Shock!

Nem mondom, hogy két kézzel jelentkeztem az új Five Finger Death Punch-lemez kritikájának megírásáért, pedig még kedvelem is őket. Az ok, amiért nem szerettem volna klaviatúrát ragadni, prózaibb nem is lehetne: egyszerűen nem tudok semmi olyat írni Zoliékról, amit mások még nem írtak meg előttem legalább ezerszer. Ezt elsősorban annak tudom be, hogy a 5FDP gépezete kétévente ontja magából az albumokat, kérlelhetetlenül, szusszanásnyi pihenőt sem adva sem magának, sem nekünk. Üzleti szempontból ez teljesen érthető, hiszen az évtized legsikeresebb amerikai metalbandájáról van szó, amely egyedülálló módon, folyamatosan szállítja a kiadónak az arany- és platinalemezeket, ezáltal sok embernek tesz ételt az asztalára. Nyilván addig kell ütni a vasat, amíg meleg, hogy maradéktalanul kielégítsék a zenefogyasztásban is eluralkodott gyorséttermi mentalitást, ez a marketinges hozzáállás azonban előbb vagy utóbb minden zenekart felemészt kreatív szempontból.

Noha a 5FDP tíz évvel ezelőtt sem számított újító felfogású zenekarnak, az első három lemezzel mégis visszacsempésztek valamit a metalba, amitől frissnek, vonzónak hatottak. Lemezről lemezre egyre jobbak lettek, az American Capitalist anyaggal elvitték a plafonig a koncepciót, az ambiciózusnak gondolt Wrong Side 1 és 2 korongok idején viszont már azt éreztem, hogy kezd elfogyni a puskapor, és azóta sem gondolom másképp. Persze az eladások ismeretében a tengerentúli rajongótábort cseppet sem zavarta a zeneileg tapasztalható egy helyben topogás, illetve az sem, hogy a srácok beleragadtak a Kevin Churko által kreált, rettenetesen egydimenziós, műanyag hangzásvilágba.

Megveszekedett Death Punch-hívők persze biztosan érzékelik azokat az árnyalatokat, amelyek megkülönböztetik egymástól és elődeiktől a két Wrong Side lemezt és a Got Your Six albumot, én azonban, aki egy lépéssel hátrébb áll, és onnan figyeli az eseményeket, úgy látom, hogy lényegi változás és minimális előrelépés még a csapat keretein belül sem történt a kapitalista anyag óta. A friss lemez, az And Justice For None (micsoda cím...) is azt támasztja alá, hogy Zoliéknak eszük ágában sincs elhagyni saját komfortzónájukat. Ezúttal is Kevin Churkóra bízták a produkciós teendőket, és zömmel most is ugyanazokat a megoldásokat alkalmazzák a a dalaikban, amiket már számos alkalommal ellőttek azelőtt. Hogy miért kell ennyire görcsösen ragaszkodni a bevált formulákhoz, annak egyetlen oka lehet: tudatosan alárendelték magukat egy átfogó üzleti koncepciónak, aminek változatlan formában mennie kell, ha tetszik, ha nem, lévén túl sok ember él nagyon jól belőlük. Ne legyünk idealisták: a napnál is világosabb, hogy a 5FDP mindenek előtt biznisz, és csak másodízben önkifejezési platform.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének jó témák ezen a korongon. Bármennyire is kiszámíthatóvá és izgalommentessé vált a brigád az évek során, nem lehet elvitatni tőlük, hogy minden lemezükre képesek pár kiváló nótát faragni. Azt azért nem mondanám, hogy elsöprően indul az anyag, noha a Trouble hozza a jellegzetes Zoli-riffeket és a gyilkos Jason Hook-szólót, a faék egyszerűségű refrén – „nem keresem a bajt, a baj keres engem” – azért sokat elvesz az összhatásból. Tudom, hogy a fiúk mindig is a világos üzenetek mellett törtek lándzsát, hogy úgy mondjam, a szövegeikkel pedig sosem törtek a Bob Dylan- és Neil Young-féle költők babérjaira, de azért a Trouble meg a másodikként érkező Fake sorai hallatán úgy tűnik: itt még önmagukhoz képest sem erőltették meg magukat. Ebből a szempontból a rappelős verzékkel megáldott Sham Pain is hasonló vizeken evez, viszont a refrénje annyira jó, hogy simán meg lehet bocsátani a nem éppen gondolkodásra serkentő szöveget. (A klipben valóban Fred Durstöt formázó Ivan Moody láttán azonban még most is csóválom a fejem...) A lemez első harmadában a Top Of The World az a dal nekem, ami csont nélkül átmegy a szűrőn, hiszen tényleg a legszebb 5FDP-hagyományokat idézi, meg persze a füstös Blue On Black, amiért nagy hátbaveregetés jár Zoliéknak: ez a klasszikus Kenny Wayne Shepherd tollából való, még '97-ben írta a louisianai gitáristen, az ötös pedig óriási érzékkel formálta saját képére, csakúgy, mint anno a legendás Bad Company-témát. A másik nem saját szerzemény, az Offspring Gone Away dala szintén jól sikerült, az eredetinél mindenképpen hangulatosabb ez a verzió.

Nem cincálnám tovább a lemezt, már csak azért sem, mert a csapat ezúttal is átesett a ló túloldalára azzal, hogy tizenhat dalt zsúfolt ide. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb lehetne az And Justice For None optikája, ha a lehagytak volna róla négy-öt tölteléket, mert minimum ennyi ezúttal is akad rajta. A finoman rádiós I Refuse-ra azért kitérnék, ez a poptéma rendesen el fogja adni a korongot, Jason Hook akusztikus szólója meg egyenesen szenzációs benne. Az utolsóként érkező Save Your Breath pedig nagyívű arénarock-refrénjével vett meg, koncerten egészen biztosan torkomszakadtából ordítanám Ivannel. Persze ezek a csinos kis dalok nem feledtetik a lemez gyenge pontjait, mégse csalódás az And Justice For None, ugyanis pontosan azt kaptam, amire számítottam: egy ízig-vérig amerikai mainstream rock/metal-anyagot, aminél senki nem bízott semmit a véletlenre...