Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a dán Mercyful Fate első nagylemeze, a Melissa, amely a maga idejében – a zenekar extrém imázsa, gonosz szövegvilága és King Diamond megosztó énekstílusa miatt – nem számított sikerlemeznek, ám bizton állíthatjuk: a heavy metal, thrash és black metal műfajok egészen más irányt vettek volna, amennyiben nem születik meg.

A Mercyful Fate gyökerei a '70-es évek végéig nyúlnak vissza, amikor René Krolmark, művésznevén Hank Shermann, illetve Michael Denner egy The Brats nevű koppenhágai csapatban először zenélt együtt. A sajátos punk/hard rock/metal vegyületben utazó zenekarnak 1980-ban még lemeze is megjelent Európában, ám a kiadói támogatás megvonása miatt végül elhalni látszott a sztori. Denner egy Timi „Grabber" Hansen nevű basszusgitárossal alapított csapatot Danger Zone néven, Shermann pedig Kim Bendix Petersen énekessel egyesítette erőit, aki korábban egy Black Rose nevű, rengeteg horrorisztikus külsőséggel operáló rockbandában énekelt a hangzatos King Diamond művésznéven. Csupán hónapok kérdése volt, hogy a két páros egymásra találjon. Michael Denner: „A Danger Zone-nal négy dalt írtunk egy demóra, és végül úgy döntöttük, megkérjük Hanket és Kinget, hogy segítsenek befejezni nekünk ezeket. Mire elkészült a demó, rádöbbentünk, mennyire passzolunk egymáshoz így négyen. Megállapodtunk, hogy új dalokat írunk közösen, és új nevet is kerestünk. A Mercyful Fate elnevezés ötlete az exmenedzserünk barátnőjétől jött, és egyből megtetszett mindenkinek."

A némi keresgélés után végül Kim Ruzz dobossal kiegészült ötösfogat végül hivatalosan 1981-ben jött létre, és elég gyorsan nevet szereztek maguknak a helyi színtéren. A brit heavy metal új hullámának fénykorában Dánia is fogékonynak bizonyult egy hasonló vizeken evező bandára, a Mercyful Fate azonban sok tekintetben más volt, mint a brit pályatársak. A csapat tagadhatatlanul sokat örökölt a Judas Priesttől: vijjogó, hasító ikergitárokat, észveszejtő magasságokban süvítő énekhangot és elsöprő lendületet, de a Black Sabbath is bélyeget nyomott rájuk, elsősorban az okkult szövegeket és a komor, borús, sötét alaphangulatot tekintve, amelynek King Diamond volt a fő letéteményese. Gyorsan kialakult hírnevüket elsősorban neki köszönhették, a kriptából kiszálló kísértet lidérces hangján éneklő frontember előadásmódja, arcfestése és a nyakában fityegő fordított kereszt pedig csak fokozta a hatást.

A zenekar a misztikus, túlvilági atmoszférájú, ám a kor viszonyai közepette hihetetlenül friss, modern megközelítésű dalokat az elejétől fogva látványos színpadi attrakciókkal kísérte. King: „Az emberek a mai napig horrometal-csapatként emlegetik a Mercyful Fate-et, ezek a gyökerek azonban egyértelműen a Black Rose-ig nyúlnak vissza, ahol Alice Cooper számított a legfőbb hatásunknak, és elég sok mindent át is vettünk tőle. Engem is kényszerzubbonyban, kerekesszékben tolt fel a színpadra két apáca: a zubbonytól az első dal után megszabadultam, a tolószéket belöktem a közönség soraiba, aztán ment tovább a buli. Disznókat fejeztünk le, disznóvérrel eljátszottuk egy csecsemő feláldozását, meg ilyenek. A mai napig az a filozófiám, hogy ha a közönség fizet azért, hogy megnézzen, többet kell nekik adnod élőben, mint a lemezen. Inkább lássanak egy show-t és egy showmant." Imázsa azonban nem csak Kingnek volt: a basszerről például sokan a mai napig azt hiszik, hogy félszemű, ami szintén ekkoriban terjedt el róla. Timi G. Hansen: „A szemkötőt először csak hülyéskedésből tettem fel egy göteborgi bulin: levágtam a pólóm ujjait, az egyikkel körbetekertem a fejemet, hogy eltakarja az egyik szememet, és úgy tettem, mintha kalóz lennék. A többieknek megtetszett a dolog, így aztán a színpadra is ebben a szerelésben mentem ki. Utána pedig tulajdonképpen az imázsommá is vált a dolog..."

