Shock!

Valentin Szilvia: Sosem tagadtam, hogy indokolatlanul elfogultan szoktam szemlélni Dave Mustaine éppen aktuális lemezét, amit az éppen aktuális zenésztársakkal rögzített, de bizonyos idő elmúltával azért a helyén tudom kezelni azokat az albumokat is, amelyeket esetleg korábban túllelkesedtem. Érthető módon izgatottan vártam, mit hoz össze kedvenc vöröshajúm, ismét két új zenésztárssal, a rokonszenves Kiko Loureiróval és a Lamb Of God nem kevésbé rokonszenves Chris Adlerével (a másik Dave éppen a Metal Allegiance-formációval töltötte az idejét, így kevésbé vett részt a dalok megformálásában). Mielőtt belemerülnék az új lemez elemzésébe, mindenképpen hozzátenném, hogy a Super Colliderről a mai napig ugyanaz a véleményem, mint a megjelenés idején: a kritikában kiemelt dalok a mai napig kedvencek, és ma sem látom drámainak a végeredményt. Ám minden rajongásom ellenére, amint az első két dal kikerült a Dystopiáról, bizony húztam a számat, gyengének, ötlettelennek, illetve kimondottan jellegtelennek éreztem mindkettőt. A The Threat Is Real ugyan ígéretesen indul, de egy perc elteltével dögunalommá merevedik az egész, és Mustaine is szörnyen jellegtelenül mondókázik. A harmadikként megjelent címadó már felvillantott némi reményt, igaz, lehet, hogy csak azért oly rokonszenves, mert a Hangar 18 2016-os változatával állunk szemben. Mindenesetre itt szerepel az egyik olyan refrén a lemezről, amit napok múlva is garantáltan dúdolgatni fogsz.

Tehát az első három megismert szám fényében annyit tudtam leszűrni, hogy ugyan a szólók kimondottan ízlésesek, élettel telítettek, de a dalok mégsem tündökölnek olyan fénnyel, mint ahogy azt előzetesen beharangozták. Persze ne ítéljünk azonnal, annak idején az utolsó Judas Priest előzetesen kiszivárogtatott dalai sem jöttek annyira be, a lemez mégis megvett magának. Ám a Dystopiával mégsem így történt. Miután meghallgattam a teljes lemezt, továbbra sem éreztem revelációt: technikailag rendben lévőnek, de Dalok szempontjából üresnek éreztem a Dystopiát. Mindamellett bizonyos esetekben újra és újra meg kell adni az esélyt valaminek, hiszen sosem lehet tudni, hátha egyszer átkattan valami, és jön a megvilágosodás. Ezért a harmadik hallgatásnál már feltűnt, hogy a Poisonous Shadows valóban remek szerzemény, sőt, most, a sokadik alkalommal is úgy érzem, hogy magasan a legjobb az albumról. Igaz, jóval dallamosabb is a többinél, és ez a sötét, borongós, tipikusan mustaine-es hangulat kiemelkedik a darálósabb számok közül. Egyébként idővel aránylag a többi dallal is megbarátkoztam, mindegyikben akad egy-egy jó riff, gitárszóló meg főleg, igazából csak a Post American Worldöt érzem hosszabb távon is végtelenül gyengének és feleslegesnek.

Mustaine egyébként nem csak a Hangar 18-t idézi meg, több helyen csent saját magától (olykor máshonnan) témákat, tényleg nagyon a fiók aljáról összekapart dalhalmaznak tűnik a lemez, amit kicsit felturbóztak a stúdióban, így ANNYIRA kiemelkedőnek egyik számot sem érzem. A Dystopia borítékolhatóan sikerdal lesz, meg mondjuk a már említett Poisonous Shadows is megmarad a fejekben, a The Emperor szarkasztikusan vidám refrénje miatt lehet kedvencebb, a többi közül meg nagyjából bármelyik előfordulhat koncerten, belesimul majd a setlistbe, mert végül is mindegyik megadethes. Vagy másmilyenes, így például a Bullet To The Brain refrénjénél először azt hittem, a Panterától a This Love refrénjét keverték oda véletlenül. A mindenféle ide-oda felpakolt bónuszokról és feldolgozások közül a Foreign Policy és a Melt The Ice Away halálosan felesleges, a bónuszok közül a Look Who's Talking a The Conjuringot idézi, a Last Dying Wish félelmetesen semmitmondó és paneles, viszont a japánoknak szánt Me Hate You (már a címe is imádnivalóan találó) egész pofás, ebben akad egy tényleg kurvajó riff a szólórésznél, amúgy meg bizonyos részei a Kill 'Em All-korszakos Metallicát idézik, és hát tudjuk, kinek volt abban benne a keze ugye.

