Shock!

Hihetetlen, de igaz: önálló koncerten utoljára tizennégy évvel ezelőtt járt Magyarországon a Megadeth. Azóta persze voltak nálunk egyszer a Slayerrel, egyszer a Five Finger Death Punchcsal, illetve a kettő közé ugye becsúszott az a bizonyos rockmaratonos gikszer is, most viszont csak és kizárólag Dave Mustaine-ről és aktuális társairól szólt az este. Utóbbi téren a maestro persze nem hazudtolta meg önmagát, hiszen a négy évvel ezelőtti felálláshoz képest két poszton is változás történt. Ugyanakkor a zenekar rutinos hívei pontosan tudják: az ilyesmi itt sosem akasztja meg a gépezetet, a maguk nemében mindig topmuzsikusok alkotják a csapatot. A Barba Negrában ennek megfelelően teltházat közelítő tömeg gyűlt össze, hogy tanúja legyen a Megadeth hetedik magyarországi fellépésének.

Az Archaic elég jó szériát fut ezen a nyáron, hiszen ezzel a bulival kezdhettek bele az aktuális turnéba, amelynek menetrendjében csak úgy mellesleg például az idei Wacken Open Air is szerepel. A csapat ennek megfelelően láthatóan jó hangulatban használta ki a rendelkezésére álló bő fél órát, és szerencsére az élvezhető, korrekt hangzás is megtámogatta őket abban, hogy saját oldalukra állítsák a szép számban gyülekező közönséget. Nem szántották fel minden pillanatban a deszkákat, Erdélyi Petit kissé eleve köti is a mikrofonállvány, de így is határozottan dinamikusnak, intenzívnek bizonyult a színpadi jelenlét.

Hálistennek egyre több magyar csapathoz hasonlóan az Archaic is azt a kört gyarapítja, amelynek tagjai simán megállják a helyüket bárhol, és ránézésre sem a kiállásuk, sem a zenéjük alapján meg nem mondanád róluk, honnan érkeztek. Ezt csak azért emelem ki, mert az ilyesmi még úgy tíz-tizenöt éve is ritkaságszámba ment. A csapat ráadásul kerek, pofás dalokban gondolkodik, szóval aligha okozott bárkinek is nehézséget rákapcsolódnia a hullámhosszukra, és az előadásmód is kellően feszesnek bizonyult, de hát egy Megadeth előtt nem is lenne ildomos bénázni. Peti esetében mondjuk a tiszta dallamokat továbbra sem érzem túl acélosnak – igaz, nincs is belőlük sok –, de annyi baj legyen, maximálisan meggyőzőnek bizonyult így is a program. Biztosra veszem, hogy az itt látottak alapján másnap sokan rákerestek a zenekar legutóbbi két lemezére.

Mint a bevezetőben is írtam, Dave Mustaine két poszton igazolt új embert a Megadeth legutóbbi budapesti fellépése óta. Egyfelől az emlékezetes balhé közepette eltűnt a képből a régi haver, David Ellefson. Ez abból a szempontból kár, hogy Junior a csapat legendáriumának szerves része, és úgy az igazán otthonos, ha ott nyomul a színpadon a másik Dave-vel. De 2007-ben én már láttam a Megát a most is visszacsábított James LoMenzóval, vagyis ha a szívemre teszem a kezemet, el kell ismernem: pusztán zeneileg vele több szempontból is jobbak. És valamilyen családi ügy miatt lelépett a bandából az aranykezű Kiko Loureiro is, hogy átadja helyét a hasonlóan aranykezűnek bizonyult Teemu Mäntysaarinak. Dirk Verbeuren egyelőre kitart, olyannyira, hogy Shawn Drover és szegény Nick Menza után immáron a harmadik leghosszabb ideje szolgáló Megadeth-dobos. Márpedig akadt azért néhány az évtizedek során... De azért persze mindannyian tudjuk, hogy ez itt alapvetően one-man show, és minden azon múlik, hogy éppen milyen lábbal kelt a főnök.

A főnök pedig ezen a napon határozottan jobb lábbal kelt, bár hozzáteszem: sokszor láttam már a zenekart, és akármilyen felállás is küzdött éppen MegaDave oldalán odafent, mindig jók voltak. A hangzásról hallottam rosszakat is, de nem tudok mást tanácsolni, ilyenkor járkálni meg kísérletezni kell, még ha a heringezés közepette nem is feltétlenül olyan egyszerű az ilyesmi. A keverő előtti bal elülső fertályon, ha nem is kristálytisztán, de végig vastagon élvezhetően szólt a cucc, a hangulatra pedig az első pillanattól fogva nem lehetett panasz.