A zenekar keveréssel, masztereléssel együtt mindössze két nap alatt rögzítette első kiadványát, amely végül 1982-ben jelent meg a RaveOn kiadónál. A Mercyful Fate címet viselő EP már borítójával is óriási botrányt okozott, négy dala – A Corpse Without Soul, Nuns Have No Fun, Doomed By The Living Dead, Devil Eyes – hallatán azonban egyből felkapta a fejét a kazettacsereberélős underground: a csapat a maga nemében teljesen egyedi módon közelítette meg a heavy metalt, szövevényes, okosan összerakott, komplex dalaik gyakorlatilag senkire sem hasonlítottak a színtéren. Az EP ugyanakkor – a szűkös anyagi keret és a szoros határidők miatt – még nem adta vissza maradéktalanul a csapat elképzeléseit. King: „Amikor megcsináltuk a minialbumot, kidolgoztam előzetesen a háttérvokálokat, egyfajta kórusszerű megoldást, de a hangmérnök közölte, hogy nincs időm felvenni mindet, csak egy sávot. Én meg: mi van? De hát azzal semmit sem tudok kezdeni! Erre megismételte, hogy nincs rá időm, felejtsem el. Hank még csak kétszer futott neki az A Corpse Without Soulban hallható szólójának, amikor az ember közbeszólt: hé, nem érünk rá egész nap! Ennyi volt, a harmadik változat ment a lemezre, tovább kellett lépnünk. Óriási nyomás volt rajtunk. Így aztán amikor kiderült, hogy az első teljes nagylemezre nyolc napunk lesz, mind lelkesek voltunk: úgy álltunk hozzá, hogy ez valami fantasztikus."

A zenekar a hollandiai székhelyű Roadrunner kiadóhoz szerződött, akik 1980 óta léteztek, de korábbi tevékenységük amerikai heavy metal lemezek importálásában és európai terjesztésében merült ki: a Mercyful Fate első albuma lett az első, már mindenestül saját maguk által grundolt kiadványuk. A büdzsé most sem volt túl bőséges, de 1983 júliusában a zenekar bevonulhatott a koppenhágai Easy Sounds stúdióba Henrik Lund producerrel, hogy a következő bő egy hét alatt felvegyék addig összegyűlt és kidolgozott szerzeményeiket. Noha az EP munkálataihoz képest mindez álomszerűnek tűnt, a munka nem bizonyult feszültségektől mentesnek. Hank Shermann: „Miközben Henrik keverte az éppen aktuális dalt, mindig kiküldött minket a helyiségből, odakint kellett várnunk, amíg egyedül befejezi. Ha elkészült, bemehettünk, elmondtuk az észrevételeinket: ide menjen kevesebb gitár, akármi, majd ismét kizavart minket, és meg kellett várnunk az ajtó előtt, amíg elkészül. Utána pedig minden megismétlődött. Állati idegesítő volt, abból a szempontból viszont jó tapasztalatot jelentett, hogy megtanultuk: nem célravezető, ha túl sok ember tartózkodik egyszerre a keverőben, mert mindenki a saját hangszerét akarja majd feljebb nyomni. Szerintem Henrik is ezt akarta kiküszöbölni azzal, hogy egyedül kevert." A munka közben ugyanakkor természetesen Lund is látott új dolgokat a zenekartól. Hank: „King behozott a stúdióba egy kis oltárt meg néhány vörös villanykörtét, mert különleges hangulatot akart teremteni. Kicsit ijesztő volt a dolog, és amikor Henrik először meghallotta a szövegeket, nagyon ledöbbent. Aztán miután átbeszélte a témát Kinggel, és látta, mennyire természetes neki mindez, már oké volt számára ez az egész."

