Shock!

Lehet, hogy ha valaki úgy '92 körül, a Ladybird's Bite demójának hammeres megjelenése környékén közli Garamszegi „Leo″ Zoltánnal: nem egészen harminc év múlva többszörös platinalemezes rocksztárként játszik majd Budapesten, egy arénában tízezer ember előtt úgy, hogy a Megadeth az előzenekara, talán még ő is elnézően mosolyog. Vagy ki tudja, lehet, hogy nem – és akkor alighanem pont ezért lett éppen Zoli az, aki képesnek bizonyult Magyarországról indulva tényleg megvalósítani egy ilyen elképesztő sikersztorit. Aki ott volt csütörtök este az Arénában, alighanem egyetért velem: Zoltan Bathory személye és hazatérése miatt a Five Finger Death Punch első hazai koncertjét még azon túlmenően is belengte valami sajátos atmoszféra, hogy végre itt köszönthettük a mai színtér egyik vezető bandáját, és ezt a hangulatot egyszerűen különleges, szívmelengető érzés volt megtapasztalni. Biztos vagyok benne, hogy már a következő itteni bulijuk is hétköznapibb lesz ennél – pusztán azért, mert az már nem az első lesz. Vagyis aki kihagyta ezt a méregerős hármas csomagot, tényleg sokat veszített.

Mint utóbb a színpadon is elmondta, Tommy Vext valami kellemetlen vírussal küzdött, ehhez képest a Bad Wolves műsorát nyitó No Messiah refrénjénél konkrétan megfordult a fejemben, hogy talán playbacket hallunk, annyira tökéletesen hozta a dallamokat. Némi gépi effektes rásegítés persze azért akadt, de a kigyúrt frontemberről a szólóének vagy a mozgás alapján szerintem senki nem mondta volna meg, hogy beteg, és ez azért elég sokat elárul... A Divine Heresy volt énekese mellett a God Forbid egykori főnökét, Doc Coyle-t, illetve a Devildriverből ismert John Boecklint is soraiban tudó kaliforniai csapat még nem szólt igazán jól – a gitárokra igazán tolhattak volna kis extra kakaót –, a lendületre vagy a zenei teljesítményre viszont nem lehetett panaszkodni.

Manapság nehezen mérhető fel, mennyire ismert vagy népszerű egy adott csapat, de a Death Punch táborának egy jelentős része láthatóan képben volt a Farkasokat illetően, így aztán kaptak ovációt, ünneplést rendesen, főleg a műsornyitó szinthez képest. Sőt, a Remember Whent vagy a Killing Me Slowlyt sokan tisztán hallhatóan énekelték is velük. Ennek alapján különösebben nem féltem őket a jövőtől, pláne, hogy a csapat tagjain látszik a rutin, és profi előadóként lakták be a méretes színpadot. A Bad Wolves zenéje persze ízlés kérdése – szerintem mindkét lemez jól sikerült, a N.A.T.I.O.N.-t ha nem is napi rendszerességgel, de elő-előkapom az utóbbi hónapokban, azt viszont továbbra is tartom, hogy még a főattrakcióhoz képest is inkább amerikai fülekre kalibrált ez a muzsika. Ugyanakkor ha létezhet értelmes átmenet a metalcore, a modern amcsi groove metal meg a Nickelback-féle kommersz rádiórock között, a Bad Wolves színvonalasan kotyvasztott össze valami hasonlót, ami abszolút működőképes. A banda előadásában ráadásul rejlik valami rockos könnyedség – nem véletlenül emlegette a szimpatikus, szerény Tommy a Mötley-t a Killing Me Slowly csajokat nyakba ültetős közönségetetése előtt –, ami szintén mellettük szól. Bár a legnagyobb sikert azért elég kiszámítható módon így is a záró Zombie-val aratták. Továbbra sem tartom túl rokonszenvesnek, ahogyan akkor és ott, napokkal Dolores O′Riordan halála után kihozták ezt a feldolgozást, magát a nótát meg kifejezetten utálom, de a nézőtéren égő sokszáz telefonkijelző látványa azért nagyon hatásos, ezzel nem lehet vitatkozni. Hallunk még erről a zenekarról, ráadásul decemberben állítólag visszajönnek – remélem, egy klubban is meg lehet majd nézni őket, ott garantáltan még jobban érvényesülne ez az egész.

