Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Megadeth második nagylemeze, amely a Master Of Puppetsszal, a Reign In Blooddal és az Among The Livinggel együtt elhozta az amerikai thrash abszolút virágkorát. A Peace Sells... But Who's Buying? mindenképpen a '80-as évek egyik emblematikus metalklasszikusa, amely egyben az áttörést is jelentette a becsvágy – és volt kollégái, a Metallica iránti düh – fűtötte Dave Mustaine csapata számára. A zenekar első felállása ráadásul egészen különleges megszólalásúnak számított az akkori színtéren, amelyben nem kizárólag a főszereplő egyéni zenei látásmódja játszott perdöntő szerepet, hanem Chris Poland és Gar Samuelson jazzes háttere is. Igazán érdekes belegondolni, mi minden lehetett volna még ebben a négyesben, ha nem zilálja szét őket a heroin...

A Megadeth első albuma, az 1985-ös Killing Is My Business... And Business Is Good! gyorsan vált hatalmas underground favorittá, de a Combat kiadó szintjén komoly, százezres lemezeladás természetesen nem jelentette azt, hogy a bandát irányító Dave Mustaine / David Ellefson tengely egyből a rocksztárok fényűző életét élhette. Mustaine: „Akkoriban egy olyan épületben laktam, ahol mindenféle zenekar próbált. Egy húsüzem mellett volt, pocsék állapotok uralkodtak. David pedig talált egy gyanútlan áldozatot, akivel együtt élhetett: Dawn Crosby, a Détente énekesnője volt az. Egyszer én is átmentem hozzá: a csap meg a vécé körülbelül olyan állapotban volt, mint valami benzinkúti klozetben, David pedig később rémálomba illő sztorikat mesélt az ottléteiről. Gyakran például a földön kellett aludnia, amíg a barátnője más csajokkal szexelt az ágyban..."

A Megadeth híre a lemeznek és az intenzív koncerteknek köszönhetően futótűzként terjedt a színtéren, ám a banda emberileg is igen problémásnak számított. Mustaine hírneve eleve messze előttük járt nagy szája és összeférhetetlensége – no meg persze a metallicás múlt – miatt. Viszont kevésbé köztudott, hogy ekkoriban nem ő számított a banda legnehezebben kezelhető figurájának, hanem Chris Poland, aki eleve intravénás heroinistaként került be a csapatba. Ugyanez Gar Samuelson dobosra is állt, Mustaine és Ellefson pedig jelentős mértékben az ő hatásukra kezdtek el flörtölni az igazán kemény kábítószerekkel. Viszont Poland minden tekintetben messze előttük járt az úton: a Killing lemez amerikai turnéját nem is tudta végigjátszani egy drogos vonatkozású rendőrségi ügy miatt, így a banda Mike Alberttel fejezte be a körutat. Chris csak 1985 októberében, a második album munkálatai előtt csatlakozott ismét társaihoz, de ekkor is jelentős mértékben azért, mert Albert semmilyen szempontból nem vált be.

A Megadeth ekkor már a Combat legnagyobb csapatának számított, így a Killingre folyósított összeg több mint háromszorosával, 25 ezer dollárral küldték őket stúdióba, méghozzá egy tényleges producerrel, Randy Burnsszel. Poland: „Az első lemezt valami tíz nap alatt vettük fel, és Karat Faye, a producerünk egyáltalán nem érezte át, mit csinálunk. Én is még csak vagy két hete játszottam a zenekarban, így magam sem voltam biztos benne, mi történik – de azért mindent beleadtam, hogy elérjük a célt, bármi is legyen az. Szerintem a Megadeth akkor talált igazán magára, amikor felbukkant Randy Burns, és nekifogtunk a második albumnak. Ezzel most nem azt mondom, hogy az első lemez nem volt jó, mert nagyon is az volt. De ma már azt kívánom, bárcsak akkor is Randyvel dolgozhattunk volna."

A munka ennek ellenére lassan és komoly feszültségek közepette folyt, mivel Poland és Samuelson gyakran csak hátráltatta a két Dave-et. Mustaine: „A munka ritmusa kényelmes, de kicsit furcsa volt: valahol összeszedtük Christ és Gart, levittük őket stúdiózni, aztán ha felvették a részeiket, gyorsan eltávolítottuk őket a képből. Ellefsonnal együtt laktunk, együtt lógtunk, és őket kevésbé tekintettük partnernek a Megadeth irányításában. Ennek oka természetesen nem a zenei képességeikben keresendő, hanem a hozzáállásukban, a viselkedésükben. Eleve mindketten kissé cinikusan csatlakoztak hozzánk, különösen Chris. Alapvetően jazzmuzsikusok voltak, a heavy metalért kevésbé rajongtak, ellenben olyan lehetőségként tekintettek a Megadethre, amelynek segítségével megszabadulhatnak a legtöbb zenészt sújtó szegénységtől és bizonytalanságtól. Vagyis inkább praktikus szempontokból léptek be, nem pedig szenvedélyből. Az első pillanattól fogva megértettem és el is fogadtam ezt, mert ezzel együtt is teljesen egyedi ízeket hoztak a zenénkbe. Viszont Juniorral ketten mi képviseltük a Megadeth úgymond professzionális arcát: mi tárgyaltunk a kiadó embereivel, az újságírókkal. Úgy tekintettünk a helyzetre, hogy mi ketten voltunk a tisztek, Gar és Chris meg a sorozott állomány. Mindez egy idő után elég világos törésvonalakat eredményezett a zenekarban."

