Shock!

Kívülről nézve valóban viccesnek vagy furcsának tűnhet 2013-ban izgatottan várni egy újabb Megadeth lemezt, de az a helyzet, hogy hiába csinált Dave Mustaine hülyét magából a mögötte álló elég sok évben, valamiért mégis szerethető figura maradt. Aki pedig ismeri a zenekart, tökéletesen tisztában lehet azzal, hogy így ötven körül nem fogják már megváltani a világot, és alapműveket sem fognak letenni már az asztalra - mindez megvolt egy-két dekáddal ezelőtt -, továbbá döbbenetes újításokat sem fognak bevezetni, így például egészen biztosan nem lesz Megadeth mixed by Skrillex (vagy helyettesítsd be bármilyen most futó popzenei trenddel). Amit várhatunk tőlük, azt nevezhetjük akár Megadeth esszenciának is, hiszen bármelyik korszakukhoz is nyúlnak vissza, abból nagy eséllyel képesek úgy építkezni, hogy 2013-ban is vállalható és szerethető lemezt készítsenek. Hozzá kell tenni, az előzetes híreknek most sem kellett nagyon hinni: Mustaine szerint nagyon súlyos dalokat írtak, David Ellefson viszont a Countdown To Extinction érát emlegette, ám a forgatókönyvnek megfelelően egyiküknek sem lett igaza. Viszont azon sarkos rajongói véleményözön sem állja meg a helyét, amely szerint „az új lemez szar."

Annak ellenére, hogy a Super Collider vegyesfelvágott, inkább a zenekar Cryptic Writings-féle slágeres, rádióbarát korszaka ül áttetsző árnyként a dalok felett, mintsem az előző pár anyag energikusabb, thrashesebb vonala, noha néhány dalban nem fukarkodtak a zúzós riffekkel sem. Ezt speciel cseppet sem bánom, mert egy harmadik-negyedik, nagyjából egyforma hangulatú lemez azért már az én relatíve elfogult ízlésemnek is sok lett volna.

A megjelenés előtt a nyitó két dalt már kiszivárogtatta a zenekar – ugyan megértem az okokat, de kezdem néha nem szeretni az ilyen ízelítőket, elrontják az első találkozás örömét –, így a Kingmaker és a Super Collider túl sok meglepetést még nem okozott. Előbbi lendületes 'deth-témák halmaza többkörös gitárszólókkal, elég erősen felismerhető Children Of The Grave-ízzel. Utóbbiban már arcon csapott a refrénnél az ezt már hallottam valahol-érzés, és ha pontosan ugyanezt nem, ám azért a Cryptic / Youthanasia korszakban hasonló dallamokat már hallhattunk Dave Mustaine-től. Itt egyébként már elég jól lehet érezni azt a különös, furcsán szomorkás hangulatot, ami néhány számban a háttérben ott lappang.

A Burn! azonnal megvett magának, noha ezt a zakatoló riffelést is egészen biztosan recirkulálták, de a „Burn, baby burn... 'cause it feels so good..." kezdetű refrénnel együtt a gitártémák egészen más fekvést adnak a gyereknek. Meg fogod adni magad azonnal, mert nem lehet nem szeretni. A Built For War thrashesebb, ezzel együtt felejthetőbb is, hasonlót írtak legalább egy tucatot már korábban, és ez a jellegtelenség egészen a közepénél megbúvó óóó-zós részig kitart. Az ilyesmitől egyébként alapesetben kiütést szoktam kapni, de itt kimondottan libabőröztetően lélekemelőre sikerült, és tényleg elmondható, hogy újdonságot hallhatunk Mustaine-éktől. Az Off The Edge sem a lemez húzódala: egészen jópofa friedmanes villantással kezdődik, majd átlagosan folytatódik, és valahogy végig az az érzésem, mintha ezt a témát valami húsz évvel ezelőtti elfeledett demóról halászták volna elő. Innentől kezdve viszont felfelé ível (nagyrészt) a Super Collider csillaga.