A lemezre felkerült dalok közül néhány alapjai még a Brats idejéből származtak: a Curse Of The Pharaohs korai verziója egy régi demón is szerepelt Night Riders címmel, de az Into The Coven alapjai is régóta készen álltak már. Az anyagra felkerült témák oroszlánrészét Shermann írta, akinek kreativitása ekkoriban egyszerűen nem ismert határokat, a lemez leghosszabb dalával, a 11 perc fölé kúszó Satan's Fall-lal még társait is sikerült megdöbbentenie. Denner: „Hank éjszakánként felkelt, ült a nappalijában a Stratocasterével, és minden éjjel tovább írta a Satan's Fallt. Minden nap próbáltunk és minden nap összeraktuk, de folyamatosan adta hozzá az újabb és újabb részeket, a dal pedig csak nőtt és nőtt. Legalább tizenhat különböző riffet pakolt bele, mire végül elérte a végleges játékidejét. Már először meghallani is hátborzongató volt a nótát, és valami elképesztően hosszú időbe telt az egészet megtanulni." Mindez persze nem jelentette azt, hogy csak Hanknek akadtak ötletei: King és Denner is számos dalt dolgozott ki – kevesen tudják, de az énekes gitárosként sem utolsó, számos későbbi riff alapjai származtak tőle –, ezek azonban végül csak a második anyagra kerültek fel. Hansen: „Pontosan nem emlékszem, mennyi dalunk volt akkoriban, de pár albumra biztosan elegendő. Folyamatosan ontottuk magunkból az új nótákat, amelyek közül néhányat félretettünk, néhányat pedig véglegesre is kidolgoztunk. Heti hét napon át próbáltunk, állandóan írtuk az új számokat. Olyan ponton voltunk éppen, hogy ha az éjszaka közepén felébresztett valaki, hogy játsszam el a Satan's Fallt, még akkor is simán képes lettem volna rá."

A kiadó menet közben kezdett ráébredni, hogy a zenekar szerződtetése akár vissza is üthet: a veszélyes körítés, a sátáni szövegvilág botrányok ígéretét hordozta magában, a zene pedig minden volt, csak slágeres nem, így aztán kitalálták, hogy az ötös rögzítse a Led Zeppelin Immigrant Songját is feldolgozásként. A banda belement a dologba, de aztán végül elvetették az ötletet, mert úgy gondolták, nem illik a lemezre a szám. Shermann szerint ugyanakkor King olyan megtévesztő hasonlósággal hozta Robert Plant énektémáit, hogy sokan simán elhitték volna: a Zeppelin frontemberének sávjait használták. A Roadrunner végül lenyelte a békát, arról viszont hallani sem akartak, hogy az anyag az eredetileg tervezett Into The Coven címen jelenjen meg, így jutottak végül kompromisszumra: a lemez végül Melissa címen jött ki 1983. október 30-án. Persze ez is jellemző választás volt, hiszen a névadó dalt egy elevenen megégetett boszorkányról írta King, és így nevezte azt a koponyát is, amely a színpadi show részeként egy oltáron helyezkedett el a deszkákon.

Nem igazán tudom elképzelni, milyen lehetett 1983-ban szembesülni egy olyan lemezzel, amely az „I was born on the cemetery, under the sign of the moon" sorral indul – manapság már semmi sem kelt igazán megütközést, de ha hihetünk az akkori fénykort átélőknek, a Mercyful Fate harminc évvel ezelőtt totálisan nem evilági jelenségnek tűnt. Ahogy már korábban is utaltam rá, a banda zenei gyökerei kézzelfoghatóak voltak, ám totálisan másképp írtak dalokat az akkori heavy metal eszköztárból, mint a többi zenekar. A dalok szövevényes, a hagyományos struktúráktól messzire rugaszkodott szerkezete helyből újdonságnak számított: már a nyitó Evil, a Fate minden bizonnyal legismertebb száma is olyan csavarokat rejt a gyilkos riffek és őrületes, melodikus szólók mellett, amelyekre igazából hagyományos gondolkodásmóddal biztosan nem számítana az ember. És a tetejébe még ott van King Diamond, aki lidérces falzettjeivel, színészkedésével tökéletesen egészítette ki mindezt: a dalok alapatmoszférája eleve éteri és félelmetes, ő azonban még horrorisztikusabbá teszi az összképet.

