Shock!

Tudom, hogy itthon sokan nem képesek megérteni ezt, de én akkor is lelkes vagyok Zoltan Bathory és a Five Finger Death Punch sikersorozata miatt. És ennek nemcsak az az oka, hogy jó leírni: magyar zenész vezette zenekar albuma nyit a Billboard-lista harmadik helyén, magyar zenész zenekara tölt meg egyre nagyobb helyeket a tengerentúlon, magyar zenész zenekara kerül simán a legnagyobb amerikai metal magazinok címlapjára, és nem utolsósorban magyar zenész zenekara gyártja az aranylemezeket egy olyan korszakban, amikor már jóformán a brontoszaurusz meg a máltai törpeelefánt fosszíliái mellett kéne mutogatni azokat, akik még hajlandók hanghordozókért pénzt adni. Ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy a banda meg is érdemli a sikereket: a dalaik jók, és a koncertfelvételek alapján élőben valószínűleg brutális módon törlik fel a padlót a mezőny jelentős részével. Vagyis Zoliékban abszolút ott rejlik az a bizonyos potenciál, ami nélkülözhetetlen a tömegek megragadásához, és a jelek szerint a történet korántsem rekedt meg az eddigi szinten, a csapat bő fél évtized nyomulás után még mindig nagyban tör felfelé.

Persze én is tisztában vagyok azzal, amit a Death Punch felfutása nyomán oly sokan hangsúlyoztak és hangsúlyoznak itthon, mióta csak a zenekar ismertté vált. Jelesül azzal, hogy direkt, nyilvánvaló, jól eladható a zenéjük, és professzionális, céltudatos módon építik őket a háttérből. Na és? Kiábrándítót kell mondanom: nem született még a földön olyan rockzenekar, amelyik minimális slágeresség, fogósság és a piac tudatos megdolgozása nélkül aratott volna ekkora vagy pláne nagyobb sikert. A közérthetőség csak a hülyék szemében jelenti azt, hogy egy produkció óhatatlanul patikamérlegen kiszámított, kommersz szemét. Aki pedig a művészet kiárusításán kesereg, annak ajánlanám figyelmébe azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy a rockzene a szórakoztatóipar része. Attól még egyetlen garázsdemó sem lett jobb, hogy az elkövetők családját leszámítva senki sem hallgatta meg, és mondjuk a Pantera vagy a Slipknot sem vált kizárólag agyból írt, egysejtű popzenévé attól, hogy milliós példányszámban fogytak a lemezeik (de még hosszasan sorolhatnám a példákat). Különösen jókat mosolygok, amikor magyar zenészek fikázzák le izomból a Five Finger Death Punchot, és nem, távolról sem akarok előhozakodni minden idők legszánalmasabb érvével, az „akkor csinálj jobbat!"-tal. A lényeg így is annyi marad, hogy a banda példája megmutatja: a Kárpát-medencébe születve sem lehetetlen a rockszakma csúcsaira kerülni, csak éppen rengeteg elhivatottság, hit, munka, és persze nem kevés szerencse szükségeltetik hozzá.

Miután ilyen alaposan kiokoskodtam magam, az American Capitalist kapcsán az első és legfontosabb megállapítás az, hogy teljesen egyértelműen a Five Finger Death Punch eddigi legerősebb és legkerekebb albumáról beszélünk. Az első The Way Of The Fist is pofás volt, a két évvel ezelőtti War Is The Answer pedig még jobb, de mindkettőn akadtak töltelékek. Itt ezzel szemben nem nagyon hallok üresjáratokat, csakis bő 40 percnyi atommód húzós, mindenféle felesleges zsírtól megtisztított modern metalt a bandától megszokott stílusban. Nem véletlenül mondok stílust, mára ugyanis egyértelműen kialakult egy jellemző Death Punch vonal, amelyben azok a bizonyos tipikus lokomotív groove-ok, brutál riffek viszik a prímet, ám korántsem ennyiről szól a dolog. A zenekarban valóban ott ég az a 21. századi láng, amitől egy Disturbed, Godsmack, Sevendust fanatikus amerikai tizenéves is azonnal rokonszenvesnek találhatja őket, Zoli dalain azonban szerintem egyértelműen hallatszik, hogy a szerző a '80-as évek hagyományos rock/metal zenéin szocializálódott. A nóták felépítése, az egész anyag érzete egyértelműen old school metalosabb, mint a két fent említett csapatnál (pedig a Disturbed a nu metalosabb kezdést követően elég direkt módon kezdte elsajátítani a klasszikus fogásokat).