Ha már korábban szóba kerültek a szólók, Kiko is hallhatóan rengeteget tett hozzá játékával az összképhez, a gitárszólók hosszú évek óta nem tündököltek ennyire fénylőn a zenekarnál: még a skálázósabb témákat is roppant ízesen hozza a brazil srác, nem úgy, mint elődje, a jóképű droid, akit ugyan mindenhol kedveltünk, de köztudott, hogy soha nem lélekkel teli játékáról volt híres. Ha kitart ez a formáció még pár évig, netán egy következő lemezig, talán még jobban kibontakozhat Dave és Kiko közös munkája. Chris Adlert ellenben egyáltalán nem érzem csillogónak, sőt, kábé akárki a helyére ülhetett volna. Olybá tűnik, mintha a feldemózott, más által kitalált dobtémákat ütötte volna fel, és sajnos ugyanúgy semmi izgalom nincs a dobtémákban, mint ahogy Shawn Droveréiben sem volt. Nem baj, élőben majd jó lesz.

Így, jó pár átpörgetés után úgy érzem, vállalható, csak túl nyugis a Dystopia, sok kiemelkedő elem nincs rajta – a szólókon kívül. Persze korántsem vártam, hogy újradefiniálják a metalt, és nem is kezdek régenmindenjobbvoltozni, ám kicsit megjegyezhetőbb, karakteresebb, odabaszósabb dalokat elviseltem volna. De hát most ez jött ki Mustaine keze alól. Fene tudja, talán fel kellene idegesíteni valamivel legközelebb, dühből mindig jobb témákat írt, nem? (7)

Draveczki-Ury Ádám: Már leírtam párszor, de megint ide kívánkozik: a mai napig értetlenül állok a Super Collidert övező gyűlölködéssel szemben, aki pedig azt állítja, hogy a legutóbbi Megadeth-lemez a Riskkel állítható párhuzamba, az legalább egyiket biztosan nem hallotta a kettő közül. Vagy ha igen, és továbbra is rokonnak érzi őket, akkor töksüket. Mintha sokan elfelejtenék, hogy a Megadeth üzletileg legsikeresebb korszaka nem a méltán agyonhozsannázott Rust In Peace-hez vagy a még korábbi thrash/speed-alapművekhez, hanem a jóval melodikusabb, középutasabb Countdown To Extinction / Youthanasia / Cryptic Writings érához kötődik... Persze tény, hogy a Super Collider messze nem sikerült olyan jól, mint ezek, de stílusilag nem érzékeltem vészesen nagy kilengést vagy pláne váltást, simán csak a dallamosabb oldalukat domborították ki rajta. Meggyőződésem, hogy ha a Kingmakert hozzák ki róla első single-ként, rengetegen egy rossz szót sem szóltak volna arra a lemezre.

Azóta persze sok víz lefolyt a Tennessee-n, és a két Dave körül megint lecserélődött mindenki, ráadásul közben ugye majdnem összejött megint az a felállás is. Szerintem összességében jó, hogy végül nem így alakult, ugyanis ebben az esetben megugorhatatlan elvárások elé állították volna magukat egy új albummal, és a korábban hörögve martyésnicknélküleznemmegadethezők 99 százaléka gyűlölködő régenjobbvoltozásba váltott volna át. Márpedig a főhős talán kettyós, de biztosan nem buta: a Megadeth zeneiségéért elsősorban mindig – igen, 1990 és 1998 között is – felelős Dave Mustaine-nél jobban aligha tudja bárki is, hogy azok az idők örökre tovatűntek, és soha az életben nem fog tudni összerakni még egy olyan albumot, amely egy ligában focizik a Rusttal vagy a Countdownnal. Akkor meg minek tenné ki magát felesleges támadásoknak még emiatt is? Cseszegetik eleget amúgy is... Kiko Loureiróval és Chris Adlerrel ez egy ígéretes új fejezet, és mivel megint a zúzda oldalt domborították ki, a tábor jelentős része már csak emiatt is alapból jobban örül majd az új anyagnak, mint a Super Collidernek.

