Shock!

A bécsi Arena egy meglehetősen lepukkant hely, de a totális teltház – sold out, saccra olyan bő ezer ember – arra utalt, hogy a Megadeth új lemeze, a United Abominations véglegesen megszilárdította azokat a pozíciókat, amikre az ínséges idők után Dave Mustaine az előző The System Has Failed-del tört. Az utóbbi években egy komplett feltámasztáson átesett és azóta több vérátömlesztéssel is felturbózott zenekar iránt e két bivalyerős album révén ismét él a bizalom, így nem véletlen, hogy a kopottas klub-csarnok átmenet közönségének legalább fele nem is az osztrákok közül került ki: nem csak magyarok akadtak itt szép számmal, de horvátok, szlovének és lengyelek is. Mivel Mustaine-ék ezúttal sem hoztak magukkal nyitózenekart, egy kicsit féltem attól, hogy bepakolnak eléjük valami helyi büntetőosztagot, de végül szerencsére nem így történt, így a Megadeth már este fél 9-kor a deszkákra léphetett.

A csapatot minden túlzás nélkül hatalmas üdvrivalgás fogadta, ahogy belecsaptak az új lemez nyitónótájába, a Sleepwalkerbe. A színpadkép nagyon old schoolra sikerült: Mustaine eleve valami hihetetlen módon konzerválta a régi formáját, tényleg teljesen olyan, mint 20 évvel ezelőtt, de a balján küzdő Glen Drover is úgy festett kissé tépett szőke hajával, mint aki valahonnan a ’80-as és a ’90-es évek fordulójáról érkezett keserű korunkba. Shawn Drover karámra emlékeztető acélállványzatos dobcucca is kellően impozáns volt, a leglátványosabb színpadi munkát ugyanakkor kétségtelenül James Lomenzo mutatta be, aki ujjatlan Megadeth pólójában végig aktívan mozgott és ide-oda lengette hosszú szőke sörényét. Kíváncsi vagyok, mit mondott volna Dave, ha valaki a Rust In Peace tájékán közli vele, hogy egyszer a White Lion basszusgitárosa feszít majd mellette a deszkákon David Ellefson helyett…

A hangzás bőven élvezhető volt, bár tökéletesnek semmiképp sem nevezném: a vöröshajú gitárja kissé tompán és néha halkan szólt, a dobok meg elég visszhangosan dörögtek, de ennél a koncertprogramnál eszményibbet igazából álmodni sem tudtam volna, így sem energiám, sem kedvem nem volt a sound miatt fanyalogni. A Sleepwalker után mindjárt jött a Take No Prisoners, a Wake Up Dead és a Skin O’ My Teeth, amihez aligha kell további kommentár – egyes állomásokon még a Set The World Afire is előkerült, itt sajnos nem – , a hangulat egyből a tetőfokára hágott, és az új dalok erejét bizonyítja, hogy sem a Blackmail The Universe, sem a friss Gears Of War nem ültették le a hibátlan régi klasszikusok után. A Risk és a The World Needs A Hero harmatos szerzeményeinek persze nyoma sem volt, tényleg egy izmos best of Megadeth setlistet kaptunk. Legyen szó akár a ’80-as évek zúzósabb thrash/speed alapműveiről, akár az újabb keletű dallamosabb nótákról, csakis csúcskategóriás számok kerültek elő.

Mustaine mindig is kényes volt arra, hogy topmuzsikusokkal vegye körbe magát, így a fölényes zenei tudás természetesen most is üvöltött mindenkiből. Drover tökéletesen és az eredetiekhez meglehetősen hűen hozta Chris Poland és Marty Friedman klasszikus szólóit, Dave ráadásul illedelmesen a színpad hátsó részébe is húzódott minden olyan villantós megmozdulásnál, ami Glenre várt. A másik Drover fivér játéka sem hagyott maga után kívánnivalót – noha nem dobol olyan látványosan, mint Nick Menza vagy Jimmy DeGrasso – , Lomenzo meg egy kipróbált veterán, aki a már említett White Liontól kezdve a Slash’s Snakepiten át a Black Label Society-ig mindenhol bizonyított már, így aztán tőle is az lett volna a meglepő, ha nem hibátlanul játszik.

Ami a főnököt illeti, ő már nem igényel különösebb méltatást: sokszor leírták róla, hogy a valaha létezett egyik legnagyobb metal ritmusgitáros, amire én is csak egy egészséges és hangos igennel tudok reflektálni. A hangjáról már nem lehet ugyanígy áradozni, nyilván ő is tisztában van a saját korlátaival, amik főleg élőben okozhatnak gondokat, de egyfelől nem volt rossz formában, másrészt mind James, mind Glen aktívan segítették, ráadásul nem is csak a refréneknél. Egyedül a Tornado Of Soulsnál éreztem úgy, hogy nem lett volna szabad egyedül hagyniuk, mert ott nagyon megszenvedett a dallamokkal.

Csúcspontokat igazságtalan lenne kiemelni, mert nem volt üresjárat. A közönség ugyanúgy levette a Kick The Chairt, a Washington Is Next!-et vagy a Never Walk Alone-t, mint az In My Darkest Hourt vagy a Reckoning Dayt, de az őrjöngés persze új fokozatra kapcsolt a rendes program utolsó nótájaként elővezetett Peace Sellsnél és az első ráadás Symphony Of Destructionnél. Utóbbinál még a legendás riff ütemére ráritmizálva is végig zúgott az orbitális Me-ga-deth, Me-ga-deth kórus a nézők részéről, ehhez hasonlót szerintem nem is hallottam még soha. Sokan mondják az osztrákokra, hogy lagymatag, halvérű népség, akik nem képesek magukat jól érezni, de én bizony maximum a legbeindulósabb magyarországi bulikon tapasztaltam csak olyan hangulatot, mint itt… Dave frontemberként nem egy szószátyár típus, ezt direkt hangsúlyozta is a végén („bands that come to play and then talk are pussies”), de láthatóan őt is meghatotta ez a lelkes fogadtatás, nem győzte köszönni az ünneplést. Ezután jött még egy A Tout Le Monde – szerencsére a régi verzió az eredeti tempóval, a lacunás csaj éneksávjai nélkül – szintén grandiózus közönségénekeltetéssel, majd zárásnak a Mechanix és a Holy Wars. Erre a kettősre alighanem enyhe kifejezés az, hogy gyilkos, nem igaz?

A Megadeth utolsó 7-8 évét még Dave Mustaine amúgy is erősen hepehupás életútjának fényében sem minősíteném sétagaloppnak, de a szájbólseggcsinálás legnagyobb mestere végül ismét tort ülhet a legyőzöttek felett. A ’97-es pesti koncertre máig életem egyik legjobbjaként emlékszem vissza, de ha objektív akarok lenni, ez a négyes bizony simán hozta azt a szintet, amit a legnépszerűbb felállás produkált azon a 10 évvel ezelőtti hűvös hétfő estén. Ebből a zenekarból jelenleg senki sem hiányzik, sem Friedman, sem Menza, de még bizony Junior sem, és pont. A Megadeth nyilvánvalóan sosem ad már majd el annyi lemezt, mint a ’90-es évek első felében, de ha stabilan képesek lesznek hozni azt a szintet a jövőben, amit itt, nem aggódom a banda sorsáért. Hatalmas koncert volt, az egyik legjobb, amin csak megfordultam az utóbbi pár évben. Komolyan.