Ahogy nézegettem az aktuális idei setlisteket, a Megadeth számos különleges relikviát is leporolt erre a turnéra, így kíváncsian vártam, mivel villantanak nálunk. A kezdés mondjuk mindenütt fix, és a legutóbbi The Sick, The Dying... And The Dead! címadója papíron inkább csak amolyan alapozó felvezetésnek tűnik. Ám legnagyobb meglepetésemre nemcsak a koncertek iránti folyamatos és felfokozott érdeklődés látszik állandósulni itthon a turnépiac covid utáni felpattanása közepette, hanem az is, hogy a közönség mintha gyorsabban tanulná meg a leckét. Emlékszem, annak idején sokkal hosszabb, adott esetben több éves fáziskésést lehetett tapasztalni egy-egy előadó új dalainál, itt azonban semmiféle fagyást nem érzékeltem, mint ahogy Bruce Dickinson friss témáinál sem egy héttel korábban. A tömeg kimondottan hangosan üvöltötte Dave-vel – vagy helyett, nézőpont kérdése – a dal sorait.

A másodikként érkező Dread And The Fugitive Mind azért persze még ennél is komolyabb ovációban részesült. Ugyan a banda egyik kifejezetten mostoha korszakában napvilágot látott darabról beszélünk, maximálisan időtállónak bizonyult a jellegzetes szövegmondós verzékre és megamelodikus refrénre épülő tétel. Utóbbi kórusnál exponálta magát először a Zeppelin-pólós LoMenzo is, és a nyilván hibátlan játék mellett az egykori White Lion-basszer ezen a fronton tud igazán sokat hozzátenni Ellefsonhoz képest az összképhez. Jelesül, James önmagában is teljes jogú énekes, vagyis sokkal dominánsabban támogatja a vokálokkal a főnököt Juniornál. Márpedig utóbbi itt azért mindig elkél, főleg, ahogy halad előre a műsor, és Dave amúgy sem túl acélos torka fáradni kezd. Teemu is itt kapta meg az első lehetőséget a nagy villantásra, amivel maximálisan élt is, keze alatt valósággal szikrázott az annak idején Al Pitrelli által megálmodott, briliáns szólóbetét.

A legbiztosabbra azért persze az aranykor dalaival lehet menni, és még az impozáns nyitányhoz képest is sikerült tovább emelni a tétet a Wake Up Dead meg az In My Darkest Hour révén. Előbbi lélegzetelállító témahajigálása ezredszerre, a mai napig is mellbe tud vágni, főleg így, élőben... Sokszor leírtam, hogy a régi Megadeth a maga nemében legalább annyira volt a szó eredeti – és akkor még nem létező – értelmében vett progmetál, mint speed/thrash, és most is tartom ezt. Egyenesen elképesztő, micsoda elsöprő ötlet- és riffcunamit zsúfolt Mustaine ezekbe a régi gyöngyszemekbe. Az In My Darkest Hour szintén megalázóan szólalt meg, és nemcsak a váltott szólók öltek benne, hanem amit a végén James és Verbeuren vállvetve nyomott a ritmusszekcióban.

Ha már Dirk: nekem abszolút bejön az a feszes, kemény, kérlelhetetlen stílus, ahogy nyomja, bár egyet kell értenem a buli után a belga csókáról némileg visszafogottabban nyilatkozó Danev kollégával, miszerint Nick Menza vagy Jimmy DeGrasso játékossága, fineszessége gyakorlatilag teljességgel hiányzik belőle. De ez legyen a legnagyobb baj, mert Verbeuren amúgy tényleg olyan, mint a metronóm, és valami egészen veszettül, úthengerszerűen erőteljes. Ez a bivalyerő még az olyan, szimplább vonalú darabokat is áthatotta, mint a két sűrű relikvia után, a Hangar 18 szintén elsöprő témaorgiája előtt, kvázi pihenőként bedobott Angry Again. Ami Mustaine-t illeti, szokásához híven ezúttal sem szószátyárkodott sokat, de a nagy együtténeklésekre megeresztett szerény, visszafogott vigyorok azért elárulták: nagyon is elégedett.

