Miután szépen összeolvadt néhány mammutcég, a Metallicát is a Warner adja ki ezentúl. Legalábbis a tengerentúlon. Asszem. Vagy ilyes. Szado-mazo, ahogy a köznyelv hívja Metallicskáék legújabb opuszát. Óriási volt a hírverés, ezer helyen lehetett olvasni, hogy milyen lesz, milyen volt, de valahogy másra számítottam. Nem rosszabbra, nem jobbra, csak másra. Tulképpen nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy-egy régebbi durvább nótához mit lehet hozzácsapni nagyzenekarilag. De lehet.
Ám ne vágjunk a közepébe, haladjunk sorra. A szokásos koncertnyitó intro után a Call Of The Ktulu instrumentális nótaremek következik, és igencsak tetszetős, amit a nagyzenekar hozzátett a dalhoz. Nyitott még egy dimenziót neki ily módon. És mivel ez egy koncertfelvétel, a közönség zaja is igencsak behallatszik. Sőt, még Lars is összeszedte magát valamelyest, mert az ugye elég kínos lett volna, ha itt is az ujjára üt a pergő helyett... Jön a Master Of Puppets, ahol a gyors részeknél először fura a vonósok játéka, de a lassú résztől kezdve gyilkossá vált! Michael Kamen egy ZSENI! Ha lehet még jobban fokozza az amúgy is borzongató nóta hatását. Az Of Wolf And Man sem gyengült, de az egyik legnagyobb favoritom, a The Thing That Should Not Be, az valami hátborzongatóóóó lett. Minden idők legsúlyosabb, legsötétebb hangulatú dala, az biztos. Ezt aztán tényleg képtelenség mozdulatlanul végighallgatni... A vonósok nemhogy elvettek volna a súlyából, hanem rá is tettek egy lapáttal.
Ezek után a Fuel és főleg The Memory Remains sután egyszerűen hat, utóbbi nótával a mai napig nem tudtam megbarátkozni. Az egyik új dal, a No Leaf Clover még igencsak a két utsó stúdiólemezre hajaz, mint ahogy a - Human is. Állítólag a köv. sorlemez nem ilyen lesz, legalábbis Kirk ezt nyilatkozta valahol. Reméljük... Az első discet záró Hero Of The Day, Devil's Dance, Bleeding Me hármasból magasan az utolsó emelkedik ki, ez telitalálat. A kettes cd-t a Nothing Else Matters nyitja, igen, ez a nóta már évek óta ezt az interpretálást érdemelné meg. Főleg a szólónál katartikus a hatása. Az Until It Sleeps számomra magasan a legjobb Load-Reload nóta, itt is kiválóan szól. Az örök klasszikus, a For Whom The Bell Tolls új köntösében igencsak meggyőzően hat. A másik új nóta semmi különösséget nem hoz, talán egy kicsit Danziges. A Wherever I May Roam húzós, lendületes, mint mindig. Ismét Loados dal, Outlaw Torn, majd a Sad But True jön, itt ismét zseniálisan jó a nagyzenekar a riffelés mellé. Dobott egy tonna súlyt mellé, az tuti. Nem csodálom, hogy a Justice-ról csak egy nótát sikerült átformálni, naná, hogy a One-t. A többi ultrakomplex dalt elég húzós lett volna (és talán fölösleges is) kibővíteni ilyen módon. Viszont a One-nak jót tettek a vonósok. Eszméletlen jól szól a dal végén a kiteljesedésnél!
Az elmaradhatatlan Enter Sandman után a mostani záró nóta, a Battery következik, na ezt nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet vonósokkal. De nem rossz. Mondjuk érdekes ennél az ős-durvulat számnál a hegedűk hangja, egyeseknek talán zavaró is, ám szerintem tényleg nem rossz.
A pontozásom most szubjektív (és bevallom, egy picikét elfogult is), kövezzetek meg nyugodtan, ha nem tetszik, de ez nálam akkor is ennyi.
Hozzászólások