Mint a fentiekből is sejtheted, a Dystopia nem A LEGJOBB MEGADETH-LEMEZ A RUST IN PEACE ÓTA!, és arról sincs szó, hogy DAVE MUSTAINE VÉGRE FELTÁMADT!, mivel a csapat teljesen jó lemezeket csinált a 2004-es újraindulás óta is. Viszont közben Dave is öregszik, albumról albumra több lett nála is a töltelék, és mondjuk az utolsó három lemez hosszabb távon eléggé össze is folyt nálam, még azzal együtt is, hogy még a legutóbbi anyagon is szerepelt néhány állati erős dal. Az alapképlet pedig most sem változott drámaian, bár az utolsó két lemeznél összességében biztosan erősebb lett a Dystopia, az Endgame-mel – amire anno egy ponttal biztosan többet adtam a kelleténél – meg nagyjából fej-fej mellett halad most nálam. Vagyis akad rajta pár bazierős téma, meg pár alapjáratosabb is. Viszont végig nagyon komoly zenélés megy rajta, és száz százalékos Megadeth a végeredmény, szóval rajongóként igazából nincs okom panaszra.

Az egész ideális esetben mindig több a részletek összességénél, és ez a mondás jelen esetben is tökéletesen megáll. Az elsőként nyilvánosságra hozott Fatal Illusion őszintén szólva egyáltalán nem győzött meg, a második The Threat Is Real is csak egy fokkal jobban, és egészen a harmadikként bedobott címadóig kellett várni, hogy végre elégedetten elvigyorodjak. A komplett Dystopiába simulva azonban az első két dallal is megbarátkoztam, sőt, a jól ismert '92-es Pantera-riffet kissé módosítva csatasorba állító Threat még nyitóként is határozottan impozáns. Viszont a csúcspontot a Hangar 18-esen megadallamos, csodaszépen ízes gitárdallamokkal operáló címadó mellett így sem ez jelenti számomra, hanem az olyan témák, mint a csipegetős riffelést, állati ragadós kórust felvillantó Death From Within, a rendes játékidőt záró, egyszerre gonosz és óriási dallamokkal ellátott The Emperor, illetve a hatperces Poisonous Shadows, amely pusztán zeneileg simán az anyag legerősebbje. Kifejtősen finom intrójával és zongorás outrójával, döngölős riffjeivel és sejtelmes-beteges hangulatával, tokkal-vonóval együtt nagyon bejön. De az instru Conquer Or Die is nagyon ott van, és az ember az album dinamikája, erőteljessége miatt még a korrekt, de izgalommentes stílusgyakorlatok, illetve az egyértelmű ön-nyúlások felett is jótékonyan szemet huny (előbbiek legnyilvánvalóbb példánya a Post American World, utóbbiak közül pedig továbbra is a Fatal Illusionben felbukkanó Killing-idézet a legfülbeötlőbb). Viszont kifejezetten elférne a lemezen még legalább egy olyasféle nagyon fogós, elsőre robbanó bomba is, mint a Kick The Chair, a Sleepwalker vagy az említett Kingmaker, ezt a sokadik hallgatás után is tartom.

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, nem akarok ledegradálni senkit, hiszen a Megadethben mindig is a műfaj krémjébe tartozó arcok zenéltek, Kiko Loureiro azonban tényleg garantáltan a legízesebben, legvirtuózabban játszó szólógitáros itt Marty óta (Al Pitrellit most nem számítom ide, hiszen eleve a szétesés idején került be hozzájuk, nem illett a bandába, és nem is igazán tudott megfelelően kibontakozni azon a bizonyos egy lemezen). Túlzás nélkül gyönyörűen szólózik, és ugyan ő sem annyira átütően jellegzetes, mint Friedman, de ahogy mondjuk a The Emperorban gitározik, az már önmagában több, mint amit Glen Drover meg Chris Broderick valaha is képes lett volna letenni az asztalra ebben a formában. Chris Adler képességeit szintén aligha kell bárkinek bemutatni, bár ő érzésem szerint kénytelen volt betörni Dave mellett, vagy csak nem akart/nem mert ellentmondani nagy bálványának. Szó se róla, baromi jól játszik, de olyannyira jellegzetes saját stílusa némileg kevésbé üt át az albumon, mint amennyire arcbamászó a Lamb Of Godban vagy akár a legutóbbi Protest The Herón. A lemez hangzás tekintetében is elég komoly, túlzás nélkül az egyik legjobban megdörrenő Megadeth-album készült most el.