Nemcsak a Death Punch megközelítésének egyik fele ered egyébként a metal fénykorából, hanem itt-ott konkrét témákon is hallatszik, miken nőtt fel a gitáros. A nyitó címadó dal kezdése szakasztott olyan, mintha csak egy No Rest For The Wicked korabeli Zakk Wylde riffet futtatnánk át valami mai szűrőn, a legnyilvánvalóbb példa azonban egyértelműen a Remember Everything. Ez itt bizony egy klasszikus power ballada, aminek akkora '80-as évek végi Whitesnake lüktetése van, hogy csak na (bár a szöveg nem éppen coverdale-i, bugyit leédesgető szerelmi vallomás), és hatalmasat szól. Ebből még akár komolyabb sláger is lehet az amerikaiaknál, ha a sors úgy akarja. Az persze elég egyértelmű, hogy a Death Punch nem balladákkal akar még magasabbra törni, mert az album ezt leszámítva pörgős és energikus, a refrének pedig még gyorsabban ülnek bele a fülbe, mint eddig. Ami nem kis szó... Kis túlzással tényleg két-három hallgatással megragad az összes kórus, és nemcsak az első klip Under And Over It válhat a jövőben instant koncertfavorittá, hanem a The Pride (favorit!), a Menace vagy a 100 Ways To Hate is. Az adrenalinbombákat pedig remekül ellensúlyozzák az olyan finomabb, kimértebb tempójú dalok, mint a Coming Down, a Generation Dead vagy az If I Fall. Kérdés persze, meddig tud izgalmas maradni hosszabb távon az ennyire direkt és arcbamászóan fogós zene, de nekem ma sem esik nehezemre meghallgatni az első két albumukat, ez meg már körülbelül elsőre is jobban tetszett azoknál, szóval megszavazom nekik a bizalmat.

A banda kapcsán általában Zoli és Jason Hook szólómunkáját szokás kiemelni, ők most is baromi ízeseket pengetnek, így jár nekik az elismerés. Mondanom sem kell: ebből a szempontból is nagyon hagyományőrző a szemlélet, egyik hasonszőrű amerikai modern metal alakulatnál sem hallani ilyen kiérlelt, mélyen a '80-as évek virtuózainak munkásságában gyökerező szólómunkát. Én azonban ezúttal ugyanígy megdicsérném Ivan „Ghost" Moody énekest is, aki jóval kevesebb piros pontot kap a megérdemeltnél, pedig hatalmas torka van, és minden eddiginél nagyobbakat énekel ebben a tizenegy számban. Hangja baromi erőteljes, tud is vele bánni, de ami ennél sokkal fontosabb, hallatszik az előadásmódján, hogy van mit mondania, és amit mond, azt komolyan is gondolja. A tagadhatatlan dalszerzői képességek mellett már csak miatta sem érzem igazságosnak, ha valaki műanyagnak titulálja a banda zenéjét. Pláne, hogy a vokálokkal szintén minden korábbinál hatásosabban sikerült megtámogatni abban, hogy kiöntse a szívét.

A hangzás tipikus Kevin Churko-féle megszólalás (halld még a két utolsó Ozzy lemezt), így akinek kenyere ez a digitálisabb vonal, szeretni fogja. Én jobban vonzódom a hagyományosabb soundhoz, el is tudnám őket képzelni ilyennel, de a bandához illik ez a vonal is, ez nem kérdés. Ami meg a lemez szövegeit és a banda állásfoglalását illeti, cseppet nevetségesnek érzem a gyűlölködést. Egyesek úgy viselkednek, mintha csak American Fascist vagy American Communist lenne a cím... Tény persze, hogy a Five Finger Death Punch ezen a téren sem a túlkomplikált üzenetek híve, de ismét megjegyezném: a rockzene elsődlegesen nem a bonyolult lelkiállapotokról szól, hanem a feelingről, az energiáról, az erőről és az őszinteségről. Márpedig én bizony egyiket sem hiányolom ebből a csapatból. Ha nem vágysz világmegváltásra, csak egy állati dalközpontú, ragadós metal anyagra, amivel remekül lehet együtt üvölteni a refréneket, jó eséllyel nagyon is szeretni fogod ezt az albumot.