Mindez a szó szoros értelmében veendő, Mustaine és Poland ugyanis módosult tudatállapotban rendszerint vagy egymással verekedett össze, vagy együtt keveredett valami balhéba Los Angeles gyanús negyedeiben. Persze mindenki érezte, hogy a felállásban az összes kellemetlenség ellenére is rejlik valami egészen sajátos, amely teljesen mássá teszi őket a korabeli thrash/speed-bandákhoz képest. Chris: „Fogalmazzunk úgy, hogy Dave, David Ellefson, Gar és én olyanok voltunk akkoriban, mint a testvérek. Ennek megfelelően harcoltunk is egymással, de igazából a drogok tettek keresztbe annak a felállásnak. Ha összezársz négy arcot, akiknek eleve nagy egójuk van, és pontosan tudják, mit akarnak, abból alapból súrlódások származnak, de szerintem pont ez fűtött bennünket igazán akkoriban. Mindenki versenyzett a másikkal, és ez hozzáadott valami különlegeset, valami olyat, ami más zenekarokban nem volt meg. Az a felállás minden szempontból speciális volt. Persze a dalokért így is elsősorban Dave-et illeti a dicsőség, hiszen a zene javarésze tőle érkezett. A Metallica iránt érzett haragja nagyon feltüzelte, és innen is jött egy nagy adag plusz energia. Tökéletes időben bukkantunk fel, tökéletes összhangban." Mustaine: „Gyakran előfordult, hogy Poland az előtérben várt minket borotválatlanul, remegve. Ilyenkor még csak szót sem kellett váltanunk vele, mert egyből tudtuk, mi a helyzet. Beültünk a kocsiba, szereztünk némi heroint, aztán visszamentünk dolgozni... De Chrisnek muszáj volt megbocsátani az elképesztő tehetsége miatt. Amikor rávetted, hogy üljön le a seggére és gitározzon, egyből elfeledkeztél minden szarságról, amibe belerángatott: a verekedésekről, a hazugságokról, mindenről, mert a legjobbak egyike volt. Gar kicsit más történet: elképesztően jól dobolt, mégsem tűnt annyira nélkülözhetetlennek, mint Chris. A viselkedése pedig így is komolyan bomlasztotta a csapatot, noha Polanddel szemben egyáltalán nem volt erőszakos természetű. De ezzel együtt sem akarom azt mondani, hogy nem éltünk meg együtt jó időket, mert nem lenne igaz. Még a stúdióban is működött a dolog, akármilyen állapotban is voltunk. Az új dalok közül a The Conjuring ikergitáros támadása vagy a Peace Sells dallammenete nem kizárólag az okos kompozícióból fakadt, hanem abból a bajtársiasságból, amikor egy zenekar tényleg együtt van."

A Megadeth hét saját dalt és Willie Dixon I Ain't Superstitiousének feldolgozását rögzítette az anyaghoz. Előbbieket kivétel nélkül Mustaine jegyezte szerzőként, ugyanakkor a többiek hatását sem szabad lebecsülni. Ellefson: „Amikor megismertem Dave-et, ezeket a metallicás témákat nyomta, amik elég összetettek voltak, de mégis egyszerűbbek. Viszont az első időszakban Hollywoodban, a Musicians Institute mellett laktunk, és elég nagy hatást tettek ránk az ottani hallgatók. Jammeltünk is többükkel, például egy Ed nevű sráccal, aki suli után mindig feljött hozzánk játszogatni. Nagyon szerette Uli Rothot, akárcsak Dave és én, hiszen mi is imádtuk a régi Scorpionst. Dave rajongott Uli játékáért, meg Michael Schenkerért is, és elég komoly hatást tettek ránk, többek között ezért is lett olyan progresszív a korai Megadeth zenéje. A komplexitás új szintjére vittük ezt az egészet. Éveken át nyomtuk a különböző típusú muzsikákat, jazzbandákkal is játszottunk előtte, és mindezeknek köszönhetően ott volt egy teljesen új hangzás, amit megteremtettünk Megadethként. Chris Poland és Gar Samuelson meg eleve kőkeményen a fúziós, jazzes világból érkezett, ami a mi játékunkat is magasabb szintre emelte."

