Talán nem túlzás állítani: ezt az albumot várja körömrágva, vekkerét lesve az a nemzedék, amelynek a hetvenes-nyolcvanas években már köze volt a metalhoz és azóta is élete szerves részének tekinti az akkoriban magába szívott értékeket. De szintúgy várják a fiatalabb fémarcok, akik tudatában vannak annak, hogy modernkori kedvenceik annak idején kiktől tanulták a mesterséget.
Nagyon sok múlik ezen az albumon. Ezzel alighanem Rob és társai épp úgy tisztában voltak, amikor nekiültek, hogy végre ismét közösen alkossanak. Ez az anyag eldöntheti, megérte-e a hosszú évekig tartó emberi és szakmai kínlódás, útkeresgélés után felülkerekedni a magánéleti és zenei ellentéteken. Számtalan találgatás látott napvilágot. Egyesek biztosnak vélték, hogy az ötök a régi gyökerekhez térnek vissza "biztos, ami biztos" alapon. Mások - nem egészen ok nélkül - arra voksoltak, az új korong keveréke lesz a régebbi, illetve újabb Priest elemeknek, hangzásoknak. Elvégre ez is tekinthető "biztos, ami biztos" nézőpontnak, hisz ha klasszikus ős-akkordokat elegyítenek a Painkiller gyilkos erejével, abból csak nem sülhet ki rossz!... De további elmélkedések helyett nézzük végre a maga VALÓJÁBAN, miről szól, mit tartalmaz a 2005-ös év egyik nagy ígérete.
Az albumra tíz nóta került. (Legalábbis a hozzám eljutott verzión ennyi szerepel.) A Judas Rising monumentális indítással hasítja szét a levegőt, majd konok-monoton meneteléssel, Travis-féle kétlábgépes aláfestéssel és tipikus Priest gitársikolyokkal törtet előre. A hangulat inkább a régebbi ízeket idézi, de a sound abszolút korrekt és erőteljes. A Deal with the Devil tempósabb, élénkebb szerzemény, igazi befutó lehet a koncerteken, hisz már első hallatra is ráindulunk. Vérbő gitárjáték, ismerősen gonoszkás Halford-i hangok... A pőre, szaggatott hangvételű Revolution ismét behúzza a féket, a Worth Fighting For is megfontolt, nyugis, fél lábbal már csaknem ballada - de ez utóbbinak legalább a dallama fülbemászó.
A Demonizer alatt ismét beindulnak Scott alsóbb izomkötegei, szépséges szólókat kapunk ajándékba, valamint súlyokat, tonnaszám. Népszerűségre tarthat számot rajongói körökben a Wheels of Fire, jó kis bulizós nóta lehet belőle. Az Angel szolidan, akusztikusan induló, majd az utolsó percben kibontakozó ballada - angyali hangon előadva. Az már csak természetes, hogy a nyomában igyekvő, gitárvirgával induló Hellrider vészjósló viharfelhőként zúdul alá. Az ízes, temperamentumos szólók innen sem hiányoznak, a dal vége pedig erősen csábít egy nagy, közös éneklésre, de nem himnikus értelemben. Az egyik legbikább, legdögösebb nóta számomra. Az Eulogy alig több, mint egy halk, békés intermezzo, amely elvezet minket az albumot záró Lochness-hez. Ez az opusz cirka 13 perces és iszonyat elvontan kezdődik, majd idővel ismét lila ködös lesz kissé, közben azonban lomha és robusztus, akár egy masztodon (izé, tavi szörny...), a dallama pedig varázsosan szép. Ez így nem pontos, mert Varázsosan Szép. Talán így jobb...
Nos, nagyjából ennyi. Az ötök nem hiába példaképek sokak számára: ezúttal is kitettek magukért. K.K. és Glenn ma is tud úgy húrnyűni, hogy attól égnek ugrik a hajunk. Ja, és hogy Rob mit művel mindvégig? Csupán ennyit: ÉNEKEL. Úgy, ahogy rajta kívül a világon senki sem tud.
Hallgatni, ízlelgetni, szokni kell, mert némely nóta közel sem elsőre ható fajta. Inas, rágós, emésztéséhez türelem szükségeltetik. Újra és újra neki kell gyürkőzni, hogy mire felcsendülnek a dalok koncerten, már kívülről fújhassuk ezeket is, miként a régi slágereket.
Aki meghökkentőt várt, csalódni fog. Aki minőséget, az nem.