Igazság szerint kevés olyan tökéletes album született a heavy metal stílus története során, mint a Melissa: az album hét dalában szó szerint egyetlen gyenge pillanat nincs, kizárólag elsőrangú, irgalmatlan erejű riffek, megbabonázó szólók és fülbemászó dallamok gyűjteménye ez a szűk 40 perc, méghozzá kiugró egyéni teljesítményekkel. A hangszeresek közül általában Shermann és Denner párosát, a metaltörténelem egyik legtökéletesebb gitárduóját szokás kiemelni, ami teljesen érthető és jogos, arról azonban lényegesen kevesebb szó esik, hogy Kim Ruzz hozzájuk hasonlóan fifikás és egyedi dobos volt: teljesen váratlan díszítéseit, agyas pörgetéseit élmény hallgatni. Az album ráadásul jobban – természetesebben, földközelibben – is szólt, mint a korszak legtöbb metal anyaga, különös tekintettel a dobokra.

Ami pedig a számokat illeti, épp a fentebb említett tökéletesség miatt nehéz közülük bármelyiket is külön kiemelni: nálam mindig is a középkorias érzetű gitárbetétből kibontakozó, fület gyönyörködtető témázgatásokkal teli Into The Coven volt az első számú kedvenc, de nem lennék képes azt mondani, hogy az említett Evil vagy a zakatoló, sivító gitárdíszítésekkel még gonoszabbá varázsolt Curse Of The Pharaohs egy szemmel is gyengébb lenne nála. És akkor még nem is beszéltünk a klasszikus '70-es évek-beli hard rock témákkal induló, majd a jellegzetesen légies-mégis-súlyos riffek, illetve King sikolyai által egészen más irányba elvitt At The Sound Of The Demon Bellről. Vagy a legrövidebb és egyben talán legdirektebben gonosz, hihetetlenül képszerű Black Funeralról. Vagy a záró címadóról, amely éppen mézédes gitárharmóniái révén teremt vérfagyasztó hangulatot. Meg persze a Satan's Fallról, minden idők egyik legfantasztikusabb epikus heavy metal nótájáról, amelyben csúcsra járatták az említett komplex, témahalmozós megközelítést. Utóbbi hallatán bárki beláthatja, hogy a Mercyful Fate valóban teljesen egyedi és újszerű dolgot művelt akkor és ott, három évtizeddel ezelőtt.

A lemez turnéja 1984 januárjában indult Európában – jellemző, hogy szegény Melissát már a harmadik este ellopták a színpadról, és azóta sem került elő... –, márciustól pedig elvileg egy nagyszabású brit turnén játszottak volna a Manowar társaságában. Mindez azonban egyetlen koncert után meghiúsult: a Fate verziója szerint a Manowar egyszerűen addig húzta a saját beállását, hogy nekik végül alig maradt idejük soundcheckelni, miután pedig pocsék hangzással színpadra léptek, a saját emberüket oda sem engedték a keverőpulthoz, ellentétben a Manowar hangmérnökével, aki direkt össze-vissza állítgatta a potmétereket, hogy még pocsékabbul szóljanak. Joey DeMaio persze másképp emlékszik a történtekre: „Mivel Amerikában ugyanúgy a Megaforce-nál voltak, mint mi, Queen Diamond csatlakozott hozzánk a turnén. Nekünk tetszett az ötlet, de az első koncerten szembesülnünk kellett vele, hogy bérelt cuccon játszanak. Még dobverőket és gitárhúrokat is mi adtunk nekik, és mondtuk, hogy ha bármire szükségük van, csak szóljanak. Örültünk, hogy ott vannak, hiszen mindkét banda először turnézott Angliában, és a lehetséges legjobb koncerteket akartuk adni. King Diamondék a mi hangcuccunkat és világításunkat használták, de nem voltak igazán professzionális zenekar, még a felszerelést is a mi stábunk segített nekik összerakni. Aztán amikor az angolok meglátták King arcfestését meg a csirkecsontjait, röhögni kezdtek! Ők ezután levonultak a színpadról, és nem voltak hajlandóak folytatni a turnét. Ahelyett, hogy estéről estére bizonyították volna, hogy hisznek a zenéjükben, inkább kibasztak a rajongóikkal. Később pedig volt pofájuk azt állítani, hogy mi bántunk velük rosszul! A mai napig várom a bocsánatkérésüket, amiért hazugságokat állítottak a Manowarról. Soha egyetlen előzenekarunkat sem szívattuk, akárkit meg lehet kérdezni a Gamma Raytől a Risken át a Drifterig!"

