Shock!

A kandallóban halkan pattog a tűz, a szobát gyerekzsivaj tölti meg, míg a levegőt fenyő- és narancsillat járja át. Mindeközben a nagypapa csendesen bóbiskol karosszékében, a család többi tagja pedig mosolyogva eszi az ebéd utáni süteményt. Karácsony környékén szinte mindenhol ebbe a kissé mézesmázos, idilli képbe botlik az ember, de ha az ikszedik bugyuta vígjáték megnézése után már úgy érzed, hogy kezdi megfeküdni a gyomrodat a szokásos év végi giccsparádé, ellenméregnek tökéletesen megfelelő lehet egy gonosz, sötét, okkult szövegvilágú heavy metal-lemez. Mint például az idén éppen harminc évvel ezelőtt megjelent második Mercyful Fate-korong, a Don't Break The Oath.

Bár a dán kult csapat első LP-je, az 1983-as Melissa kereskedelmi szempontból nem volt kifejezetten sikeresnek nevezhetú, illetve a csapat Manowarral közös turnéja is igencsak rövidkére és dicstelenre sikeredett, mégiscsak sikerült megvetniük lábukat a színtéren. Sőt, egyéni zenéjükkel igen komoly vihart kavartak az undergroundban, így nem csoda, hogy nem vacakoltak sokat, és 1984 májusa már a koppenhágai Easy Sound stúdióban találta a zenekart. Bár a Melissa hangzása mai füllel talán kissé túl nyers, a kor követelményeinek abszolút megfelelt, sőt, jobban meg is dörrent, mint a kortárs produktumok nagy része. A folytatásként elkészített Don't Break The Oath minden szempontból abszolút párhuzamba állatható a debüttel, és ebbe a megszólalás is beleértendő, hiszen ugyanaz a horzsoló, száraz gitársound jellemzi, mint elődjét. 2014-ben hallgatva közel sem tökéletes vagy agyszaggató a hangzáskép, ellenben totál egyedi hangulata van a lemeznek, ami sokszor a mostani, digitális technikával felvett anyagokról tökéletességük ellenére sem mondható el.

Annak ellenére, hogy a Melissát is nagyon szeretem, véleményem szerint a Fate kettes lemezével minden szempontból megfejelte az első anyagot. A Thomas Holm által készített borító például szimplán minden idők egyik leghatásosabb heavy metal coverje, de a hangzás és a dalok terén is sikerült előrelépniük. Persze mindezt úgy, hogy az Oath egyenes következménye a Melissának, ami nem véletlen, hiszen a két lemezanyag gyakorlatilag egyszerre születetett, és pusztán csak a bandán belüli csatározások kimenetele döntött arról, mi jelenjen meg a debütön és mivel várjanak a második albumig. King Diamond: „A dalok egy része még a Melissa lemez felvétele előtt készült. A Come To The Sabbathot például sokszor játszottuk még azelőtt, hogy a Melissát egyáltalán elkezdtük volna felvenni. Arra is emlékszem, hogy akkoriban még csak kölykök voltunk, akik folyamatosan azon vitatkoztak, kinek a dala kerüljön fel a lemezre. A Come to the Sabbath és a The Oath már kész voltak a debüt megjelenésekor is, de végül vártunk velük a második albumig."

A Melissán megszokottakhoz képest nem sok minden változott, talán csak a hangzás lett valamivel izmosabb, hiszen ezúttal nyolc nap helyett már tizenkettő állt rendelkezésükre a stúdióban, ráadásul kicsit nagyobb rutinnal és arccal is rendelkezve, ezúttal nem engedték ki kezükből az irányítást. Bár a producer Henrik Lund ismét bepróbálkozott azzal, hogy kiküldi a csapatot a keverés alatt, Kingék a sarkukra álltak: „A második nagylemezt hasonló érzésvilág jellemezte, mint a Melissát, és az elkészítésekor is szinte ugyanazok a dolgok játszódtak le. Lund megint csak ki akart zavarni minket a keverés alatt, de ezúttal nem hagytuk magunkat. Mondtuk neki, ha tetszik, ha nem, itt maradunk. És hirtelen ott álltunk öten a háta mögött, és azt akartuk, hogy minden egyes hangszer megszólalását dolgozza ki. Viszont kifejezetten jól jött végül, hogy ennyien dolgoztunk a keverésen, mivel a lemezen rengeteg visszhang, vokál, effekt és egyéb olyan dolog van, ami rendkívül sok produkciós munkát igényelt. Az énekről már nem is beszélve. Elkéltek tehát a segítő kezek, mivel akkoriban nem voltak még automata mixasztalok, minden manuálisan ment. Ha valami túl hangosan szólt, le kellett húznod, miközben ment a keverés, amihez sokszor kevés volt két kéz. Kicsit melósabb volt a mixek elkészítése, mint most."

