Shock!

Végső soron azt kell mondanom, a kedvező forgatókönyv jött be a Five Finger Death Punch dupla lemezével. Vagyis Zoliék nem a reszlit vagy a tölteléket tartogatták a The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell második részére, a színvonal nagyjából kiegyensúlyozott a pár hónapja kiadott első adagnyi dalhoz képest. Azt persze nem mondom, hogy a töltelékek számát nem lehetett volna minimalizálni egy adott esetben a szokásosnál kicsit talán hosszabb szimpla albummal, de nagy gond így sincs: miközben mondjuk a Stone Sour esetében gázos, micsoda szintkülönbség érzékelhető a dupla anyag két része között az első javára a másodikkal szemben, a Green Day meg három adagban adta ki gyakorlatilag ugyanazt a szart, a Death Punch két teljesen korrekt anyaggal rukkolt elő. Sőt, megkockáztatom, hogy ez a második rész egy paraszthajszálnyival még izmosabb is lett az elsőnél, bár lényeges differenciáról azért persze így sincs szó.

Mindez persze továbbra sem fogja azt eredményezni, hogy az utóbbi évek egyik legsikeresebb új amerikai metal bandája mindenkinek belopja magát a szívébe. Ahhoz, hogy erről megbizonyosodjunk, elég csak elolvasni például nálunk is, micsoda végletes indulatokat váltott ki Zoli témába vágó aktuális nyilatkozata és annak kapcsán a csapat munkássága is, de ez már csak így megy a felkapott neveknél. Arról egyébként én sem vagyok meggyőződve, hogy jó ötlet jövőre megint lemezt készíteni, az albumok ilyen iramban történő világra fosása ugyanis hosszú távon még egyetlen zenekarnál sem tett jót a színvonalnak, de az ő oldalukról megértem, hogy addig akarják ütni a vasat, amíg meleg. Manapság minden sokkal illékonyabb, mint azelőtt, a népszerűség is, szóval kihasználják a lehetőségeiket, a magát általában hipertoleránsnak tekintő, de igazából (tisztelet a kivételnek!) roppant elitista metaltábor egy része pedig mindig is undorral tekintett azokra a csapatokra, akiknek jól fut a szekerük. És mivel a mainstream közönség pár kivételtől eltekintve általában a dallamosabb, kommerszebb szabású bandákra harap rá, a két dolog itt találkozik is: „fúj, ez undorító popzene, eladták magukat, pedig Joey DeMaio is megmondta, hogy halál a hamis metalra", netán „ó, ezt az egysejtű szart csak a hülye agymosott amerikaiak kajálják be, bezzeg mi átlátunk a szitán, és egyből látjuk, mire megy ki a játék." Persze...

Abból a szempontból érdekes ez a lemez, hogy arra számítottam, esetleg itt villantják majd fel a kísérletezősebb oldalukat az első anyaghoz képest, ehhez képest azonban épphogy direktebb, arcbamászóbb a Volume 2, mint a Volume 1. A Death Punch persze sosem játszott olyan zenét, amit külön meg kellett fejteni, azonnal foghatóak a dalaik, sőt, konkrétan az agyba eszik magukat. Éppen azért olyan baromi sikeresek, mert Zoli különösebb erőfeszítések nélkül képes hatalmas refréneket írni, amiket aztán Ivan Moody olyan plusz erővel és átéléssel ad át, hogy ahhoz egy mai tizenöt éves éppúgy képes kapcsolódni, mint a nu metal érában szocializálódódott arcok, vagy adott esetben egy olyan rajongó, aki még a '80-as évek békebeli fémzenéin nevelkedett. Így aztán most nincsenek olyan megosztóbb pillanatok, mint legutóbb az LL Cool J feldolgozás vagy a szövegelős Diary Of A Deadman, csak eszenciális Death Punch darabok, legyenek azok akár groove-os metal himnuszok gigantikus kórusokkal, akár finom balladák törékeny dallamokkal.

Egyetlen mindent vivő, konkrét slágert nem tudok kiemelni a tizenkét dal közül, mivel több olyan darab is akad, amely gyorsan a fülbe ül. A thrashes témákat is csatasorba állító, nagyszerű szólóval operáló Here To Die-t, a melodikus, tízpontos refrénnel ellátott Weight Beneath My Sint, a megint csak kórusban méregerős Cradle To The Grave-et vagy a finom vokálokkal ellátott, kimértebben húzós, kifejezetten hard rockos dinamikájú My Heart Liedot egyaránt topra tették, nem is beszélve a két balladáról, a Battle Bornról és a Coldról. Utóbbiakban továbbra is komoly '80-as évek-érzés kísért a felépítést és a dallamvilágot tekintve is, ezekben tényleg a napnál is világosabb, hogy Zoli az akkori zenékből szerezte a fő inspirációit. Most is van egy-két téma, ami inkább csak kellemes, mint igazán kiugró, de olyan darab nincs, ami alatt kényszert éreznék a léptetésre, főleg, hogy ezekben is mindig akad egy-egy pont tökéletesen megnyomott sor Ivantől, netán egy szokásosan míves szóló Jason Hooktól. A Coldot felvezető instru The Agony Of Regret pedig olyan kellemesre sikeredett, hogy simán elhallgatnám akár dupla ilyen hosszan is. A House Of The Rising Sun feldolgozása mondjuk elég izgalommentes és felesleges, de magát a dalt amúgy nagyon szeretem, szóval ezzel is elvagyok.

Lehet köpködni a Five Finger Death Punchot, de ez a csapat akkor is jó dalokat ír, ha ezt sokan képtelenek megemészteni. Az a banda, amelyik egy ilyen monstre dupla lemezzel sem sül fel, vitathatatlanul tud valamit. Mivel a novemberi bécsi bulira sajnos nem tudtam elmenni, őszintén remélem, hogy Zoli előbb-utóbb hazai pályán is megmutatja magát. Ránk férne már végre élőben is látni egy olyan magyart, akinek tényleg összejöttek a dolgok a tengerentúlon...