A teljes igazság minden bizonnyal sosem fog kiderülni – ha engem kérdezel, Joey verziója hihetőbbnek tűnik, de a Manowarból szó szerint akármit kinézek, szóval nem szívesen tenném le a garast mellette sem... –, a lényeg így annyi marad, hogy a Mercyful Fate egyetlen félresikerült angol buli után visszautazott Dániába a heavy metal őshazájából. (Nem a Manowar volt egyébként az egyetlen csapat, akikkel ekkoriban összerúgták a port, miután King a Venomnak is elég rendszeresen beszólogatott az interjúkban, viccbandának titulálva Cronosékat.) Pár koncertet még adtak a következő időszakban otthon, ám április végétől már a stúdióban dolgoztak a következő nagylemezen. Ez végül az év szeptemberében jelent meg Don't Break The Oath címmel, ekkorra azonban a zenekar hatása már átgyűrűzött az Atlanti-óceánon is: a formálódó thrash színtér ráharapott a Melissára, ami egyértelműen hallatszott is az ekkortájt megjelent és készülő albumokon. A hatás a Metallica és a Ride The Lightning esetében volt a legnyilvánvalóbb – esetükben ugyebár még a dán kapcsolat is adta magát –, amit a csapat nem is tagadott. James Hetfield: „Rengeteget tanultunk a Mercyful Fate-től, mert teljesen egyéni módon közelítettek a zenéhez. Mondjuk a nóta elején elnyomtak egy iszonyatosan gyilkos riffet, és aztán soha többet nem hozták elő újra. Csak vártad és vártad, hogy mikor jön vissza az a jó kis téma, de soha nem jött. Elsősorban tőlük tanultuk meg, hogy egy szám nem csak néhány témából állhat, hanem rengetegből is. Olyan, látszólag nem összefüggő témákból, amelyek akár önállóan is megállnák a helyüket. Egy Mercyful Fate nótából minimum négy-öt óriási hagyományos dalt lehetett volna összerakni. Olyan produktívak voltak, hogy az valami félelmetes, sosem spóroltak a riffekkel. A Metallica saját hangzása viszonylag hamar kialakult, de elméleti síkon még hosszú évekig érezni lehetett a lemezeinken a Mercyful Fate hatását. A megközelítésünk gyökerei egyértelműen hozzájuk vezettek vissza." A Slayer 1985-ös Hell Awaits lemezén ugyanígy teljesen egyértelműen érződött a Mercyful Fate befolyása.

A Melissa mindennek ellenére természetesen nem lett instant sikerlemez: noha a dalok roppant fogósak és minőségiek voltak, az extrém imázs, a szélsőséges szövegvilág és King Diamond megosztó hangja eleve kizárta, hogy a banda olyan karriert fusson be, mint mondjuk az Iron Maiden vagy a Judas Priest. Mindezzel persze ők maguk is tisztában voltak. Shermann: „Sokan mondták az évek során, hogy egy kevésbé szélsőséges énekessel összehasonlíthatatlanabbul sikeresebbek lehetnénk, de az efféle filozofálgatásnak nem sok értelmét látom. King hangja rendkívül egyéni és jellegzetes, és ennek a '80-as évek elején nagy szerepe volt. Pont azért választottuk őt, mert egyedi figura volt, és nemcsak a hangja, hanem a megjelenése, a stílusa is teljesen sajátos. Annyira lényegi részét adta a Mercyful Fate-nek, hogy nélküle nem is lett volna értelme a zenekarnak." Maga King egyébként általában emellett is igyekszik hangsúlyozni, hogy a zenekar szövegvilágát sokan és előszeretettel magyarázták félre, azokban valójában szó sem volt démoni praktikákról vagy tényleges sátánista üzenetekről: „A Mercyful Fate elsősorban legendákról írt, néha egy kis történelemről, de elsősorban mítoszokról és legendákról. Sokan mondták, mennyire sátániak vagyunk, de szerintem a King Diamond zenekarnak jóval több köze volt a sátánizmushoz, mint a Mercyful Fate-nek valaha is. Már persze amennyiben itt most az Anton LaVey-féle értelmezésben beszélünk a sátánizmusról, ami sokkal inkább életfilozófia azt illetően, miként viszonyulsz a másik emberhez, és hogy nem szégyelled a tested természetes ösztöneiből fakadó késztetéseket. Ha valaki megüt, nem tartod oda a másik orcádat is, hanem visszaütsz, mert ez az ember természetes, ösztönös reakciója. LaVey ezt a hozzáállást írta le roppant okos, átfogó módon a maga sátánista bibliájában, amiről az jutott eszembe, amikor olvastam, hogy én magam is így élem az életemet. Semmiféle újat nem mondott nekem, de jólesett látni, hogy valaki mindezt szavakba öntötte, és a King Diamond albumok is ezt az életfilozófiát képviselik a horrorsztorikon keresztül. Na, a Mercyful Fate teljesen más ehhez képest. Ott van például Aleister Crowley, akivel sosem tudtam azonosulni, mert ahhoz a világ leggonoszabb emberének kellene lennem. Egyáltalán nem érzek vele azonosságot semmiben, de a Mercyful Fate-ben például remek dalt lehetne írni róla."