Bevallom, a hazai metaltörténelem legendáriumába került rockmaratonos cirkusz után egy lyukas garast sem adtam volna érte, hogy valaha is magyar színpadon láthatom még Dave Mustaine-t. Azért meg még kevesebbet, hogy ha mégis megtörténik a nagy esemény, tízezer ember ünnepli majd felállva az Arénában... Mégis így történt, amihez persze szükség volt arra is, hogy a Megadeth egzaltált főnöke a halál torkából térjen vissza (ahol egyébként nem először járt, de hát ez most mégis más volt, mint a korábbiak). Mindenesetre a csapat fogadtatására már a nyitó Hangar 18-nél sem lehetett panasz, és ugyan láttam esélyt némi szellemileg leszázalékolt, dögunalmas avokádózásra, miegymásra, a közönség végül nem érezte szükségét hasonlónak. Pláne, hogy már pár perc után is meg lehetett állapítani: a zenekar bombaformában van. A sima állórész első fertályán minden túlzás nélkül baromi jól is szóltak, szinte tökéletesen lehetett hallani mindent, ami azért Dave-ék esetében korántsem hátrány, hiszen a komplexebb cuccok méregfogát simán ki tudná húzni élőben valami tompa, kásás sound. De szerencsére gyönyörűen érvényesült a két gitár és a ritmusszekció is.

Ami Mustaine-t illeti, az elmúlt hónapok fényében szinte meglepően jó formában van fizikailag: megmaradt a haja (már amennyi még van neki, akármilyen hosszúra is hagyja...), szilárdnak tűnt a kiállása, hangja meg sosem volt, és ehhez képest hozta, amire élőben számítani lehet tőle. Szokás szerint persze besegített neki David Ellefson, sőt, Kiko Loureiro is, szóval nekem ezen a téren sem volt hiányérzetem, márpedig a Megadeth esetében a sound mellett maximum az éneken úszhatna el élőben a show, olyan virtuóz és profi a mindenkori felállás. Noha a legutóbbi Dystopia lemezt továbbra sem tartom azért annyira kiemelkedőnek az életmű poszt-Marty-és-Nick érájából, mint sokan, a nagyjából egyórás, tizenegy dalos műsor láttán-hallatán el kell ismernem: a felvételek óta Dirk Verbeurennel kiegészült banda valóban talán a legjobb és legmeggyőzőbb felállásban nyomul a legsikeresebb négyes óta. Sosem volt bajom Shawn Droverrel, de Verbeuren nemcsak húzósabb, erőteljesebb és pontosabb, hanem ízesebb ütős is nála, egy ilyen arccal a háttérben eleve szinte biztos a kiütéses győzelem. Kiko pedig egyenesen mágikusan játszotta a szólókat, még Friedman legikonikusabb megmozdulásai is egyszerre autentikusan, mégis a szükséges egyéni ízekkel szólaltak meg a keze alatt. Már csak miatta megérte volna eljönni, komolyan.

A Megadeth számára ideálisnak tűnik ez a turné: kicsit ismét felpumpálják magukat a főnök betegsége után, amolyan tét nélküli jutalomjátékként, hiszen egyelőre nincs új lemez, és nem ők cipelik a vállukon a főzenekari terhet sem. A remekül eltalált hosszúságú programban az egyetlen Peace Sellst leszámítva kizárólag az 1990-nel kezdődő éra darabjai vitték a prímet, ráadásul a dallamosabb, slágeresebb, kényelmesebb tételek, amelyek már csak jellegüknél fogva is jobban passzolnak egy arénába, mint mondjuk a korai éra speed/thrash-gránátjai. Nemcsak a betonbiztos slágernek tekinthető Sweating Bullets, Trust és Symphony Of Destruction került elő, hanem az Angry Again, sőt, a banda szerencsétlenül alakult ezredfordulós érájának egyik csúcsnótája, a Dread & The Fugitive Mind is. A legutóbbi albumról meg elég nyilvánvaló választás a The Threat Is Real és a Dystopia, bár nem tagadom, utóbbi hiába a lemez egyik legjobbja, olyannyira nyilvánvalóan a Hangar 18-ből származtatták, hogy nem túl szerencsés a kettőt egy műsorban erőltetni. Én idővel el is hagynám a helyükben... Viszont a Conquer Or Die! instru boszorkányosságai óriásiak voltak Kikóval és Dirkkel.