Samuelson a lemez központi száma, a Peace Sells esetében például konkrétan is alapjaiban befolyásolta az ügymenetet. Poland: „A dal első változata valami nyolc perc volt, és Gar beszélte rá Dave-et, hogy húzzunk belőle. Azt mondta neki: rövidítsük le, vágjuk méretre, és csináljunk belőle single-t, mert egyszerűen túl jó ahhoz, hogy így elnyújtsuk. Dave pedig beleegyezett, és ha nem így tesz, lehet, hogy minden másképp alakul. De Dave hálistennek hallgatott Garra, sőt, ő volt az egyetlen ember a zenekarban, akivel nem is nagyon vitatkozott ilyesmikben, mert nagyon nagyra tartotta. De nem véletlenül: Gar őrülten jó zenész volt. Mindig úgy dobolt, hogy a törzse meg sem moccant, a keze meg a lába viszont úgy festett, mintha valami pók lenne!" Miután a Peace Sells dal elnyerte végső formáját, mind a zenekar, mind környezetük tudta: valamire ráleltek. Nem lehetett kérdés, hogy ez lesz az album címadó dala, amihez a borítót és a körítést is hozzá lehet passzintani.

A zenekar körül ráadásul egyre jobban nyüzsögtek a nagykiadók A&R-osai, hiszen a Metallica Master Of Puppets lemezének elképesztő sikere után senki sem kérdőjelezhette meg, hogy a thrash igenis eladható. A Capitol ennek megfelelően olyannyira rástartolt Mustaine-ékre, hogy a Combat végül elfogadta az ajánlatukat, és egy szép összegért cserébe átpasszolták nekik a zenekart. Mindez persze komoly változásokat eredményezett. Mustaine: „A Peace Sells sok tekintetben már azelőtt sikerlemeznek számított, hogy megjelent. Annak idején teljesen másképp működtek ezek a dolgok, mint ma: a technológiai megoldások sokkal kevésbé számítottak a hírverésben, mint a jó öreg szájhagyomány, nekünk pedig nagyon komoly hírnevünk alakult ki az intenzív koncertek miatt. Olyannyira felpörögtek a dolgaink, hogy a Combat egy az egyben eladta a szerződésünket a Capitolnak, ők pedig egyből behozták a képbe Paul Lanit, hogy kijavítsa a lemezen a gyenge hangmérnöki munkából és a kis költségvetésből eredő hibákat. Ettől a pillanattól viszont nem kis indie bandának számítottunk kulttáborral, hanem nagykiadós előadónak, olyan felelősséggel és velünk szemben támasztott elvárásokkal, amilyenekkel korábban nem is találkoztunk. Különösebben persze nem foglalkoztunk vele: egyszerűen nem volt időnk ezen aggódni a nagy partizás közepette..." A Megadeth második albuma, a Peace Sells... But Who's Buying? végül 1986. szeptember 19-én jelent meg Ed Repka ikonikus borítójába csomagolva, a frontfotón Vic Rattleheaddel, amint éppen az ENSZ-székházat árulja a nukleáris holokauszt után.

Ha a nagy négyes ekkori dolgait vesszük, a Metallica írta a legkerekebb dalokat, a Slayer játszott a legdurvábban, az Anthrax pedig a legdallamosabban – a Megadethnél viszont senki sem nyomta technikásabban, villantósabban. Mustaine ekkoriban bevallottan rá is ment erre, és autodidakta módon kifejlesztett, emiatt formabontó, roppant jellegzetes ritmusjátéka, agyahagyott dalszerkesztési megoldásai egészen sajátossá tették a banda megszólalását. „Valami olyasmit próbálunk alkotni, ahol tényleg kurvára kihasználjuk a gitárokat: valami olyat, amire egyszerre tudsz headbangelni, de közben olyan, mint egy idegtépő soundtrack, ahol a zene hallatán pontosan látod magad előtt, mi történik. A szövegek is festményszerűek", mondta ekkoriban.