A The System Has Failed és a United Abominations szerintem egyértelműen jobb lemezek voltak ennél, így még Megadeth-szinten sem az évszázad albuma a 2016-os nekifutás, de nem is kell, hogy az legyen: Dave idén már 55 éves lesz, szóval az a hülye, aki világmegváltást vár tőle. Kettes Rust vagy kettes Countdown tehát nem született, és ha Big Four-példával kellene érzékeltetnem a lényeget, inkább Repentless a Dystopia, mintsem Worship Music, ha érted, mire gondolok. De kaptunk egy jól hallgatható, professzionális módon megírt és összerakott lemezt a csapattól, amely ezúttal a súlyosabb végéről fogja meg a dolgokat, és ez jól is áll neki. Magasabb pontszámot egyelőre nem érzek indokoltnak, de szívesen hallgatom a lemezt, és garantáltan sokat is pörgetem majd a következő hónapokban. (8)

Bertli Zoli: Rust In Peace. Ezt csak azért vetem ide mindjárt kezdésként, mert úgyis előkerül minden egyes megnyilatkozásban, ami a Megadeth kapcsán születik, így aztán jó túlesni rajta mielőbb. Akár fanatikusok, akár fanyalgók – és ezek kombinációja – vitatják meg az aktuálisan új MegaDave & Co.-termék színvonalát, nem mehet ki másra, mint arra, hogy Mustaine tud-e még énekelni (ez persze szigorúan a Dave-féle galaxisban értendő), és az aktuális gitáros mennyire jut közel a Marty Friedman által teremtett dallamvilághoz. Én magam azon rajongók közé tartozom, akik minden vicces bohókásságuk ellenére isszák Dave szavait, képesek szétlibabőrözni magukat egyetlen jól elhelyezett, megszaggatott riffjén, de azért tudnak józan tisztelettel is közelíteni a banda zenei életművéhez.

Nálam az újkori Megadeth-időszámítás az Endgame-mel kezdődik, mi tagadás, a mai napig tízpontos lelkesedéssel tudom hallgatni a 2009-es albumot, annyira eltaláltak ott mindent arányok, sebesség, lendület, dallamok és gitározás terén. Aztán a Th1rt3en és a Super Collider visszarántott a United Abominations korszakának légüres terébe, és tét nélkül vártam, hogy idén mivel rukkol elő a vöröshajú félisten. Emlékszem, az előzetesen kiadott Fatal Illusionre hümmögtem egy kicsit, aztán egykedvűen folytattam akkori munkámat, szerkesztőségen belül köpködtünk rá egy kicsit, minden ment tovább. (De ahogy döng Ellefson bőgője, az mesteri!) A The Threat Is Real hallatán már tán meg is álltam egy picit, mert a kezdőriffben van egy kis korai szellem, bár ezt nem mellesleg már elsütötték pepitában az 1,320 vagy This Day We Fight! számokban is. Ez persze nem a legnagyobb tragédia, de az már inkább homlokráncolásra adott okot, hogy a verzék, ötletek, átkötések valahogy nem adtak ki egy rendes, egész dalt, kicsit hányavetinek tűnt a darab. Mára hozzászoktam, egész jól elhallgatom. Harmadiknak jött a második, azaz a teljes lemez második száma, a címadó Dystopia. Egyből szerettem a barátságos vezérriffet, a dallamos éneket, a közbedobott, éneklő szólókat, és igen, el is mosolyodtam. Mikroközösségünk is elégedettebb lett.

