Shock!

Return Of Megadeth! - hirdethetné akármelyik reklám mostanában, mindenesetre a régi - az egyetlen és igazi - logó, plusz Vic a borítóra biztosan visszatért. Na jó, a zene is valamilyen szinten a régi jó 'deth, ráadásul végre kivágták Dann Huff producert, aki oly sikeresen kreált puhány hangzást a csapatnak az előző két lemezen.

Tiszta ciki, de a koncert előtt egy nappal vettem meg az új lemezt, persze letöltögetve már ismertem majd' az összes számot, de úgy nekem nem album az album, pláne, ha írhatnékom van róla. A koncert óta persze rendszeres vendége a cd lejátszómnak és a discmannek is, mert ha éppen mászkálok, 80 százalék, hogy ezt viszem magammal. Sejtitek ugye, hogy akkor nem lehet olyan rossz? Nem is. Még egy töredelmes vallomás: annak idején a Risket alaposan túlértékeltem, rajongói elfogultsággal fűtötten, a szemellenzőt csak néha fellibbentve adtam rá egy 10-es, utána egy 8-ast, belátom, hülyeség, mert csupán egy jóindulattal fűszerezett 6-ost érdemelne. Amúgy a Cryptic lemezt sem igazán szeretem, a The Secret Place-en kívül nem tudok felidézni róla semmit perpill.

A TWNAH egy teljesen tipikus dallamvezetésű számmal indít (Disconnect), elégedetten bólogatok, utána a címadóban Ellefson bőgőzik abszolút tipikusan, kezdem elkönyvelni, hogy talán ez egy tipikus Megadeth lemez lesz. :) Aztán mégsem, vagyis nem egészen. A Moto Psycho riffje az első lemezt idézi, de a refrénje egyáltalán nem tetszik, lapozzunk. Az 1000 Times Goodbye középtempós dal, sok-sok szólóval, a Burning Bridgesben végre visít egy kicsit Mustaine - hejj, de kellett már ez! -, remek refrénnel és még remekebb szólórésszel. Bár Al Pitrelli más stílusban gitározik, mint Marty Friedman (bevallom MF dolgai nekem jobban tetszenek), és másként mint Mustaine, de el kell ismerni, hogy nem rossz a Megadeth-ben. El ne felejtsem, Jimmy DeGrasso is kitesz magáért, kezdek vele megbarátkozni, habár Nick Menza elég sajátosan püfölte a bőröket.

A Promise vonósokkal dúsított líra a Cryptic vonalán, érdekes, de nem hozza a Tout Le Monde-érzést... Jön a lemez csúcspontja, a Recipe For Hate szavalása és utána a Warhorse lendületes és igazi 'deth feelinget hozó témája, jólesik, meg kell hagyni... és végre némi lendület is jön, amit eddig hiányoltam a dalokból, mert sok a középtempó, elfért volna néhány sebességmániákus darab is, ha már a Rust In Peace-t emlegették az új lemez kapcsán. A Losing My Senses közepes dal, érdekes hangszereléssel, utána a Dread And The Fugitive Mind ismét egy igazi 'deth dal, kezdésileg, refrénileg, cakkumpakk. A Silent Scorn egy rövid instrumentális tétel, trombitával (!!), utána a Return To Hangar, ahogy a címéből is lehet sejteni, RIP-es hangulatú, majd a záró When bő 9 percével elég egyértelmű részeket rejt Diamond Head Am I Evil?-jéből, persze ennek is megvan a magyarázata, ami majd az interjúból ki fog derülni...

No. Ez a 2001-es Megadeth, a rádiós közönség meghódítására tett sikertelen kísérlet után újra a metal felé kanyarodtak, lehet azon vitatkozni, hogy mennyire kiszámított avagy őszinte, mindenesetre Mustaine normálisabb, mint valaha, és a TWNAH-val visszanyerte sok rajongó bizalmát. Az enyémet is, ezért ennyi.