Mint tudott, a zenekar a Melissához hasonlóan zseniális Don't Break The Oath után nem is maradt túl sokáig egyben, ez azonban csak még jobban hozzájárult legendájuk kiépüléséhez: mire a '90-es évek elején újjaáalkultak, a Mercyful Fate a metal underground egyik legnagyobb tisztelettel emlegetett nevének számított. Az ezután készült albumok szintén jól sikerültek – az 1993-as In The Shadows visszatérés és az 1999-es 9 különösen –, hatásukat azonban értelemszerűen nem lehetett az első két mesterműéhez mérni. A Metallica egyébként ekkoriban is igyekezett tolni a banda szekerét: Kingék jó eséllyel soha életükben nem kaptak annyi jogdíjat semmiért, mint az 1998-as Garage Inc. feldolgozáslemez híres Mercyful Fate medley-éért, és több turnén is játszhattak Hetfieldékkel (így 1999-ben Budapesten is ott voltak az MTK Stadionban), ekkor azonban már késő volt ahhoz, hogy a csapat ténylegesen kinője magát. Így aztán – mivel a Mercyful Fate-ből nem tudják befizetni a számláikat – a zenekar immáron tizenhárom éve inaktív, bár 2008-ban – Kim Ruzz helyén késői utódjával, Bjarne T. Holmmal – összejöttek egy rövid időre, amikor újravették a Melissa két alapklasszikusát, az Evilt és a Curse Of The Pharaohs-t a Guitar Hero: Metallica videójáték kedvéért. A banda alapfelállásának magja hosszú évek után először ismét a Metallica jóvoltából, Hetfieldék harmincéves születésnapi koncertsorozatának 2011. december 7-ei estéjén állt ismét közös színpadon a San Francisco-i Fillmore Theaterben (újfent Ruzz kivételével).

A zenekar hivatalosan egyébként nem oszlott fel, és egyikük sem zárja ki, hogy egyszer ismét csináljanak valamit közösen. Ha képesek egy olyan albumra, amely legalább olyan jó, mint a 9, én tudnék neki örülni, de ha nem készítik el, igazából akkor sincs semmi – egy végső önálló turnét azonban szerintem mindenképp kellene még csinálniuk a rajongók kedvéért. Amíg ez összejön, a Melissa és a Don't Break The Oath mindenki számára kötelező hallgatnivaló. Akárcsak mondjuk a Ride The Lightning és a Master Of Puppets vonatkozásában, alapvetően itt is ízlés kérdése, ki melyikre esküszik a kettő közül, lényeges szintkülönbség semmiképp nincsen, mindkettő etalon. Nálam a '83-as lemez a nagyobb favorit, de így van ezzel Hank Shermann is: „A Melissa egyértelműen a legjobb albumunk: iszonyú spontán és nyers lemez, de ugyanakkor nagyon kemény és kidolgozott is. Hatalmas gitárhangzása van. Vastag, de ugyanakkor nagyon melodikus is." Egy olyan heavy metal album, amely – Lénárd Lacival élve – a hiányzó láncsszemet jelentette a Judas Priest és a Slayer között. És amely simán egyenrangú az Iron Maiden vagy Rob Halfordék legjobb munkáival.