A három dalból rögtön két megfigyelést lehet tenni: az egyik – és ez az egész albumra is érvényes –, hogy a számok erősen fiókszagúak/-illatúak, kinek hogy, azaz nem kizárt, hogy színtisztán régi, elfeledett/kidobott/nem használt, próbákon túlhasznált/használhatatlan, vagy bármi okból félretett ötletekből épültek fel. A másik pedig, hogy sok az önmerítés, ha finom fogalmazunk, prosztóbban kifejezve pedig számos önlopás vagy önismétlés hallható a szerzeményekben. A már nevezett Dystopia lehetne Hangar 19, a szerkezete nagyon nagy mértékben illeszkedik a 18-as megaslágerhez, ugyanúgy dúdolható riffel operál az első felében, csinos kis szólókkal, majd egy csapásra átvált a közepétől amolyan megcsipkedett, szaggatott ritmusozásra, és szólókkal cseng le. Mustaine nem sokat variált jól bevált sémáin, van, ahol hangról hangra ugyanazt figurázza a gitár nyakán, mint az Ashes In Your Mouthban vagy a Holy Warsban. Viszont mégis az az érzésem, hogy némileg csiszoltabban, több precizitással teszi, és nem érdekel, ha szoftveresen netán rá is segítettek erre.

Ugyanakkor mindenképpen a Dystopia erényei közé kívánkozik, hogy a fióktervezés mellett többnyire jól sikerült összeollózni a dalokat. Igazi, semmitmondó töltelék nincsen a lemezen, hacsak nem tekintem annak a Post American Worldöt, az a leglaposabb darab, nem nagyon találok benne fogódzót. Illetve... de nem. A legkomolyabban kidolgozott dal pedig a Poisonous Shadows. Ez az a szám, amelynek kapcsán Dave többször méltatta a szimfonikus betétek szerepét, a zongora jelenlétét is. Nem rosszak, engem viszont annyira nem vág hanyatt, mégiscsak színező szerepe van ezeknek a megoldásoknak, nem a klasszikus hangszerek kapnak főszerepet, naná, de legalább Kiko Loureiro komolyzenei képzettsége is teret nyerhetett. A The Emperor kissé kilóg a lemezről, olyan punkos téma, mintha valami feldolgozás lenne. A refrénje ugyanakkor egyből belemászik a memóriába, szóval aljas kis dal, azt pedig, hogy „you prick", senki nem tudja olyan fröcsögéssel a mikrofonba köpni, mint Dave. A szólója is tetszik, egy mustaine-i egyszerűségű mintát penget végig, de szuper módon adja ki. A Fear-féle Foreign Policy feldolgozása meg néha tetszik, néha nem, most inkább nem, nyilván ez is punkosan rohan, de eléggé elkapkodott.

Ha már az imént az új srácot említettem: Kiko pazar gitáros, nagyon szeretem a szólólemezeit is, ám Mustaine oldalán nem arra a zenei világra kell számítani, mint amit önálló produkcióiban megmutatott. Tényleg nagyszerű tehetség, ám tudásának csak egy szeletét tárja fel a Megadethben, de igaz, ezért a tudásért gitárosok serege adná oda a fél karját. Hallhatóan tudja, mit és miként kell játszania, hogy az megmaradjon Kikónak, ne süssön róla, hogy Friedman cipőjébe kellett lépnie, még ha örökké hozzá is fognak mérni mindenkit. Nekem tetszik, amit alkotott, csak kicsit több karcosságot kérek tőle legközelebb. A Conquer Or Die című tételben megmutatja klasszikus gitárosi oldalát is, amely egy észrevétlenül instrumentális, kellően borongós világú, jól felépített szám. A másik új belépővel kapcsolatban már több a kérdőjel. Emberileg, alkatilag rokonszenvezem Chris Adlerrel, de a Dystopián nem mutatkozik meg az a zenei többlet, amit esetleg az ember várna, és most nem arra gondolok, hogy Weckl-szintű breakeket mutasson be, vagy szünet nélkül cséphadarjon. Szimplán teszi a dolgát, sokat használja a lábgépeit, korszerűen, de hallható extrák nélkül adja a ritmust. Korrekten, ha úgy tetszik.