Noha a dalokat Dave írta hű apródja, Ellefson támogatásával, én a sound kialakításában semmiképpen sem becsülném le Poland és Samuelson érdemeit. Utóbbi eleve annyira arcbamászó stílusban dobolt, hogy Dave tömény, sűrű gitársoundja és riffelése mellett végig uralja a hangzásképet. Első blikkre akár anarchikusnak is tűnhet, ahogy üt, de valójában nagyon is volt benne rendszer, és érdemes rá odafigyelni, mert egészen kivételes ezen a vonalon, hogy valaki így doboljon. Poland pedig tüzes, szintén jazzes gyökerű, a kor thrash-szólógitárosaihoz képest igencsak előrehaladott játékával tett hozzá nagyon sokat a dalokhoz. A hangzás óriási előrelépést jelentett az eredeti változatában még a korszak sztenderdjeihez képest is egészen borzalmasan szóló Killinghez képest, és voltaképpen a mai napig megállja a helyét. Nyilván mostani füllel kicsit visszhangos a sound, de hát 1986-ot írt a naptár, szóval ezen nincs értelme csodálkozni. Ráadásul – sok ekkori metallemezzel ellentétben – a basszust is kiválóan lehet hallani.

A Killing Is My Business nyersességéhez képest Mustaine a Peace Sellsen előrehaladottabb, letisztultabb, strukturáltabb és kerekebb dalokkal támadott. Mindez ugyanakkor távolról sem jelentett hagyományos fogalmazásmódot. Már a lemezt indító Wake Up Dead szerkezete is minden, csak nem tipikus, ahogy mindössze egyetlen elszavalt verze után elérnek a riff- és szólóhajigáló blokkhoz, amely gyakorlatilag a dal gerincét jelenti. A számba beleapplikált összes gitártéma gyilkos, az ember szinte csak kapkodja a fejét, Mustaine pedig a lehető legjobb ütemben érkezik vissza, hogy megvilágítsa, miről is szól a szöveg (ekkoriban egyébként valóban egy Diana nevű csajjal kavart igen viharosan). A szaggatott-kiabálós finálé szintén páratlan. Nem véletlen, hogy a dal a mai napig a zenekar koncertrepertoárjának többé-kevésbé mozdíthatatlan darabja, mert egyenesen lenyűgöző.

A másodikként érkező The Conjuring jellegzetes lidérces gitárnyúzással és Ellefson-alapozással érkezik, hogy aztán sodró lendületű thrash/speed-témákkal keverje a lázálomszerűen úszó betéteket, majd a „Don't summon the devil..." résznél robban az elegy. A középrészben pedig a Megadeth történetének egyik legtökéletesebb riffjét hajítja a tetejébe Dave. A Wake Up Deaddel szemben ugyanakkor ez a nóta hosszú évek óta nem szerepel az élő programban. Mustaine: „A The Conjuring a lemez egyik legsúlyosabb dala lenne élőben is, de sajnos a szöveg a fekete mágiáról szól, és megfogadtam, hogy nem játszom többé, mivel számos boszorkányoknak szóló instrukció szerepel benne. Lehet, hogy ez így most nevetségesen hangzik, aki wiccával vagy bármiféle hasonlóval foglalkozik, pontosan tudja, mennyire fontos mindez. Kölyökként én is kísérleteztem fekete mágiával. Megátkoztam egy arcot, akinek utána lesérült a lába. És szexuális bűbájt bocsátottam egy csajra is, aki a következő este már az ágyamban volt, szóval a dolog szerintem működött, de engem is kísértett, és rengeteget szenvedtem a későbbiekben. Az emberek erre azt mondták: Dave-nek nagyon kemény élete volt, én viszont mindig arra gondoltam ilyenkor: nem, Dave belemászott a fekete mágiába, ami tönkretette az életét. Nem a kezelhetetlenségem vagy a nagy pofám okozta a bajaimat, hanem az, hogy belefolytam a boszorkányságba, ami aztán kihatott az életemre. Szerencsére sok munka, a barátaim szeretete és a zenélés segítségével túlléptem a következményeken, de emiatt ma sem akarom eljátszani a dalt." Idén ugyanakkor már elhangzottak olyan nyilatkozatok, amelyek alapján hosszabb távon akár még revideálhatja is magát a vöröshajú...

A címadóról azért nehéz mit mondani, mert a zenekar egyik legismertebb daláról és a '80-as évek egyik alapvető metalhimnuszáról beszélünk. Annyit azért megjegyeznék, hogy szerkezetileg ez is eltért a thrashben ekkortájt szokásos recepttől, már eleve azzal is, hogy a basszusfutam köré építették. De a zakatolásra kanyarított, a korai Alice Coopert idéző, majd Mustaine-védjeggyé is vált beszélős rész sem éppen szokványos a háttérben folyamatosan nyüstölt gitárokkal. A refrén ugyanakkor már-már mulattatóan fogós, nem is beszélve a szám második feléről: itt szinte már-már rockos a lendület, a folyamatosan vijjogó gitártéma mégis furcsán zaklatott hangulatot kölcsönöz a dolognak, Poland szólóiról nem is beszélve. A tételsort pedig ha egyszer meghallod, soha többé nem vered ki a fejedből...