A Dance In The Rain minden szempontból tízpontos, már az hátborzongató, ahogy néhány cselló(?)vonást követően Mustaine szövegelni kezd, amibe később hegedű (?) is beúszik. Mesteren építkezik a szám, ráadásul a refrén nemcsak fogós, de megpendít bizonyos keserédes érzelmi húrokat is, annak ellenére, hogy Dave itt visszavált Donald kacsába. David Draimant (Disturbed, Device) sem tolták előtérbe, a Rust In Peace-hangulatú beindulós, kifejezetten vérpezsdítő rész utolsó harmadában lehet hallani. Remélem, lesznek olyan bátrak, hogy valamikor mindezt színpadra vigyék. Kart kartba öltve sétál mindez a következő Beginning Of Sorrow-val, ami egyben a lemez legfogósabb refrénjét is rejti, olyannyira, hogy teljesen lehetetlen helyzetekben kezdtem dúdolgatni magamban a Beginning of sorrow / There will be no tomorrow sorokat. A főtéma hallatán meg folyamatosan ott settenkedik a fülemben Peter Wichers (ex-Soilwork) sajátos játéka. A The Blackest Crow-ban hallható bendzsó (illetve egy hathúros gitár, amit bendzsótestre építettek) és slide gitár is újszerűnek mondható náluk, az pedig talán nem is akkora baj, hogy Willie Nelsont mégsem sikerült megcsípniük egy vendégszereplésre, mert nem lett túl emlékezetes ez a pár perc.

Draiman még egy dalban szerepel, ez pedig a Forget To Remember, amit akár a The Cult-féle Rain és a Billy Idol-féle White Wedding szerelemgyerekének is elkeresztelhetnénk, simán rá lehet énekelni, hogy here comes the rain vagy hey little sister, what have you done?, amin azért összes rajongásom ellenére szívből röhögtem. Végül is jól áll a Megadethnek a hajmetal is, csak hát Mustaine-nek közel nincs olyan hangja, mint Ian Astburynek vagy Billy Idolnak... A bluesos, hard rockos indítású Don't Turn Your Back is ezt a csapást követi, itt talán olyan érzésed is támadhat, hogy végleg visszakúsztak a '80-as évekbe, de amint beindul, kiköszörülik a csorbát, és a lemez egyik, gőzmozdonyszerű húzódalát ismerheted meg (noha a Shawn Drovertől megszokott módon sajnos a dobtémák meglehetősen fakók). A záró Thin Lizzy feldolgozással sok vizet nem zavarnak, beálltak a sorba a Sodom, a Helloween, a Dublin Death Patrol, Jorn és a többiek után, és ugyan hihetetlenül vidám és szeretnivaló, amint Mustaine a Stone cold sober and stone cold sweat / Running down the back of my neck sorokat önmagához képest teljesen újszerű formában kiabálja, azon kívül, hogy megadethesítették a dalt, sokat nem tettek hozzá, de nincs is ezzel semmi baj.

A 3D borítós (igazából csak a régi dimenziós, kacsintós pénztárcákra hajazó) bónuszos kiadványon még két szám található: az All I Want teljesen felejtős, se hús, se hal szerzemény, az A House Divided pedig inkább a trombita és az általa keltett mariachi-szerű hangulat miatt érdekes, amit Bob Findleynek köszönhetünk. Ez egy fokkal hallgathatóbb, ám sajnos szintén nem túl jó darab, bár a szólók legalább felkeltették a figyelmemet.

Ugyan igyekeztem sokat pörgetni a Super Collidert, az agyonhallgatásig egyelőre nem jutottam el, és még addig sem, hogy kiválogassam a kedvenc Chris Broderick szólókat. Chris hozza a már „megszokott" formáját, teljesen jól eljátszik mindent. A hangzást a zenéhez illően puhábbra formálták, és nagyon örülök, hogy Ellefson bőgőjét nem egyszer tényleg hangsúlyosra keverték. Arról meg lehet vitatkozni, hogy a frontborító nevetségesen gagyi vagy őrületesen szuggesztív és ötletes (az említett kacsintós pénztárcás változat jópofa), de inkább maradjunk annyiban, hogy nem ebből lesz az év pólómintája. A dalokat szerencsére nem kellett magamra kényszerítenem, és ugyan fogalmam sincs róla, egy-két év múlva miképp viszonyulok majd a Super Colliderhez, azt azért tudom, hogy ami most rokonszenves róla, azt szeretni fogom később is.

Ha te sem az évtized meglepetését várod a Megadeth-től ennyi év után, rövid barátkozás után kedvelni fogod az új lemezt (vagy egyes részeit), de azt is el tudom fogadni, ha valaki túl kuszának és lágynak tartja a lemezt, és nem sorolja majd fel az év végi listáján felsorolni. Én meg azt a hibát nem szeretném elkövetni, mint amikor a Risket olyan ügyesen és feleslegesen felpontoztam, így maradjunk annyiban, hogy a Super Collider egy hm... kellemes nyolcas.