Alapvető gondom a lemezzel, hogy nincsen, de nem is, inkább úgy fogalmazok, kevésbé hangsúlyos rajta az olyasféle, csakis Mustaine-re jellemző riffelés, ami egyszerre sodor el, csavarja le a fejem és varázsol el már önmagában is. Ahogy szaggatva sorjáznak a hangok, nyakatekerten, mégis magától értetődően hömpölyögnek a ritmustémák. Egy aprócska példa: a fentebb szóba hozott címadó számban elég megfigyelni, amint megy a dallamos ritmus, szépen lehet dúdolni, de két éneksor között, belekarcol a ritmusozásba az a mély fekvésű riff, pár ütem erejéig... Kész, kilóra megvesz! Ez kéne nekem mindvégig, ilyen volt rakásra a Hook In Mouthban, a Set The World Afire-ben, a Wake Up Deadben, sorolja még? Amitől Mustaine az, aki. Vagy a másik oldala, a lebegős, elszállós, nyávogós, azt-se-tudom-hogy-jött-ki-ez-a-dallam stílusú megoldások, á la Symphony Of Destruction refrénje, Angry Again... Nagy idők! A hangzás nem okoz nagy meglepetést, különösebb kilengések nélküli, kissé – képzavarral élve – „arctalan" a hangkép. Minden a helyén van, tán a cinek, tamok és a pergő cseppet halkabbak a kelleténél, de lehet, a hangminta-sablon volt ilyen (cinizmus). A borító nem rossz, Brent Elliott White munkája, aki a Triviumnak készített már egy halom grafikát, de többek közt a Taking Dawn (R.I.P.) és a Death Angel is az ügyfelei közé tartoznak.

Összességében véve ez egy egészen jó kis lemez lett, minden hisztim és fanyalgásom ellenére. Ezek is azért vannak, mert kedvenc zenekarommal szemben a szokásosnál is magasabb elvárásokat támasztok, még akkor is, ha tisztában vagyok az örökséggel és a korszellemmel is. Régi kapcsolatunkra való tekintettel megajánlok egy baráti nyolcast. (8)

Danev György: Nem először fordul elő, hogy Dave Mustaine jelentős fiaskót követően kénytelen feltápászkodni a földről. A vörös riffmester a legutóbbi, Super Collider című albummal kísértetiesen hasonló csapdába esett, mint anno a Risk és a The World Needs A Hero lemezekkel, ami persze hasonló következményekkel is járt. A fél zenekar lelécelt mellőle, majd néhány hónap sumákolást követően jöttek a megváltóként beállított új fiúk, aztán elindult a tipikus Mustaine-PR, a friss vér egekig magasztalása, a korábbi társak pellengérre állítása. Persze, a nagy fogadkozások sem maradhattak el, de ezen már meg sem lepődik a sokat látott Mega-fan.

Ám az is benne van ilyenkor a pakliban, hogy Mustaine tényleg összeszedi magát. A fickó van annyira jó dalszerző, hogy hajmeresztő sajtós ámokfutások nélkül, kizárólag az új album alapján is el tudná hitetni velünk, hogy 25-30 millió eladott lemez után sem szunnyad benne a tűz, és tud ő még klasszishoz méltó teljesítményt nyújtani. A Dystopián egyértelműen hallani, hogy dolgozott benne a bizonyítási vágy, miközben formálódtak a témák a keze alatt. A lemeznek van fazonja, nem úgy, mint sehová sem tartó elődjének. Persze, azért spontaneitástól vibráló, mágikus mesterműre senki ne számítson, végtelenül kimért, tervezőasztalon született alkotásról beszélünk, ahol pont annyi Rust In Peace-áthallás található, amennyi ahhoz kell, hogy az korai korszak hívei elégedetten dőljenek hátra, és nyilván a Countdown/Youthanasia-érák kerekre csiszolt dallamossága is olyan mértékben köszön vissza, hogy a csapat kommerszebb éráját preferálók is örülhessenek. Nagy meglepetések tehát nincsenek, a Dystopia kábé azt a szerepet tölti most be, mint a The System Has Failed anno, a 2000-es évek közepén.

Noha sokat még nem hallgattam a lemezt, máris több kedvencet meg tudok nevezni róla, és ez jó jel a jövőre nézve. A The Threat s Real RIP-es húzása több mint meggyőző, ahogy a címadó tétel higgadt, a '90-es évek elejének megás érzésvilágát felvető percei is pofásak. A Death From Within is karakán darab, de csettinteni leginkább az album epikus felépítésű témái hallatán tudok. Az ilyen jellegű dalok eddig nem tartoztak Dave erősségei közé, most azonban sikerült e téren is maradandót alkotnia a Poisonous Shadowsszal, amit kiválóan vezet le az instrumentális Conquer Or Die azzal a briliáns flamenco-szösszenettel Kiko Loureirótól. Jópofa a kissé High Speed Dirt-módon felszabadult refrénnel megáldott The Emperor is, a zavarosabb Bullet To The Brainnel viszont még nem tudom, hányadán állok. A Fatal Illusiont sem érzem százasnak, a két feldolgozás pedig tényleg csak foglalja a helyet, nehezen értelmezhető az integritásuk ebben a környezetben. Az új srácokról csak annyit, hogy Kiko természetesen veszettül jól gitározik, ugyanolyan jól, mint közvetlen elődei, Marty Friedmant azonban ő sem képes feledtetni. Chris Adler ugyancsak hozza, amit kell, precízen, feszesen, meg minden, hozsannázni azonban őt sem kell.