Az anyag ezután három, ma már kevésbé emlegetett témával folytatódik, pedig hibátlan mind. A Devils Island heroikus kezdés után vált koffeintúladagolt zúzdába, de amilyen agresszív, annyira fogós is egyben, szintén óriási favorit, és egyben tökéletes felvezetés a lemez – és egyben bizonyára a zenekar – legdurvább száma elé. A már-már megtévesztően melodikus, fokozatosan egyre vészjóslóbbá váló Good Mourning által indított Black Friday a zenekar lehető legbrutálisabb arcát mutatja, a riffelés azonban ezzel együtt is lényegesen rafkósabb, okosabb, mint a pályatársak szinte mindegyikének ekkoriban nyomott témái. Mai fejjel simán prog/thrashnek is hívnánk, amit a banda ebben a nótában művel. És történhetett velük később bármi, itt aztán tényleg tökéletesen hallatszik, mennyire speciális volt ez a négyes ebben a leosztásban... Mustaine kissé erőtlen hangja elsőre persze szokatlan lehet a zúzdához, de maradéktalanul átjön belőle, micsoda düh fűtötte ekkoriban. A Bad Omen egy fokozatot visszakapcsol, itt ismét dallamos, szépen felépített bevezetőt kanyarítanak az örvénylő, megint egészen gyilkos gitártémákat villantó főrész elé, a vége pedig ezúttal sem lehet más, mint szélvészgyorsan repesztő zakatolás hajmeresztő Samuelson-tornádóval és Poland hibbant díszítéseivel. Óriási darab.

Az  I Ain't Superstitious feldolgozását nem a zenekar akarta megcsinálni, hanem a kiadó erőltette, hogy a Killingen szereplő These Boots... utánjátszás után itt is lenne értelme valami hasonlóval próbálkozni. Bizonyos szempontból nagyon is hagyományőrzően nyúltak ehhez a szimpla blueshoz, az eredeti lüktetése háborítatlan, viszont mégis teljesen futurisztikusan szól a Megadeth előadásában. Ezért elsősorban Polandet illeti a dicséret, a gitáros hallhatóan lubickolt ebben a szellősebb témában. Amibe azért persze beleraktak egy kis Megadeth-zúzdát meg mustaine-i szövegi csavart, de a lényeg változatlan maradt (nem meglepő, hogy állítólag maga Dixon is imádta ezt a verziót). A zárás pedig újabb csúcspont a My Last Wordsszel, ahol a bontásos kezdésből újfent csodálatos ívvel kanyarítják ki az alaptémát. A főriff nem nélkülöz némi enyhén punkos lendületet sem amúgy korai Metallica-módra, az orosz rulettes szöveg meg száz százalékos Mustaine, aki egyébként az egész lemez talán legfogósabb énektémáit nyomja ebben a sodró lendületű, roppantul ragadós számban. A pattanásig feszített, nekikeseredetten agresszív zárás pedig az album számára is tökéletes finálé.

A Peace Sellst egyből óriási lelkesedéssel fogadta a kritika, Mustaine megelégedettségére rögtön a műfaj legobbjai közé sorolták őket. A listás sikerekre szintén nem lehetett panasz: az album a Billboard-lista 76. helyéig jutott, ami ekkoriban elképesztően jó eredménynek számított egy thrash-lemeztől (noha a tavasszal megjelent Master Of Puppets a 29. helyig vitte, így Dave bevallottan nem volt vele maradéktalanul elégedett). A címadó szám klipje még az MTV-n is elég jó fogadtatásra talált, így a műfaj első tulajdonképpeni kislemezsikere lett az Anthrax Madhouse-a után. Sőt, a csatornánál olyannyira rákattantak a dalra, hogy a basszustémát még az MTV News főcíméhez is átvették (pont egy hanggal rövidebb formában annál, mint amiért már jogdíjat kellett volna fizetniük). A zenekar a megjelenés előtt King Diamonddal turnézott az Egyesült Államokban, majd ősszel a Motörheaddel koncerteztek. Noha a két Dave remekül kijött egyik ikonjával, Lemmyvel, a menedzsmentek folyamatosan marakodtak különböző anyagi kérdések miatt: az utolsó állomásokon a Megadeth emiatt nem is vett végül részt.