Ennyi információ után persze jólesett a műsor közepére beillesztett melodikusabb blokk is a She-Wolffal (ahogy Dave felkonferálta, „it's about an ex-friend's ex-wife"), a Trusttal (minden idők egyik legtökéletesebb Megadeth-slágere), az A Tout Le Monde-dal (hatalmas együtténekléssel, nyilván) meg a Sweating Bulletsszel. Nagyjából ekkorra tisztult le bennem a Mäntysaarival kapcsolatos legfőbb benyomásom, vagyis, hogy a finn srác (aki egyébként annyira már azért nem srác, lévén 37 éves) néhol szinte egészen megtévesztően hozza Marty Friedmant. És nemcsak játékra, hanem mozgásra, kiállásra is, csak éppen egy fejjel magasabb nála... Ezek után ráadásul három Rust In Peace-érás nóta következett: a Dawn Patrol pihenője után az abszolút nem várt Poison Was The Cure, majd a Tornado Of Souls. Teemu még utóbbi legendás szólóját is olyan könnyedén, gördülékenyen és autentikusan hozta le, hogy ezt a teljesítményt tényleg csak megsüvegelni lehet. Vagyis a Friedman-párhuzammal nem bántásként, hanem épp ellenkezőleg, elismerésként dobálózom, mert Mäntysaari ujjai alól végig gyönyörűen és ízesen szárnyaltak az ikonikus szólók. Pedig nem kicsi ám az elődök kabátja... Összességében Kiko talán egy fokkal különlegesebb, egyénibb volt a maga latin tüzességével, de a technikailag amúgy szintén kifogástalan Glen Droverhez és Chris Broderickhez képest Teemu mindenképpen szebben, átélhetőbben, több lélekkel játszik. Kíváncsian várom, mit tesz majd hozzá a következő albumhoz.

Ha már új albumok: noha a Megadeth volt tinédzserkorom talán első számú kedvence, bevallom, az utóbbi tizenpár év lemezei – mondjuk úgy az Endgame utániak – már eléggé összefolynak nálam. Mindegyik tetszeni szokott, de hosszabb távon azért nem ragadt be egyik sem a kocsiban, és bár aligha ismerné el, minden bizonnyal a vöröshajú is tisztában van a korábbiakhoz képesti különbségekkel. Erre rímel, hogy a nyitódalt, a Dread And The Fugitive Mindot meg a We'll Be Back old school thrashelését leszámítva az 1997 utáni érát gyakorlatilag tokkal-vonóval ad acta tették, és a fénykorra helyezték a hangsúlyt. A fentebb említett különlegességek közül mondjuk sajnálom, hogy a Devil's Island nálunk pont nem fért be (bár tudtam, hogy így lesz, mert Dave már a délutáni interjún is említette, hogy nem fogják játszani), mint ahogy ölni tudtam volna egy Rattleheadért vagy Mechanixért is, de hát mindent nem lehet. Majd legközelebb...

Főleg, hogy a rendes műsoridő végén természetesen nem is következhetett más, csak a két legnagyobb sláger. A Symphony Of Destruction oly sokat kopírozott riffjére persze itt is rendesen ment a dél-amerikaiaktól ellesett ME-GA-DETH! ME-GA-DETH! skandálás, a Peace Sellsnél meg az öltönyös Vic Rattlehead is megjelent a deszkákon némi bohóckodásra. Utóbbit nem tolták túl, ennyi simán belefér ebből. A ráadásban pedig naná, hogy a Holy Wars... The Punishment Due facsarta ki az utolsó energiatartalékokat is a zenekarból meg a közönségből az ekkorra valóságos izzasztókatlanná vált sátorban. Utána már csak némi pengetődobálás, integetés és a szokásos elköszönősdi („you've been great, we've been Megadeth") maradt. Hiányérzet pedig szerencsére szemernyi sem.

A rockmaratonos fiaskó után nem nagyon mertem volna fogadni rá, hogy látjuk még valaha itthon a Megát önálló bulin, de úgy tűnik, nyolc év elégnek bizonyult a kellemetlen emlékek felülírására. Igazi ünnepi hangulatú buli volt ez az este a Barba Negrában, kétlem, hogy a zenekar teljesítményét illetően bárki is elégedetlenül távozott volna a végén.