A kettes Mercyful Fate lemez minden szempontból hordozta elődje értékeit. A rendkívül rétegzett, összetett és változatos riffelés ugyanúgy megmaradt, mint az epikus, monumentális dalszerkezetek és a sötét, okkult szövegvilág. Az A Dangerous Meeting hömpölygő nyitánya vagy a lendületes, de mégis rendkívül komplex Nightmare hallatán pedig már néhány perc elteltével minden érdeklődő elégedetten csettinthetett, a lemez ugyanis pont azt hozta, amit a folyamatosan hízó rajongótábor várt a csapattól. Bár King Diamond félreismerhetetlen hangja egyértelműen központi helyet foglalt el hangzásukban, a Don't Break The Oath dalaiban rengeteg teret hagytak a hangszeresek kibontakozásának is. A Hank Shermann / Michael Denner párost nem véletlenül szokás a heavy metal emblematikus duói között emlegetni, játékuk ugyanis tényleg lélegzetelállító. És bár hatásaik nyilvánvalóak, a Mercyful Fate-nek mégis sikerült már a kezdetektől olyan formába öntenie ezeket, hogy a végeredmény senkire és semmire se hasonlítson. Zenéjük King síron túli vokáljai nélkül is totálisan unikális és összekeverhetetlen lett volna.

A kiváló hangszeres tudás és a remek dalszerzői véna mellett ehhez persze nagy adag szorgalom is kellett. Shermann: „A korai időkben a '70-es évek által inspirált heavy metal játszottunk. A Judas Priest hatását például egyértelműen hallani a Melissa és a Don't Break The Oath dalaiban. Nincs egyébként sajátos dalszerzői módszerünk. Addig alakítunk valamit, amíg jó nem lesz. Van bennem egy belső barométer, ami alapján érzem, hogy valami elég jó-e vagy sem. Sosem döntöm el, hogy épp milyen hangnemben írok egy dalt. Nincs komoly elgondolás, ha ugyanis túl sokat agyalsz a zeneelméleten, akkor könnyen kiszámíthatóvá válsz." Denner: „Heti hat napot próbáltunk. Míg a haverjaink piáltak vagy csajoztak, nekünk alig volt időnk ilyesmire, mivel folyamatosan zenéltünk. Egyértelműen a banda volt akkoriban a legfontosabb az életünkben." Timi Hansen: „Nagyon örülök, hogy részese lehettem a heavy metal legjobb periódusának. Nem cserélném el ezt az időszakot a világon semmire. A Mercyful Fate-ben az volt a legjobb, hogy kezdettől fogva megvolt a saját hangzásunk."