A nagy lehetőség végül 1987 elején kopogtatott be a Megadeth ajtaján, ugyanis becsatlakozhattak Alice Cooper Constrictor turnéjába, amely évek óta az énekes első igazán nagy megmozdulásának számított, és egyben a korszak egyik meglepetéssikere is lett. Mustaine-ék komoly feltűnést keltettek a körúton, ám a zenekarral ekkorra – jelentős mértékben a Capitolnak és a lemez sikerének köszönhetően rájuk szakadt összegek révén – teljesen elszaladt a ló, drog- és alkoholfogyasztásuk olyan mértékeket öltött, ami még a sokat látott Alice-t is elképesztette. Mustaine: „Egy ideje már tartott a turné, amikor Alice-t aggasztani kezdte, amit művelünk. Nem tudom, hogy azért keresett meg éppen engem, mert az én viselkedésemet találta a legrosszabbnak, vagy csak látta, hogy én vagyok a zenekarvezető, így pedig a felelős is mindazért az őrületért, ami a Megadeth körül folyt. Mindenesetre egyik este a busza mellett megállított dumálni. Nem volt sem ellenséges, sem pedig leereszkedő, barátként kezelt. Azt mondta: végignézte és végigcsinálta már ezt az egészet, és higgyem el, hogy nem működik. Nem leszünk képesek tartani a tempót, és vagy kiégünk, vagy belehalunk. Meghallgattam, a megfelelő helyeken bólogattam, megköszöntem, hogy aggódik és támogat bennünket, aztán totálisan figyelmen kívül hagytam mindent, amit mondott. Túlságosan is tiszteltem ahhoz, hogy vitázni kezdjek vele, de egyrészt nem láttam be, hogy problémáink vannak, másrészt túl jól éreztem magam ahhoz, hogy átgondoljam a tanácsait. És ez tényleg ilyen egyszerű: ha valaki függő, az sosem figyel oda másokra."

Emellett, mint általában, a több pénzzel és több kábítószerrel egyre komolyabb nézeteltérések és összeütközések jártak. Mustaine: „Chris és Gar egy idő után egyre nyíltabban megkérdőjelezte az anyagi döntéseket. Kifogásolták, hogy mi többet keresünk náluk, és nem értették, miért nem osztjuk el egyenlően a pénzt. Valamiért nem voltak képesek felfogni a zeneipar egyik alaptételét: akkor tiéd a lóvé, ha te írod a dalokat. Ha nem írsz dalokat, csak úgy juthatsz komolyabb pénzekhez, ha valahogy közösen melózol a dalszerzővel, akár tárgyalásos alapon, akár manipulálva őt." Mindenesetre egyre feszültebb légkörű, de továbbra is rendkívül sikeres turnék következtek először Európában a Flotsam And Jetsammel, majd ismét Észak-Amerikában az Overkillékkel.

A Peace Sells... But Who's Buying? ekkorra vitán felül a korszak egyik legfontosabb, legnagyobb hatású metallemezévé vált. Az album a kortársakra és a következő generációkra egyaránt óriási benyomást tett, és Mustaine még egy nem várt rajongót is avathatott vele. „Az első Megadeth-lemezbe nem mélyedtem bele túlságosan, de amikor a Peace Sells... But Who's Buying? kijött, egyszerűen elsöpört", emlékezett vissza évekkel később Lars Ulrich. „Abszolút feküdt nekem az a vonal, és hosszú időre az lett a kedvenc albumom. Dave akkoriban gyakran játszott San Franciscóban, én pedig mindig megkerestem. Sokat piáltunk, drogoztunk és persze dumáltunk együtt... Azokban az években elég könnyen felülemelkedtünk a régi vitákon. Emlékszem, mennyire büszke voltam rá, hogy ilyen teljesítményt hozott ki magából." Cliff Burton tragikus halála egyébként Mustaine-t is rettenetesen megrázta, és némiképp meg is enyhítette a Metallica irányába. Így a rivalizálás ugyan megmaradt, de a Megadeth első korszakának olthatatlan gyűlölete némiképp lecsillapodott benne a volt kollégák iránt.

Az album a következő időszakban stabilan és komoly példányszámokban fogyott a boltokból, majd 1988 novemberében a Megadeth történetének első amerikai aranylemeze lett (a későbbi, még komolyabb sikerek farvizén pedig be is platinázódott). Alice Cooper figyelmeztetését ugyanakkor mindenképpen jó lett volna megszívlelni, ugyanis hiába a sikerek, a csapat a turnék végére teljesen szétzuhant. Hiába kerestek most már aránylag sok pénzt, Chris Poland olyan mélyre merült a heroin mocskában, ahonnan a jelek szerint nemigen volt visszaút, az ekkortájt a banda legsúlyosabb állapotú drogosának számító Samuelson pedig minden szempontból teljesen kimerült. Az utolsó cseppet az jelentette a pohárban, amikor Mustaine szerint a többiek már a zenekar felszerelései közül is képesek voltak pénzzé tenni ezt-azt, hogy cucchoz jussanak. A döntés elodázhatatlannak tűnt, és az utolsó koncertek után végül meg is született: Mustaine 1987 nyarán, egymástól függetlenül, de egyetlen hét leforgása alatt kirúgta a zenekarból Christ és Gart. A zenekar első komoly felállása és korszaka ezzel végérvényesen befejeződött. Dave: „Gar akkor a drogproblémái miatt már nem volt képes teljesíteni a zenekari kötelezettségeit, Chris pedig szerintem nem akart tovább a Megadethben játszani. Bár abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán valaha is őszintén nálunk vagy más heavymetal-zenekarban akart volna gitározni. Virtuóz volt, de a jazz érdekelte. Azonnal meglátta a lehetőséget, hogy valami nagy dolog részesévé válhat nálunk, de emiatt aztán végig konfliktusban élt önmagával is."