Kíváncsi leszek, a következő hetekben mennyire képes majd megragadni ez a lemez a lejátszóban, egyelőre kellemes meglepetésnek tűnik. Óvatos nyolcas, de még erősödhet picit. (8)

Pálinkás Vince: Érdekes dolog ez a Megadethtel. Hiszen bár szerkesztőségünkben is gyakran megmosolygjuk a kedvencüket is érzelmi alapon túlságosan kisajátító rajongótípust, Mustaine-ék esetében tökéletesen érvényesül a „minden szentnek maga felé hajlik a keze"-elv. Van ugyanis pár törzskönyvezett rajongónk házon belül, akik még Electra Mustaine vonásait is aszerint elemzik, mennyi van belőle az apjából (szerencsére első blikkre kevés), nem is beszélve az életmű oda-vissza kívülről ismeretéről és az erről való, késhegyre menő vitázásig, különös tekintettel a klasszikus korszakra. Ilyen társaságban kellemes dolog kibicnek lenni, elvégre soha semmi komoly kötődésem nem volt a Megadeth-hez, sőt, egy időben – és ez egybeesik a fénykorral – baromira nem is érdekeltek. Ennek kizárólagos oka maga Dave mester hangja volt, mert a zenére tényleg soha senki nem mondhatta, hogy nem prémium kategóriás metal. Aztán valahogy az újabb korszakuk elkapott, a Systemtől az Endgame-ig csont nélkül bekajáltam az aktuális dolgokat, sőt, ezeket a mai napig jobban csípem, mint a szanaszét szopkodott klasszikus felállás által összehozottakat, leszámítva persze a Rust In Peace-t, amire amúgy összességében ez az új anyag is emlékeztet.

Leszögezem tehát: szerintem a Dystopia akkor se lehetett volna jobb, ha összejön a reunion Friedmannel és Menzával. Menza amúgy is maximum élőben lett volna érdekes, mert utódai sem voltak fakezűek a stúdióban, ami pedig Martyt illeti, nyilván szét tudta volna szólózni az előre megírt dalokat szana, de szerintem az ő rajongói jobban járnak a tényleg szívvel-lélekkel elkészített szólólemezekkel, mint egy ilyen, számára vélhetőleg ujjgyakorlatnak számító sessionmunkával, amit lehet, hogy élvezett volna, de nyilván csak a nosztalgia miatt. Akkor már tényleg jobb egy ifjú – 43 éves – titán, akinek megtiszteltetés, elismerés, előrelépés és szintugrás itt játszani. Aki szereti az Angrát (mint én is), biztosan széles mosollyal az arcán hallgatja majd a tényleg nagyon sok, tényleg remek szólót, amelyek terén Kiko Louriero vélhetőleg szabad kezet kapott (nagy szerencse, hogy nem magyar srác került ide, hiszen a brazil kommentelők minden bizonnyal örülnek honfitársuk sikerének), sőt, még egy instru szösszenetben is villoghat egy sort.

A dalok Megadeth-eszenciaként jellemezhetők, ráadásul az egész lemezt összefogja egy laza koncepció, hozzáteszem, utópia- és disztópia-rajongóként nekem az is nagyon tetszik. Tehát fél füllel, a szövegeket is figyelve fel-felvillan a nyilván Mustaine konteókra is hajlamos paranoiájából táplálkozó történet egy-egy pillanata, de a hozzá szerzett zenével együtt mindez tök jól működik. Még a keleties intró sem hat ízléstelennek, pláne, hogy nyilván rég kitalálták. Profi, élvezetes, szórakoztató, ugyanakkor igényes, sok zenei finomságot rejtő (és nagyon fontos: helyén kezelendő!) power/thrash a 2016-os évre. (8)