A bőgősnek teljesen igaza volt mindebben, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a zene mellett a csapat szövegvilága is meglehetősen karakteres és meghökkentő volt: az A Dangerous Meeting egy okkult szeánsz történéseit írja le, míg a Nightmare (nomen est omen) egy rémálomról szól. A lemez egyik legerősebb tételében, a kifejezetten fogós refrénnel megtámogatott Desecration Of Soulsban pedig egy temető elevenedik meg, némi kis borzongásért tehát a rajongóiknak sem kellett átkopogniuk a szomszédba. Mindennek persze volt árnyoldalai is, hiszen az ötöst – és főleg a sminkjében és csontokból készült mikrofonállványával eléggé meghökkentően festő énekesüket – gyakran vádolták azzal, hogy a Sátánnal cimborálnak, így pedig kifejezetten rossz példát mutatnak a fiataloknak. Bár sem a horrorelemek alkalmazása, sem pedig az arcfestés nem volt szokatlan a rockszíntéren (gondoljunk csak Alice Cooperre vagy a KISS-re), King olyan látványosan alkalmazta ezeket, illetve szövegei oly mértékben felerősítették hatásukat, hogy tényleg sokaknál kiverték a biztosítékot. A legendás mikrofonállványnak persze története volt: „Az öcsém egyik iskolatársának apja sebész volt. Emellett egyetemistákat is tanított, és amikor az oktatás befejeződött, mindig lenyúzták a bőrt a csontokról, azokat pedig betették egy hordóba. Pár csontot azonban a fater hazavitt a fiának, az öcsém pedig meggyőzte a srácot, hogy adja neki őket. Azt hiszem, az ember, akihez tartoztak, most egész más szemmel látja a világot. A korai King Diamond-időkben egyébként a bőröndömben vittem őket magammal, és egyszer a Heathrow reptéren történt, hogy nagyon késésben voltam. A személyzet közölte, hogy fel kell vinnem a bőröndömet a gépre, mert nincs már idő bepakolni a csomagtérbe. Néztem, ahogy átvilágítják, és ott látszanak a csontok. Legnagyobb meglepetésemre azonban a biztonsági őr mindössze ennyit mondott: rendben van, uram, de jobb, ha siet, különben lekési a gépet."

Bár a korai időkben még csináld magad módszerrel dolgoztak, mégis már a kezdetektől fogva komoly hangsúlyt fektettek a látványra. King: „Nem volt pénzünk effektekre, kellékekre, szóval mi magunk fabrikáltunk mindent. A helyzet az, hogy végzett laboráns asszisztens vagyok, így konyítok egy kicsit a kotyvasztáshoz. Sok mindent kölcsönöztem is akkoriban a laborból, például magnéziumport, sőt, még egy kevés robbanóanyaggal is kísérleteztem. Mikor még a Black Rose-ban énekeltem, volt egy barátom, aki a mészárszéken dolgozott. Szerzett nekem disznófejeket, és ezeket aztán össze is varrtam. Hozott még csirkevért és belsőségeket is, amiket kis zacskókba tettem, aztán pedig egy műanyag baba gyomrába kerültek. A színpadon aztán átdöftem őket. Nagyon realisztikus volt: bedugtam a kezem a lyukon és kihúztam a gyomorból a beleket, majd az egészet a közönségre hajítottam. Igen durva volt az egész, ma már nem csinálnám. Később aztán rájöttem, hogy nem kell igazi vért használnom, ami marha büdös és ragacsos tud lenni. Olyan, mintha a kezed eggyé válna a mikrofonnal, annyira ragad minden. Végül rájöttem, hogy a színházi művér sokkal praktikusabb és nem is különösebben drága."

Ami a sátánizmust illeti, az énekes az őt ért vádakkal szemben mindig azzal védekezett, hogy mindössze élvezi ez életet, és nem próbál természetellenes szabályokat magára erőltetni. Mint fogalmazott, szövegei mindössze kitalált horrorsztorik, amik semmivel sem veszélyesebbek, mint mondjuk a Halloween, a kor legnépszerűbb horrorfilmje. King: „Sokan nem szeretik a szövegeinket, mert szerintük sátánisták vagyunk. Ez nem igaz, ugyanis nincs semmilyen konkrét, gonosz üzenet a szövegeink mögött. Ezek egyszerűen csak horrorsztorik, semmi mást nem szabad beléjük gondolni. Ahogy az ember elmegy egy horrorfilmre, úgy egy Mercyful Fate dalt is meghallgathat, ha egy kis borzongásra vágyik, ennyi. Engem nem zavar senki vallása, nem értem, miért foglalkozik mindenki az enyémmel. Dániában egyszer együtt szerepeltem egy tévéműsorban egy pappal, és nagyon jót beszélgettünk, de sajnos a kérdéseimre nem tudott válaszolni."