Mivel zenei egységként a korai Megadeth egészen különleges csapatnak számított a thrash-színtéren, természetesen a két Dave is tisztában volt vele, hogy nagyot kockáztat két társának eltávolításával. A dobosposzton végül Samuelson technikusa, Chuck Behler kötött ki, a szólógitáros pedig – szinte véletlenszerűen – Jeff Young lett. Ők azonban még azzal együtt sem váltak be hosszabb távon, hogy a következő album, az 1988 elején kiadott So Far, So Good... So What! egyébként – az említett Paul Lani által grundolt, korántsem tökéletes hangzást nem számítva – szintén kiválóan sikerült, rajta olyan Megadeth-alapklasszikusokkal, mint a Set The World Afire, az In My Darkest Hour vagy a Hook In Mouth. A zenekar megállíthatatlannak tűnt, ám a drogproblémák olyannyira elszabadultak, hogy a So Far-éra végén a két Dave-nek is meg kellett tisztulnia, hogy aztán Marty Friedmannel és Nick Menzával elkészítsék karrierjük egyetlen albumát, amely még a Peace Sellsnél is fontosabbá vált: az 1990-es Rust In Peace-t. De ez már egy másik történet.

Miután kikerültek a Megadeth soraiból, Poland és Samuelson már soha nem tudott visszakapaszkodni a színtér élvonalába. Előbbi először a legendás punkcsapatba, a Circle Jerksbe lépett be basszerként (!), majd valahogy sikerült megszabadulnia a herointól, és végül 1990-ben adta ki első szólóalbumát, a Return To Metalopolist. Az abszolút tízpontos anyag gitárszakmai körökben nagy kultkedvenccé vált, de nem lett sikeres, és ugyanígy befuccsolt Chris következő vállalkozása, a progos vonalon mozgó Damn The Machine zenekar is. Mustaine-ben egyébként olyannyira mély nyomokat hagytak a vele megélt konfliktusai, hogy a '88-as Megadeth-lemez Liar című dalát egyenesen Polandnek írta, ám valahol ő is tudta, hogy a gitárost nehéz pótolni – nem véletlen, hogy visszahozatalának lehetősége később több ízben is felmerült. Chris: „A távozásom nagyon csúnya körülmények között történt, és főleg anyagi okai voltak. Kicsit úgy éreztük, hogy Gart és engem otthagytak a szarban... Dave a későbbi években még kétszer vagy háromszor is vissza akart hívni a zenekarba, és az egyik alkalommal azt mondtam neki: abban az esetben, ha tényleg ahhoz mérten becsül meg Gart és engem, amennyivel hozzájárultunk a bandához, lehet róla szó. Megígérte, hogy így lesz, én pedig komolyan megfontoltam az ajánlatát. De akkoriban már szerződésben álltam az Enigma kiadóval, a menedzserem pedig azt kérdezte: biztos vissza akarsz menni, amikor épp most szabadultál meg a drogproblémáidtól? Nem inkább a saját zenédet játszanád? Én pedig átgondoltam, és azt mondtam magamnak: de igen. Utána ismét leültünk Dave-vel, aki állította, hogy Gart és engem is megbecsülne, de azért hozzátette, hogy Marty Friedman vállalná a gitárosi posztot. Én meg azt feleltem: akkor vegye be Martyt. Lehet, hogy ha igent mondok, most malibui házam lenne, és nem Glendale-ben szenvednék, de így legalább azt csinálok, amit én akarok, és senki sem szól bele, mit tehetek és mit nem."

A '90-es évek eleje óta kisebb klubbandákkal, session-melókkal elevickélő Chris Poland ténylegesen azóta egyszer bukkant fel a Megadeth környékén, amikor is a 2004-es The System Has Failed lemezt pakolta tele még egyedibbé vált, varázslatos szólóival. Ekkortájt sokan reménykedtek benne, hogy az együttműködés akár tartós is lehet, de mind ő, mind Mustaine azt mondták: hiába vannak ma már jóban, lobbanékony személyiségük tartósan nem jó kombináció, főleg nem gyógyult heroinistaként. Poland legutóbbi csapatában egyébként szintén ex-megás muzsikusokkal játszott, James Lomenzóval és Nick Menzával: utóbbit épp az OHM: színpadán érte idén tavasszal a végzetes szívinfarktus.