Mustaine nem beszélt sokat, de rokonszenvesen, visszafogottan konferált, nem erőltette túl a rákos témakört sem, szóval ha akarnék, sem tudnék fogást találni rajtuk. De nem is akarok. Annyit azért megjegyeznék, hogy noha a közönség remekül reagált a bandára, és volt kórus, együtténeklés is rendesen, azért érezni véltem: ez itt elsődlegesen nem a Megadeth tábora, vagy csak más generáció érkezett miattuk, mint a Death Punch kedvéért. A lényeg, hogy sokan inkább csak átszellemülten figyelték a bandát zúzda meg tombolás helyett, ez azonban egyáltalán nem baj. Az elmaradhatatlan Holy Wars zárás után mindössze annyit tudtam mondani: ez bizony közel perfekt volt. Sokszor láttam már őket, de a két-három legmeggyőzőbb találkozás közé tartozott a mostani.

Előzetesen többen is felháborodtak, hogy a Five Finger Death Punch a turné főattrakciója Mustaine-ék helyett, noha a két banda státusza – kortól függetlenül – nyilvánvalóan nincs szintben egymással. Mint fentebb is írtam, manapság valóban nehéz belőni, hol is áll egy csapat a képzeletbeli ranglétrán, főleg a kiszámíthatatlan, újdonságokra lassan vagy egyáltalán nem mozduló magyar közönség köreiben. Én sem mertem tippelni előzetesen, vajon hány nézőt vonz majd ez a buli, de a szinte teljesen megtelt, a Slipknoton is alkalmazott tíz és félezres konfiguráció eleve árulkodó volt, az FFDP-pólók számáról nem is beszélve. Viszont még ennek fényében is meglepő volt szembesülni vele a banda színpadra robbanásakor, ahogy a nyitó The Ultimate SinLift Me Upnál már a verzéket is gyakorlatilag a teljes aréna együtt üvöltötte Ivan Moodyval – hogy aztán végig (!) kitartson a lendület. Higgye el mindenki, nincs kérdés nálunk sem: akár szereted őket, akár nem, a Five Finger Death Punch nemcsak a 2010-es évek kereskedelmi szempontból legsikeresebb új metalbandája, hanem mára generációs zenekar – Magyarországon is.

A láthatóan ízig-vérig fanatikus közönség tehát egyrészt szó szerint az összes dalt együtt üvöltötte a gyilkos sounddal dörgő bandával, igazi karneváli hangulatot varázsolva a helyszínre. Ugyanakkor nehéz persze megítélni, mennyire lenne más a helyzet, ha a csapat főnöke nem magyar. Gyanítom, akkor is működne a történet, de egészen biztos, hogy ezen a turnén nem volt ennél forróbb hangulatú bulijuk, mint ahogyan azt Ivan többször is megjegyezte odafentről. Bele sem merek gondolni, milyen lehetett nekik szembesülni ezzel a tényleg leírhatatlan fogadtatással, de abból ítélve, hogy a nézőtérről is ritkán megtapasztalt jó érzés volt, némi fogalmam azért akad róla... Bár kedvelem őket, nem nevezném magam Death Punch-rajongónak, az utóbbi pár album eléggé el is szaladt mellettem, de ezen a bulin többször is a hideg futkosott a hátamon, ahogy nyomták a nagy slágereket, a közönség pedig minden rezdülésükre felmorajlásokkal reagált. Ilyen méretekben tényleg nagyon ritka az ilyesmi, és aki nem volt ott, nem élte át ezt az egészet, talán legyint is arra, amit összehordok. De hidd el: ez a buli bizony tényleg nagyon sokáig emlékezetes marad még.