Polgár Tamás: Bár életem egyik legelső meghatározó koncertélménye a klasszikus felállású Megadeth 1997-es PeCsa-bulija volt, és a Rust – Countdown – Youthanasia triótól a mai napig erekc előtörnek belőlem megboldogult gimis éveim legszebb emlékei, bevallom, a rövid hiátus, majd újjáalakulás után, de legkésőbb valahol az Endgame környékén eléggé elhidegült a viszonyunk. Nem állítom, hogy nem hallgattam meg olykor szívesen az azóta megjelent lemezeket, akadtak mindegyiken jobb pillanatok, de összességében nehezemre esne, ha igazi csúcspontot kellene bármelyikről kiemelni. Ugyanez igaz a koncertjeikre is: aránylag sokszor láttam őket különböző felállásokban Magyarországon és külföldön egyaránt az utóbbi bő másfél évtizedben, de ezek közül egyiket sem tartom utólag igazán emlékezetesnek. Ennek egyik oka – amellett, hogy az utóbbi lemezeik határozottan kaptafának tűnnek –, hogy nagyon belefáradtam Dave barátunk folyamatos megmondásaiba. Oké, aláírom, egy bizonyos szintig és ideig mindez szórakoztató, de ez a mindent megideologizáló stílus nekem már inkább lehangoló és fárasztó. Éppen ezért egyfelől nem voltak különösebb elvárásaim a Dystopiával szemben (nem is ültem tűkön, hogy minél hamarabb hallhassam a lemezt, különösen, miután a viszonylag langyos beharangozókat meghallgattam), és teljesen el is engedtem a fülem mellett Dave legújabb világmegváltó és önigazoló gondolatait a Marty és Nick körüli nevetséges hercehurca kapcsán (lást még Ozzy vs. Bill Ward és Guns-reunion). Azt sem gondoltam, hogy önmagában Kiko Loureiro és Chris Adler bármire is garanciát jelentene, mert ugye jó dalok nélkül semmit nem érne a részvételük. E távolságtartó hozzáállásomnak ugyanakkor meglett az a pozitív hozadéka, hogy óriási elvárások nélkül hallgattam végig egyben a lemezt, és azt kell mondjam, kifejezetten kellemesen csalódtam. Messze eltúlzottnak érzem a RIP-párhuzamokat, de ezzel együtt is jó hallgatnivaló a Dystopia.

Nyilván örülök, hogy ezúttal a riffközpontúbb, oldszkúlabb vonal kerül előtérbe, még ha ez sok esetben reciklálást is eredményezett. Nem gondolnám, hogy ehhez Dave-nek különösen meg kellett volna erőltetnie magát, mert – ha jóindulatú vagyok – alighanem ösztönösen jönnek belőle ezek a témák. Ennek megfelelően nem érzek izzadságszagot, és a dalok legtöbbje kifejezetten erősre, agyasra sikeredett. Különösen tetszetős például a Hangacímadó és a Death From Within, de a zeneileg talán legizgalmasabb megoldásokat felsorakoztató Poisonous Shadows is nagyon jó volna, csak ehhez sajnos tényleg kellene egy rendes énekes. Szerencsére igazi tölteléknóta nincs az albumon, egységesen magas a színvonal. Aláírom, hogy Loureiro jókat szólózik, de azért a hangzatos felkonferáláshoz képest hanyatt nem estem tőle, s bár kétségtelenül markánsabb a sílusa, mint mondjuk Chris Brodericknek, hosszabb távon azért nem annyira nagy karakter, mint Friedman (és nem csak azért, mert régen minden jobb volt). Chris Adler pedig Chris Adler, még ha nem is használták ki teljes mértékben a fickó adottságait.

Nagyon kevés zenekart tudnék mondani, akik képesek harminc vagy még több év után is minden alkalommal egységesen erős, egyben változatos és izgalmas mesterműveket készíteni – mint mondjuk az ebből a szempontból utolérhetetlen Rush teszi –, így nem is volna igazságos bárkitől is elvárni ezt. Ha tehát a helyén próbálom kezelni MegaDave legújabb produkcióját, akkor az elmúlt húsz év diszkográfiáján belül feltétlenül az erősebbek közé sorolnám a Dystopiát. Klasszikusnak semmiképp nem tartom, de élvezetesnek és jól összerakottnak simán. (8)