Gar Samuelson sorsa jóval tragikusabb, mint Polandé. A dobos sokkal nehezebben szabadult meg függőségeitől, mint a gitáros, és igazság szerint a mai napig nem tudni pontosan, mennyire volt tiszta, amikor a '90-es évek derekán először eljutott addig, hogy megpróbálkozzon a komoly visszatéréssel. A Fatal Opera nevű power/thrash-csapattal ebben az érában persze eleve esélytelenül indult, és a zenekar két, egyébként teljesen korrekt lemez után gyorsan szét is esett. Gar 1999. július 14-én, mindössze 41 éves korában, májkárosodás következtében elhunyt. Halála minden egykori zenésztársát megrázta, így Mustaine-t is, aki azóta több ízben is megemlékezett volt kollégájáról, méltatva Samuelson egyedi stílusát és képzettségét. „A Megadeth elsődlegesen mindig is a gitárokról szólt, én is ezért szerettem meg a zenekart, de Gar játékában volt valami jazzes érzés, főleg az első albumon: úgy fest, mindig csak egy hajszálon múlik, hogy nem siklik félre", fogalmazta meg Samuelson játékának különlegességét Chris Adler, a Lamb Of God dobosa, aki a Megadeth idei Dystopia lemezén is játszott. „Totál kaotikusan hozta magát ebben a jazzes stílusban, bár persze sokkal-sokkal gyorsabban nyomta az efféle témákat. A Peace Sells lemez totálisan megváltoztatta a játékszabályokat a hard rockban meg a metalban. A mai napig úgy gondolom, hogy a teljes heavy metal stílus bibliája az a lemez. Gar hatására kezdtem el én is szélesebb látókörrel gondolkodni, mert egyáltalán nem úgy játszott, mint a tipikus metaldobosok. Abban a korszakban nyilván ott volt még Lars és Louie Clemente is a Testamentből, szintén tök jó kétlábdobos témákkal, meg persze Dave Lombardo, aki elképesztően gyorsan is nyomta ezeket. De Gar volt az, aki igazán megkavarta a kását. Nagyon tetszett benne az is, hogy noha a gitárosokhoz képest végig a háttérben tevékenykedett, nem lehetett helyettesíteni. Nagyon egyéni hangzása volt a zenekaron belül is."

Minden idők legnépszerűbb Megadeth-felállása végül persze nem ez lett, hiszen a mainstream sikerek már Martyval és Nickkel érték a két Dave-et, viszont az első két album a mai napig különleges jelentőséggel bír a csapat pályáján, és ezzel ők is tisztában vannak. A Peace Sells... But Who's Buying? – és különösen a címadó szám – fontossága ennek megfelelően nem hangsúlyozható eléggé. Ellefson: „A Peace Sells basszusfutama kétségkívül a rocktörténelem egyik legjellegzetesebb basszustémája, ez biztos. A dal elsősorban persze a dallama miatt kiugró, de a hangzása is nagyon markáns. Ha Hendrixet hallod, nem egyedül őt hallod, hanem azt a megszólalást is, ahogy annak idején megörökítették a játékát, ez is hozzátartozik a karakteréhez. Ha hallasz egy Sabbath-dalt, arról is rögtön tudod, hogy Sabbath, mert felismered a felvételt. Szerintem a Peace Sells is ebbe a kategóriába tartozik, nem kizárólag a basszustéma, de az 1986-ban megalkotott hangzás miatt is. Szerintem önmagáért beszél, hogy az MTV News hosszú időn át főcímzeneként használta azt a basszusfutamot, így aztán vagy tíz éven át tudat alatt minden háztartásba befészkelte magát, és tényleg elképesztő, micsoda hatást gyakorolt az emberekre. Maga a nóta is nagyon jó persze, a basszusfutam pedig elég trükkös. Amikor odajönnek hozzám azzal emberek, hogy épp most kezdtek el basszusgitározni, és ez az első téma, amit meg akarnak tanulni, általában azt szoktam nekik mondani: kezdjék valami egyszerűbbel. A Peace Sellst nem könnyű eljátszani." Mustaine: „Sok szöveget már másképp írnék meg mai fejjel, de a Peace Sellsben már akkor is volt valami különleges. A hitről, a hiedelmeimről, a kormánnyal szembeni bizalmatlanságomról, a munkához való hozzáállásomról, a becsületemről meséltem benne. Az ÉN dalom volt."

És Mustaine mellett elég sokan érezték még úgy akkoriban, hogy a szám róluk szól. Az album ennek megfelelően egész kora egyik legfontosabb és legemblematikusabb, legtöbbet hivatkozott lemeze – és a Rust In Peace után bizonyára a banda legmaradandóbb teljesítménye is. Kihagyhatatlan.