Shock!

Miután három zsinórban leszállított aranylemez után a Five Finger Death Punch új, kettős albumának első része a Billboard Top 200 második helyén kezdett, végérvényesen leszögezhetjük, ami egyébként eddig is nyilvánvaló volt: a '90-es évek elején Magyarországról az Egyesült Államokba szakadt Zoltan Bathory által összehozott és vezetett csapat nevéhez az utóbbi jónéhány év legnagyobb metal sikersorozata fűződik a tengerentúlon. Mindennél komolyabb bizonyíték erre, hogy a banda az utóbbi hetekben a színtéren jó húsz éve jegyzett, Amerikában a műfaj legismertebb megtestesítői közé számító Rob Zombie társult headlinereként nyomult a leghatalmasabb kinti metal fesztiválturnén, a Rockstar Energy Drink Mayhemen... És a jelek szerint lassan Európa is kezdi megtanulni a csapat hosszú nevét, az Avenged Sevenfolddal és a Device-szal közös novemberi turné bizonyára errefelé is szintugrást jelent majd Zoliéknak.

A Five Finger Death Punch tehát abszolút nyerő szériát fut, csillaguk még mindig felívelőben van, így kicsit az ő esetükben is vakartam a fejemet, amikor kiderült, hogy pár hónapos különbséggel két teljes hosszúságú lemezt is kihoznak. Biztos, hogy jó ötlet ez? Nem lenne szerencsésebb csak egy album, de az minden üresjárattól mentesen? A The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell kezdőrészének ismeretében ugyanakkor azt kell mondanom: a zenekar mindenképpen jól vette az első akadályt, a lemez gyalul, és ugyan akad rajta pár kevésbé száz százalékos pillanat, korántsem vészes a helyzet – pláne, hogy mindhárom eddigi albumukon volt töltelék.

A Death Punchnak viszonylag korán kialakult egy igen markáns stílusa, amelynek keretein most sem terjeszkednek túl. Továbbra is modern, groove-os, zúzós és energikus metalt nyomnak, ami első blikkre a műfajban általánosnak tekinthető 21. századi amerikai sztereotípiákhoz áll igazán közel, a felszín alá tekintve azonban a napnál is világosabban köszön belőle vissza az old school jelleg a dalszerkesztési megoldásokban, a dallamvilágban, a szólógazdagságban. A legutóbbi American Capitalist albumnál ha nem is végletesen, de azért eléggé egyértelműen elmozdultak egy áramvonalasabb, még slágeresebb irány felé, ehhez képest most némi visszatáncolás érhető tetten a The Way Of The Fist és a War Is The Answer durvább, acsargósabb iránya felé. A groove-osan durva, itt-ott kicsit a '94-es Prongot idéző You, a thrashesen fűrészelő és staccato riffekkel vegyesen gyaluló Burn MF vagy a tajparaszt módon öklelő Dot Your Eyes elég jó példa erre, de lényegi változás így sincs, aki szereti őket, azt kapja, amit vár. Vagyis hozzák a papírformát, és ez ezen a ponton szerintem így is van rendjén. Viszont nem lepődnék meg - sőt, örülnék is neki -, ha a mostani rajongóetetős bealapozás után a második fejezet rejtene néhány markánsabban kísérletező momentumot is.

A zenekarnak a hatalmas sikerek ellenére odakint is sok ellenlábasa van (érdemes megnézni, miket írogatnak be a róluk szóló hírek alá a kommentelők például a Blabbermouthon...), itthon meg aztán főleg menőnek számít fikázni őket bizonyos körökben. Utóbbin persze végképp semmi meglepő nincs, hiszen Magyarország többek között a kocsmapult mellett okoskodó meg nem értett tehetségek országa is, akiken semmi sem múlt, csak a szemét világ miatt nem tudtak érvényesülni, és betegesen gyűlölik azokat, akik sikeresek lesznek. Azt persze ezzel együtt sem szeretném eljátszani, hogy a bírálatok egy részének nincs alapja, a csapat zenéje ugyanis valóban kommersz, sőt, akár még kiszámítottnak is simán merem nevezni. Viszont azzal is elég nehéz vitába szállni, hogy baromi jól ráéreztek valamire, és játszi könnyedséggel írnak olyan dalokat, amelyeket az ember utána soha többé nem ver ki a fejéből. És hidd el, nem kell foglalkozni azokkal, akik szerint csak a Vondur első demója metal, meg az, amit senki sem hallgat a készítőkön és néhány hozzájuk hasonlóan magába borult haverjukon kívül – pláne, hogy annak idején az underground véresszájú zászlóvivői sem Burzum, Refused vagy éppen Atheist lemezek révén találkoztak először a súlyosabb zenékkel. A színtérnek mindig is szüksége volt belépő zenekarokra, és a Five Finger Death Punch minden ízében tökéletes belépő zenekar. Amit csinálnak, könnyen fogható, azonnal hat, de ezzel együtt is abszolút benne van a stílus veleje.