Elfogadom King mester szavait, de ugyanakkor az is igaz, hogy a mesélő szerepén néha kicsit túllendült. Így például a komoly Black Sabbath-hatásokkal induló The Oath egyértelmű és konkrét kinyilatkoztatás: „I swear to give my mind, my body and my soul unreservedly to the furtherance of our lord Satan's design". A Welcome Princess Of Hell szintén, a dalban elhangzó címadó sor pedig a borítóval együtt végképp egyértelművé teszi, kinek is tették meg azt a bizonyos esküt, amit sosem szabad megszegniük. Az akkoriban meglehetősen érzékenynek és polgárpukkasztónak számító téma, valamint a félelmetes hangzásvilág és a látványos, ijesztő imidzs persze megfogta a fiatalokat, szüleik azonban sokkot kaptak a bandától, és nem nagyon érdekelték őket King magyarázatai. Mivel azonban szerencséjük volt, és Dániába születtek, komolyabb atrocitás sosem érte őket. Szilárd meggyőződésem, hogy adott esetben az Államokban például gyakran igyekeztek volna megkeseríteni az életüket.

Érdekesség még, hogy a Gypsy szövegét egyes pletykák szerint King anyja ihlette, ami mögött valamiféle gyerekkori trauma is állhat, aztán persze az is lehet, hogy mindennek semmi valóságalapja sincs. A To One Far Away rövid instrumentális átvezetőjét követően személyes kedvencem, az epikus, monumentális Come To The Sabbath zárja a sort, ami témáját tekintve a nyitószám testvére, hiszen szintén egy okkult szeánszról számol be, keretbe foglalva ezzel a lemezanyagot. Bár a dalok mind hangulatukat, mind stílusukat tekintve egységesek, mégis mindegyikük önálló karakterrel bír. Nem túlzás azt állítani, hogy a Don't Break The Oathon egyetlen gyenge pillanat sincs: legyen szó akár riffelősebb, direktebb darabokról, vagy hömpölygő epikusságról, valamennyi témát áthatja az a sötét és félelmetes, síron túli hangulat, amit azóta sem tudott senki náluk jobban megjeleníteni.

Minderre persze a rajongók is haraptak, és bár a csapat csillaga emelkedőben volt, a belső egység sajnos váratlanul megbomlott. Ennek fő oka az volt, hogy úgy tűnt, Hank Shermann fejében valami nincs rendben: míg a többiek feketében feszítve nyomták az okkult muzsikát, előfordult, hogy Hank rózsaszín melegítőben állt ki a deszkákra, ami az akkoriban kifejezetten szigorú szabályok szerint működő undergroundban finoman szólva is megütközést keltett. King: „Épp turnén voltunk, és úgy tűnt, mintha Hank nem tudná, hol is van. Hirtelen egy csomó különféle dolgot akart kipróbálni, olyan volt, mintha valamiféle válságba került volna. Egy csomó funkot hallgatott és olyan dalokat írt, ami Michael Dennert és engem is sokkolt. Mivel mindig is nagy mókamester volt, eleinte azt hittük, most is csak szívat minket. De amikor megmutatta ezeket az ötleteit a bandának, kiderült, hogy halálosan komolyan gondolja a váltást. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam: oké, nem vagyok hajlandó olyan zenét játszani, amiben nem hiszek. Akkor inkább kiszállok, és csinálom a saját cuccomat, akár egy új bandával is. Végül szerencsére elég barátságosra sikerült a válás. Azt mondtuk, rendben, ha tényleg ilyen zenét akarsz játszani, csak csináld, de ez abszolút nem passzol a Mercyful Fate-hez. Hagyjuk a bandát, és csináljuk a saját zenénket más-más nevek alatt. És végül pontosan ez is történt."

Bár a csapat ebben az első korszakban mindössze egy minialbumot és két nagylemezt ért meg, feloszlásuk sokkolta a színteret, mivel különleges zenéjük és arclatuk révén hamar ismert és elismert figurái lettek az undergroundnak. Sőt, egy lépésre voltak a nagy áttöréstől is, hiszen a Don't Break The Oath-ot 202. helyével csak egy hajszál választotta el attól, hogy felkerüljön a Billboard kétszázas elitligájába, ami akkoriban még sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint manapság bármilyen eladási- vagy slágerlista. Mindezt azonban keresztülhúzta Shermann, aki valóban komolyan gondolta a váltást, így röviddel a kenyértörést követően megalakította Fate névre hallgató melodikus bandáját (amiben körülbelül egy hétig Denner is tag volt). A csapattal végül két lemezt jelentetett meg, és többek között Yngwie Malmsteen előzenekaraként is turnéztak, ráadásul itt mutatkozott be az a Bjarne T. Holm is, aki később a Mercyful Fate-ben is dobolt. King Diamond ezzel szemben Timi Hansennel és Michael Dennerrel az oldalán továbbvitte a zenekar örökségét, sőt, gyakorlatilag a mai napig is ezt teszi, bár eredeti társai közül már senki sincs az oldalán.