A Five Finger Death Punch mára vérbeli arénabandává nőtte ki magát grandiózus színpadképpel, lézerezéssel, tüzezéssel, miegymással, szerintem akármekkora közönséget lazán elszórakoztatnának és az ujjuk köré csavarnának. Ehhez persze szükség van egy olyan harcosra is legelöl, mint Ivan Moody, akinek nincs éppen jó híre, de ehhez képest a deszkákon egy kimondottan derűs, vicces, pozitív kisugárzású arcot köszönthettünk. Aki mellesleg olyan énekesi és frontemberi kvalitásokkal rendelkezik a látottak alapján, amit a mai mezőnyből egyedül Corey Taylorhoz tudok mérni, és ebben semmiféle túlzás nincs. A csávó egyetlen hangot nem tévesztett a műsor során, végig megállás nélkül mozgott, kommunikált, eladta a bulit, egyszóval vérbeli rocksztárról beszélünk, az ilyesmi pedig sajnos nagyon ritka már. A banda kettes számú showmanje pedig a szálfatermetű, Davy Jones-szakállú Chris Kael basszer, aki szintén folyamatosan vokálozik, pörög-mozog-pattog ide-oda. A rejtélyes okokból hiányzó Jason Hook helyén pengető Andy James kicsit visszafogottabb volt, de a játéka minden túlzás nélkül óriási, mint ahogy a Jeremy Spencert váltó Charlie Engené is. A csapat jellegzetesen gépies, lábdob-gyilkoló témái élőben bizonyosan nem jelentenek egyszerű feladványt, de lazán, görcsmentesen hozott mindent.

A tízezer szempár persze azért így is végig Zolira szegeződött, aki több mint két évtized után először tért vissza Magyarországra, és nem lehetett kérdés: a hatalmas ünneplés elsősorban neki szól. A csapat rutinos szórakoztatóként persze ki is használta ezt, Ivan már a nyitódal alatt is bőszen mutogatott főnöke irányába, hogy aztán nem sokkal később levezényeljen egy kis RIA-RIA-HUNGÁRIA! kórust, és előkerült egy magyar hokimez is. Maga Zoli is szólt a közönséghez néhány szót – mielőtt még: természetesen magyarul –, és nem tudom eléggé hangsúlyozni: a zenekarról is üvöltött, hogy számukra is extra ez a fellépés. Színpadi munka tekintetében egyébként Bathory úr is ott van a szeren, mozog, belakja a deszkákat, de Moody mellett semmi értelme nem lett volna főszerepre törnie, még itthon sem. Erre megvan a megfelelő ember a csapatban, nála jobban úgysem csinálhatná más. Teljesen rendben volt ez így.

Ami a programot illeti, jól összeállított, feszesre húzott műsort toltak, ha nem is teljesen, de azért valamennyire arányosan válogatva a diszkográfiából. Kedvencem, a The Pride sajnos kimaradt, de igazából így sincs okom panaszra: még a keveset hallgatott újabb albumok nótái is megalázóan jól szóltak, a legutóbbi And Justice For None két kiválasztottja, a Trouble és a Sham Pain különösen gyilkosan dörrent meg. De még a Jekyll And Hyde is, amelyhez Ivan cilindert és frakkszerű felöltőt húzott, pedig ezt lemezen kifejezetten agysorvasztónak találom – élőben viszont állatira működőképes, talán épp a tufasága miatt. A hangulati csúcspont azonban a lassú blokkban érkezett el, konkrétan a Wrong Side Of Heavennél, ahol behoztak egy kanapét meg egy állólámpát, és Ivan kettesben tolta el a dalt a magyar mezbe öltözött Zolival akusztikus gitárral, telefonkijelzőbe borult nézőtérrel, tízezer, teli torokból éneklő emberrel. Szó szerint égnek állt minden szőrszálam, annyira borzongató élmény volt.

Nem akarok egyenként végigmenni minden részleten, tényleg kiegyensúlyozott volt a műsor, jól ültek a Bad Company- és Kenny Wayne Shepherd-feldolgozások is, a dobszóló nélkül pedig meglettem volna, de elfogadom, hogy muszáj szusszanni egyet közben, és legalább nem húzta túl Engen barátunk. A ráadás már tényleg csak hab volt a tortán az Inside Outtal, az Under And Over Ittel, egy kis letaglózó acapella Far From Home-mal (azok a hangszálak!), a végén pedig a The Bleedinggel, aztán hosszas pengetőosztás, elköszönés, ünneplés, ami ilyenkor kell.

Biztos vagyok benne, hogy Zoli és maga a Five Finger Death Punch is egész eddigi pályafutása egyik legemlékezetesebb bulijaként tekint majd vissza erre a koncertre. Mint említettem, léteznek nálam nagyobb FFDP-fanok, de hangulat tekintetében csont nélkül az utóbbi néhány év legjobbjai közé tartozott ez a koncert egy abszolút a csúcson lévő bandával, meg a magyar sráccal, aki megalkotta ezt az egészet, és megvalósította az amerikai álmot. Tényleg nagyon örülök, hogy átélhettünk egyszer egy ilyet Budapesten.