A Rob Halforddal megerősített Lift Me Up nyitás még annak ellenére is egyből üt, hogy a verze énekdallamait egy az egyben Ozzy Osbourne The Ultimate Sin lemezének címadó dalából loptáka ihlette: védjegyszerű Death Punch sláger azzal a törzskönyvezett lokomotív groove-val és hatalmas refrénnel. Halfordot bármikor, bárhol jó hallani, de igazából csak kuriózumként emeli a téma fényét, a szám akkor is ugyanekkorát robbantana, ha Ivan Moody egyedül énekelné. Ez egyébként a többi vendégekkel közös témára igaz, és elég jól tetten is érhető, utóbbiak ugyanis két verzióban is szerepelnek az anyagon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Max Cavalera bármit is hozzátesz az I.M.Sinhez a nélküle készített változathoz képest, és a Jamey Jastával megerősített Dot Your Eyes sem emelkedik egy szemmel sem a szimpla fölé. Az In This Moment frontcsaja, Maria Brink pedig még el is vesz az Anywhere But Here-ből a duettes kiadásban, ebből bizony sokkal jobb a szimplán Ivan által dalolt normál verzió, ahol a szőkeség csak háttérvokálozik. Nincs bajom Mariával, de Moody előadásmódja annyira elementáris és szenvedélyes, hogy óhatatlanul szürkének és kimódoltnak tűnik mellette ez a nyögdösős, szenvelgős stílus.

Utóbbi dal amúgy szintén elég komoly slágerpotenciált rejt, és akad még pár ilyen a lemezen: a személyes favorit Watch You Bleed refrénje, ha lehet, még himnikusabb a Lift Me Upénál, azonnal ragad a dobhártyára, mint a légypapír, és a powerballadisztikus Wrong Side Of Heaven is komolyan kinőheti magát. Ha már a címadónál járunk, megint nem győzöm eléggé hangsúlyozni Ivan érdemeit, tényleg valóságos kincs a fickó, akár dallamos témákról, akár üvöltésről van szó. Sőt, még az LL Cool J-től feldolgozott Mama Said Knock You Out szóköpködése is maximális mértékben ül neki, bár a rapper Tech N9ne-nal megerősített téma inkább csak amolyan érdekesség. Ugyan bizonyos szintig az eredeti dalt is kedvelem, összességében semmit sem tesz hozzá a lemezhez ez a gitárokkal felbikázott, megvadított változat. Az elsőre komoly túlzásnak tűnő, szövegelős Diary Of A Deadman viszont meglepő módon kiválóan működni kezd pár hallgatás után amolyan hangulattémaként. Ivan mellett Jason Hook óriási szólómunkáját is csak dicséret illeti, és annak is örülök, hogy Kevin Churko legalább részben elszakadt attól a bizonyos túldigitalizált dobgéphangzástól, amely minden egyes általa producerelt lemezt olyannyira jellemez.

Ugyan halványan ott motoszkál bennem egy olyan érzés, hogy az American Capitalist egy hangyányival erősebb volt a dalok tekintetében, de a The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell, Volume 1-ra összességében még így sem lehet panasz, ez egy vérprofi produkció. Őszintén kíváncsi vagyok, milyen lesz majd a második rész, remélem, nem kell a végén náluk is azt mondanom, hogy elég lett volna csak egy albumot kiadni a kettő helyett...