Mint a fentiekből egyértelműen látható, nem feloszlásról volt szó, sokkal inkább pusztán Hank Shermann kilépéséről, a csapat mégis úgy gondolta, Hank nélkül nem érdemes Mercyful Fate-ként üzemelniük. A változások azonban nem zárultak le ennyivel, ugyanis Hanken kívül kikerült a képből a Kim Ruzz is, aminek okát a pletykák azzal magyarázták, hogy a dobos és Denner egész egyszerűen nem bírta elviselni egymást. Később ezt Kim határozottan cáfolta: „Sok történetet hallottam arról, hogy Michaellel ki nem állhattuk egymást, de ez nem igaz. Mindig is nagyon jó barátok voltunk, és azok vagyunk ma is." Mivel a frissen formálódó King Diamond zenekarba nem hívták, Ruzz hosszabb időre kivonult a zenebizniszből és postásként, majd pedig munkaügyi központi ügyintézőként dolgozott. 2012-ben aztán egy Metalruzz nevű formációval tért vissza, de ez a formáció végül kérészéletűnek bizonyult. Míg a gitárosok időről időre aktivizálták magukat (lásd Demonica, Drenners Trickbag, Force Of Evil satöbbi), addig a ritmusszekció másik tagja, Timi Hansen is eltűnt a képből, bár benne állítólag még mindig ott van a stenk. King: „Tim egyszerűen csak élvezi az életet, nem zenél. Abban azonban biztos vagyok, hogy bármikor felkaphatná a bőgőjét, és szétrúghatná vele a világ seggét. Ezt fényesen bizonyította a metallicás fellépésen."

Bizony: a csapat státuszát mi sem bizonyítja jobban, hogy harmincéves szülinapi koncertjei egyikére még a Metallica is meghívta őket, hogy együtt nyomjanak el pár régi Mercyful-klasszikust. A két zenekar közötti barátság igencsak régre nyúlik vissza. King: „Lars és James egyszer, valamikor a '80-as évek közepén átugrott hozzám. Timi és az akkori csaja is ott volt. Bevittem Larsékat a szobámba, ahol volt egy csocsóasztal is, Timit és a csajt pedig a nappaliban hagytuk, ahol az oltárom állt. Egyszer csak marha nagy robajt hallottunk, mire azonnal kirohantam, Timi pedig ott ült, totál lefagyva. Az oltáromról minden le volt borulva, és szétszóródott a padlón, és az asztalról is minden lerepült. Timi esküdözött, hogy nem ő volt, sőt, még azt is mondta, hogy épp a lemezeimet nézegette, mikor valami hirtelen hátradobta. Később a csaja bement a fürdőszobába, és gyanúsan sokáig ott is maradt. Kezdtem aggódni, hogy nem lett-e rosszul vagy valami, ezért utánamentem. Mikor odaértem az ajtó elé, hallottam, hogy sír. Kérdeztem, mi baja, mire sírva kiabálta, hogy nem tudja kinyitni az ajtót, és valami morog rá. Erre fogtam az ajtót és minden további nélkül kinyitottam, a lány pedig sírva mondta, hogy valami egyenesen az arcába morgott. Mindannyian meglehetősen részegek voltunk, szóval nem tudom, Larsnak és Jamesnek mennyi jött át mindebből."

Bár a Mercyful Fate a '90-es években egy meglehetősen tartós és színvonalas reuniont produkált, akkori lemezeik közel sem értek el akkora hatást, mint az első két anyag. Ennek oka azonban nem a zenekarban vagy a dalok színvonalában keresendő, egész egyszerűen csak megváltozott a világ, és már semmi sem válthatott ki olyan intenzív reakciót, mint a '80-as évek elején. Ettől függetlenül a heavy metal undergroundban a mai napig kultikus figuráknak számítanak. A lényeg pedig pontosan ez, meg persze az, hogy a Don't Break The Oath még megjelenése után harminc évvel is bődületesen erős és hatásos lemez. A jelszó idén karácsonykor mi más is lehetne: There's no presents, not this Christmas!