorolni azokat a csapatokat, amelyek az évek során érezhetően inspirációt merítettek vagy alapként hivatkoztak a Master Of Puppetsra. A hatás már a kortárs thrasherek esetében is letagadhatatlan volt a Testamenttől kezdve a Forbiddenen át egészen a Kreatorig, nem is beszélve a későbbi generációkról. Ha nincs Master, bevallottan és bizonyosan nem lett volna a később megismert formájában Death, Pantera, Dream Theater, Alice In Chains, Cradle Of Filth, Dimmu Borgir, Machine Head, Mastodon, Disturbed, Trivium, Lamb Of God, Alter Bridge vagy Avenged Sevenfold, de Korn, Deftones, Limp Bizkit, Slipknot, System Of A Down vagy Linkin Park sem. És ez tényleg csak a jéghegy csúcsa... Nem is beszélve arról a különleges státuszról, amelyet a rajongók szemében is elnyert az album. Hetfield: „A Master Of Puppets az a lemez, amivel a legtöbb korai rajongónk azonosult, és ez a mai napig kitart, mivel egyrészt ez volt a Cliff Burton-éra vége, másrészt Jason csatlakozása után a zenekar népszerűsége is igen nagyot nőtt. Aztán a fekete albummal később minden megváltozott, tehát valahol a Master korszakhatárt is jelentett a zenekar életében. Szerintem még ma is érezhető benne egyfajta ártatlanság, meg persze az a hozzáállás is, hogy bassza meg az egész világ. A dalok azzal az energiával, azzal a tűzzel még mindig fiatalosak, de fejlődtünk, így lettek a nótáink is egyre grandiózusabbak, nagyívűbbek, karakteresebbek. Úgy gondolom, a lemez összes dala nagyon jó, és kiállták az idő próbáját. Nem véletlen, hogy már a maguk idejében is szinte mindet játszottuk a koncerteken, mert egyszerűen muszáj volt. Az Orion jelentette a kivételt, de azt meg talán pont ezért élveztük annyira később előszedni a koncerteken: baromi érzelemgazdag, még azzal együtt is, hogy nincs benne szöveg. Maguk a dalok egy ártatlan Metallicát idéznek, már abban az értelemben, hogy ugyan hülyék akkor sem voltunk, de még nem futottunk be igazán, nem rontott meg bennünket a hírnév. Ugyanis hiába próbálkoztunk a lehető legkeményebben, hogy ne hasson ránk a népszerűség, egyszerűen nincs olyan, hogy ne érezd meg a sikerek hatásait, ez lehetetlen. A Master Of Puppetsban viszont ezzel együtt is benne volt, hogy a stúdióban éltünk, ott aludtunk, mindent beleadtunk, és hajtott bennünket a tűz. Csakis a Metallica járt a fejünkben, kizárólag a zenekarnak éltünk."

Ha a szikár számokat nézzük, a Master Of Puppets napjainkra a Metallica harmadik legnagyobb példányszámban eladott lemeze a fekete album és az ...And Justice For All után: az Egyesült Államokban hatszoros platina, világszerte összesen pedig legalább 11 millió példányban kelt el. Az album nimbusza semmit sem kopott az elmúlt három évtized folyamán, és azon lemezek közé tartozik, amelyek korán abszolválandó, kötelező leckének számítanak mindenkinél, aki csak kapcsolatba kerül a műfajjal: tényleg megkerülhetetlen alapmű, amin egyszerűen nincs fogás, teljesen kerek, száz százalékos mestermunka. Az persze örök vitatéma a táborban, hogy ez-e Hetfieldék legjobb munkája vagy sem – én úgy vagyok vele, hogy személy szerint mindig is a Ride The Lightning állt hozzám a legközelebb a diszkográfiából, de ez pusztán érzelmi alapú döntés, észérvekkel nem tudom alátámasztani. De ha a Ride-ot mondjuk emiatt száznak veszem, a Master akkor is legalább kilencvenkilenc. Vagyis inkább amolyan Melissa / Don't Break The Oath vagy Screaming For Vengeance / Defenders Of The Faith dilemma ez, tényleges érdemi differencia nélkül: két tökéletesre csiszolt gyémántról beszélünk, amelyek közül mindenki leteszi a garast valamelyik mellé, de sietve igyekszik hozzátenni, hogy ettől még persze a másik is ugyanolyan jó. Nem látja ezt másként Flemming Rasmussen sem, akinek egyébként szintén a '84-es lemezen szerepelnek a személyes favoritjai a bandától: „A Master Of Puppetson tulajdonképpen tökéletesítettük azt a hangzást, amit a Ride The Lightningon létrehoztunk. Időről időre meghallgatom a lemezt, és mindig azzal állok fel utána, hogy semmit sem változtatnék rajta. Kora egyik mesterműve volt az album, ami pont úgy jó, ahogy van."

Ehhez én sem vagyok képes többet hozzátenni. Ha egy lemezzel kell definiálni, mi a metal lényege, a Master az egyik perfekt választás lehet erre. A műfaj egyik örök csúcsalkotása, amelyről megint csak ugyanazt tudom elmondani, mint az összes hasonló bevehetetlen hegycsúcsról, legyen az a The Number Of The Beast, a Reign In Blood, az Operation: Mindcrime vagy a Rust In Peace: lehet, hogy léteznek lemezek, amelyek vannak olyan erősek, mint a Master Of Puppets, de nála jobbat és kerekebbet bizonyosan soha nem csináltak a stílusban.